Francesco Feo

1712-ben hagyta el a konzervatóriumot és a rákövetkező évben már sikerrel mutatták be első operáját a Zenobiát, amit az egész Habsburg birodalomban játszottak az 1730-as évekig. A következő években, mint egyházi zeneszerző alapozta meg hírnevét, főként oratóriumai (pl. „Il martirio di Santa Caterina”) révén.

Az 1720-as években ismét az operaírás felé fordult figyelme és 1723-ban óriási sikerrel mutatta be a Sifacét, ami a 25 éves Metastasio első librettóján alapult és olyan sztárokat vonultatott fel, mint Nicolini a kasztrált és Marianna Bugarelli. A Siface sikere és egyházi komponistai hírneve vezetett a „Conservatorio si San Onofrio” maestrójává történő kinevezéséhez. Mihamar Nápoly legjobb zenei professzoraként kezdték emlegetni, és tanítványai közé tartozott Sabatino, Manna, Latilla és Jommelli. Feo 1739-ben primo maestróént, mint Durante utódja a „Conservatorio dei Poveri di Gesù Cristo vezetője lett, a San Onofrio-beli állását pedig Leóval töltötték be. Ezekben az években 6 további „opera seria” növelte hírnevét, melyeket Itália különböző városai számára írt.

Az 1740-es évektől visszavonult a színpadtól és egyházi zene komponálásának szentelte idejét. Különösen oratóriumai voltak népszerűek, melyek még külföldre is (elsősorban Madridba) eljutottak.

1743-tól már csak magántanítványokat fogadott és különböző nápolyi templomok „maestro di capellájaként egyházi zenét komponált.

Művészete:

Feo ízig-vérig gáláns stílusú zenéje elegáns egyensúlyt teremt Vinci könnyed hatásvadász megoldásai és Leo kissé szikár, józanul választékos művészete között (Gloria, Laudamus Te, Gratias Agnimus Tibi, Qui tollis, Cum sancto spirito). Burney különösképp dicsérte „sziporkázó invenciója, dallamainak elsöprő ereje és kifejezőkészsége” miatt. Tanítványai művészetének méltó letéteményesei, és Feo korabeli népszerűségét mi sem jellemzi jobban, mint, hogy korának egyik leghírhedtebb zenei fosztogatója, Gluck számos plágiumot követett el Feo egyházi zenéjének rovására.