A véletlenül idetévedőnek gyors összegzés.
Závada Pál írt egy regényt 2008-ban Idegen testünk címmel. Becsülettel végigolvastam, mint ahogyan a Závadákat végig kell olvasni annak ellenére is, hogy talán a Jadviga párnája kivételével mindegyikben számomra a szociográfia megterheli a sztorit (már ha lehet ennyire pongyolán fogalmazni): a társadalomtudós leírásának szárazsága meg a félelmek és szeretkezések izzadságától nedvedző történet bennem nem hull termékeny talajra. (És erre a képzavaromra most rettentő büszke vagyok.) Ha jól kutakodtam az interneten, a jobbik oldalról nem találtam érdemleges írást a regényről. Ez vagy azt jelenti, hogy semmi kivetnivalót nem találtak benne vagy azt, hogy nem olvasták.
2009-ben a Nemzeti Színház Tízparancsolat címmel drámapályázatot írt ki, a felkért Závada a negyedik parancsolatra az Idegen testünk színpadi adaptációját nyújtotta be. (Ezt se nagyon piszkálták jobbról, csak a szokásos Alföldit érintő megjegyzéseket dobja ki a gugli.) A bemutatót 2010. december 19-ra írták ki a Művészetek Palotája Fesztivál Színházába, a rendező Alföldi Róbert.
Hogy 2010 novemberében mi történt, itt összefoglaltuk, a Müpa közleménye, melyben technikai okokra hivatkozva a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadára kerül át a premier, itt érhető el. Szerintem ez az egész vircsaft a naivitás és ostobaság szavakkal írható le: naivitás az, amit Alföldi gondolt, ostobaság pedig minden egyéb reakció, különösen azok részéről, akik úgy nyilatkoznak valamiről (történetesen a Nemzetiről és/vagy a Magyar ünnepről), amiről lövésük nincs. Szellemileg ez kb. az agresszív kismalac szintje.
És akkor az előadásról címszavakban.
Zene. Azt hiszem, nagyon nagyot kell írni ahhoz, hogy a Színikritikusok Díja szavazólapján ne Bella Mátét tegyem a legjobb színházi zene kategória első helyére. Egyszerre reflektál befelé, a darab helyzeteire és (idézeteivel) kifelé, a darab történéseinek korára. (Mindkettőre egyszerre pedig az az ötlet, hogy a díszletfal tetején ülnek a Danubia egy kamarazenekart kiadó tagjai katonaruhában, egy hatalmas létrán meg, háttal a nézőknek Silló István, aki vezényel.) Iróniája egy pillanatig sem bántó, hanem visszafogott (keserű) humorral teli.
Darab. A regényhez képest lineárisabb a cselekmény, három évet választ ki, ugyanakkor megőrzi az előreutalásokat, a szereplők kommentálják saját sorsukat, hogy kivel mi fog történni. Ez jó, mert kizökkent, nem empátiára hív fel, hanem megértésre késztet. Závada azonban nem színpadi szerző, ezért a darab hosszú, gazdaságtalan, különösen az első rész terjengős, a szövegben sok az üresjárat. (Kéne egy dramaturg.) Összességében az átirat Elfriede Jelinek drámáit idézi, amelyekben a nyelvben - annak performativitása miatt - zajlik az akció.
Rendezés. Vegyük úgy, hogy megismétlem azt, amit a zenére írtam és amit az alapanyag erényeként jegyeztem meg, továbbá hozzáteszem, hogy Alföldi a választott metaforikus térben a kimondott szavakat színpadi cselekvésben is megmutatja, és szerencsére nem annyira redundánsan, mint amennyire szájbarágósan az amerikai operarendezéseiben tette. Szellemes a színlapon xxx-szel jelzett, a darabban jelen nem létével is végig jelenlevő munkaszolgálatra rendelt Gábor Dezső divatáruboltos szépiatónusú fotója és leveleinek hangbejátszott felolvasása. (Poént nem lövök le.) A videókamera használata meg egy, a didaktikusan kifelé feltett kérdés ("Ti értitek?") viszont fölösleges. (A pénteki premieren a rendező nem jött ki a tapsrendnél meghajolni. Szentimentális lenne A jégből idézni a Ne félj! mondatot?)
Díszlet. A szürkére csempézett falakban rejtekajtók, a játéktérben középütt három asztal, oldalt a hűtőházakból ismert műanyag függönyök: tágas, hűvösen elegáns nagypolgári lakás (kristálycsillár!), proszektúra, hullaház, hűtő- és gázkamra, siralomház képzetét egyszerre idézik. (Meg a Münchner Kammerspiele Rechnitzét.) Tetszik is, okos is Menczel Róbert díszlete, de ennek ellenére sincs rám elég erős hatással. Ahhoz vagy benne kellene ülnöm - ebben az egész borzalomban -, igaz, akkor viszont túl didaktikus lenne, vagy megfelelő - jobb híján: történelmi - távolságról kellene szemlélnem az ott zajló eseményeket.
Jelmez. Füzér Anni 1940, 1944, 1946 divatját viszi a színpadra, ahol csinosak a nők (meg szépen frizírozottak!), snájdigok a férfiak. Az előadás legnagyobb ötlete a kar/kórus ruhája: jól szabott, puha, meleg anyagok, a világos- és középbarna árnyalatai, s ezzel megint csak tág asszociációs mező nyílik, ahol az egyik véglet a hétköznapi ember semmilyensége, a másik a nácik barna egyenruhája. (És arra is gondoltam, Szabó Kimmel Tamás kék-ezüst öltönyét - vagy őt az öltönyben - milyen jól tudnánk használni a következő kritikusdíj-átadón.)
Színészek. Mátyássy Bence tökéletesen elhiteti, hogy kiskamasz, Földi Ádám félelmetes Flamm Johannka, Szabó Kimmel Tamás a tenyérbemászón karrierista újságíró prototípusa, Znamenák István Flórián Imréjének a katonaruha ad tartást, a háború után azt levéve-elveszítve csupa bizonytalanság, Szatory Dávid szeme csillogása mindent elmond a kikeresztelkedett, katolikus papként szolgáló Weiner Ottó érzéseiről. Az embernek vannak nemszeretem színészei, olyanok, akiket egyszerűen nem tud megkedvelni. A helyzet az, hogy Nagy Mari és Söptei Andrea ebbe a kategóriába tartoznak nálam. Illetve elképzelhető, hogy a mondatot múlt időben kellett volna írnom, mert amit ebben az előadásban csináltak, az valami csoda: nők, akik élni és túlélni akarnak, ennek érdekében azonban nem aljasulnak el, és képesek megbocsátani is. Ne vitassuk el a Halas Dóra vezette kórus érdemeit sem, akik szerepük szerit a görög drámákat idéző karként organikusan és egyáltalán nem civil módon, nem is színészi, hanem hiteles emberi jelenléttel vettek részt az előadásban.
Ez történt pénteken. Aztán vasárnap este megnéztem a Félelem és macskajaj a Harmadik Birodalomban című előadást egy Akácfa utcai lakásban huszadmagammal. Aki írta: Brecht. Akik játsszák: színművészeti egyetemisták. Aki rendezte: Zsótér Sándor. És akik nézték - szerintem -, bíznak abban, hogy az értelem nem szorul falak közé.
hírlevél
