Haydn B-dúr "A vadászat" vonósnégyesével indult a nap. Nagy örömömre szolgált, hogy az előadók között Jonathan Cohen is jelen volt. Cohen ugyan nem kifejezetten jó csellista, de a legkitűnőbb zenészek egyike: a cselló mellett játszik csembalón vagy akár portatív orgonán is, állandó derűje pedig minden esetben áthatja az előadást. A vonósnégyest Liszt Liebestraum című szerzeménye követte, mégpedig Gaspar Cassado cselló-zongora átiratában, Devich Gergely és Kocsis Zoltán interpretációjában. A kaposvári közönség lelkes ovációval fogadta a hibátlan játékot, mert úgy látszik, tudják, hogy ennek az ifjú csellistának bizony szoknia kell a vastapsot.

A két könnyedebb bevezető darab után Kokas Katalin, a fesztivál művészeti vezetője megkérte a szülőket, hogy ha lehet, gyermekeiket vigyék ki a teremből, mert a következő műsorszám nem igazán nekik való. Anton Webern, a második bécsi iskola tagjának hat vonósnégyesre írt bagatellje hangzott el, közben pedig Dráfi Kálmán kisfilmjét vetítették. A film ötletes volt ugyan, de talán kidolgozatlansága miatt nem volt igazán hatásos, bár Webern zenéjével együtt már valóban nem ajánlanám a gyerekközönségnek. Oldódásképpen Pekka Kuusisto és Kokas Katalin Leclair hegedűduóiból játszott, majd Kocsis Zoltán tért vissza a színpadra, ezúttal Anna Laaksóval. A két zongorista Dvořak szláv táncait adta elő, azokból is az elsőként kiadott, nyolc darabot magába foglaló op. 46-os gyűjteményt. Kocsis precizitása és Laakso már-már őrült szenvedélye nagyszerűen kiegészítette egymást, a belőlük sugárzó energia nem hagyta nyugodni a közönséget, már a harmadik tánc után sokan közbetapsoltak. Kocsis nem vette ezt zokon, de figyelmeztette a hallgatóságot, hogy bizony mind a nyolc táncot el fogják játszani. Meg is tették, mégpedig olyan színvonalon, hogy a közönség a végén azt kívánta, bár eljátszanák a másik nyolc szláv táncot is.

Az esti koncertet egy kortárs finn szerző, Rautavaara darabjával Kokas Dóra és Pekka Kuusisto nyitotta. A darab próbára tette mindkét zenészt, egészen szokatlan hangokat kellett kicsikarniuk hangszereikből, ám ez nem okozott gondot nekik, ahogy a rövid népzenei motívumok előadása sem. A Kelemen Kvartett folytatta a koncertet, Schubert d-moll "A halál és a lányka" vonósnégyesével. Mielőtt a kvartett játszani kezdett volna, felvételről bejátszották a nemrég elhunyt Dietrich Fischer-Dieskau előadásban Schubert azonos című dalát. A Kelemen Kvartett interpretációja lehengerlően hatott, az előadás fénypontja számomra a második tétel volt, melyet a lehető legbensőségesebb érzelmekkel játszottak.

A szünet után először Vivaldi közismert darabját, A négy évszakot adta elő a fesztivál fellépőiből alakult kamarazenekar. Nem mindennapi előadás volt ez: Vivaldinak a darabhoz írt szövegeit egy olasz színész olvasta fel, miközben a zenészek játszottak. A koncertmester szerepében Mikhail Ovrutsky, Pekka Kuusisto, Alina Ibragimova és Kelemen Barnabás évszakonként váltották egymást. A kamarazenekar együtt pedig nagyon értően, értelmezően adta elő a művet, ehhez foghatót eddig tán csak az Il Giardino Armonicótól hallottam. A végére pedig igazi csemege maradt: José Gallardo, ahogy tavaly, idén is egy szelet Dél-Amerikát hozott el nekünk argentin tangóival. Idén azonban nem egyedül érkezett, hozott magával két táncost is, és segítségül hívta Kelemen Barnabást, Kokas Katalint és Nicolas Altstaedtet is, így teljes zenekar kísérte a táncosokat, akik nagyszerű hangulatot teremtettek Kaposváron. És akinek ez nem lett volna még elég, éjszaka részt vehetett a Kaposfest keretein belül megrendezett Kortársak kiállításon, Sturcz János vezetésével.

A színes és izgalmas nap legnagyobb élményét minden esetben Pekka Kuusisto hegedülése jelentette számomra. A finn muzsikus amellett, hogy láthatóan nem rabja a társadalmi és művészi konvencióknak, egészen kivételes módon hegedül: hangszerét olyan könnyedén, minden feszültségtől mentesen szólaltja meg, hogy az szinte elhiszi az ember: nem is olyan nehéz dolog ez a hegedülés.