Mostanában több alkalommal is hallatták hangjukat a függetlenek, pontosabban a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ). Március elején egy közleményben vontak le következtetéseket abból, hogy a költségvetés módosításában több mint 34 milliárd forintot vonnak el a kulturális ágazattól úgy, hogy közben a sporttal összefüggő költségvetési költések teljes összege 116 milliárdnyival növekszik. Ugyanezt a dátum hangulatához igazítva március 15-én már követelésként fogalmazták meg: „Vissza a pénzt a kultúrába!”. Az elvont TAO források helyére léptetett többlettámogatások mértéke (amelyre egyébként a függetleneken túl a kőszínházaktól kezdve a lovas színházakon és az A38-on át a kistérségi csipkeverőkig bárki pályázhatott, és kaphatott is pénzt) 2020-ban 34 milliárd forint volt, most ugyanerre elvileg 4 milliárd forint áll rendelkezésre. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy a független szféra működési támogatásainak a keretösszegét idén 40 százalékkal csökkentik, miközben az infláció és a megnövekedett rezsiköltségek miatt bárminek a működtetése a tavalyinál jelentősen többe kerül, joggal feltételezhetnénk, hogy ha a függetlenek valahol összeülnek, ott a fájdalmas panaszé és a metsző kormánykritikáé a főszerep. Azonban nem ez történt március 27-én, a színházi világnapon, amikor a szféra képviselői a Jurányiban reggel 9 órától egészen délután 5 óráig több hullámban is összegyűltek.

A FÜGE Produkció és a FESZ ugyanis a színházi világnapra Függetlenül egymással címmel panelbeszélgetéseket szervezett. A beszélgetések témája a független struktúrák voltak: a különböző jellegű független csoportok, szervezetek és jogi személyek meséltek magukról, bemutatva sajátosságaikat és közös vonásaikat. Mint egy seregszemle, csak bármiféle háború nélkül.

Független ikonok az éterben

Az első beszélgetés a szféra szellemében azonnal formabontó volt, ugyanis a résztvevőket nem sikerült összeszervezni időben és térben, ami már önmagában beszédes. A blokk ugyanis az Ikonikus színházcsinálók a független szektorban címet viselte, és a szcéna megkerülhetetlen alkotói szerepeltek benne, akik egy-egy társulat élén jelentőset hoztak/hoznak létre. Közülük azóta hárman is külföldön dolgoznak: Schilling Árpád (ex-Krétakör) teljes mértékben, Bodó Viktor (ex-Szputnyik) és Mundruczó Kornél (Proton) zömmel. Mundruczó ezzel kapcsolatban arról beszélt, hogy bár sok szempontból nagy szerencse, hogy vannak külföldi munkái, ám nehéz mindig vendégeskedni/idegennek lenni, és azt is bevallotta, hogy sehol nem sikerült elérnie a Proton Színházzal létrehozott előadások színvonalát. Mint mondta, ennyit tesz, ha valami együtt és otthon készül. Bodó Viktor hasonlót érez a külföldi rendezéseivel kapcsolatban: hiányzik számára a kisközösségekben végzett munka közvetlensége és őszintesége.

Bodó Viktor (Fotó/Forrás: Jurányi)

Schilling Árpád elmondta, hogy annak idején

ezért keresett más utat. Az 1990-es években rövid ideig volt is alternatíva: az erős kőszínházi struktúra mellett egy szintén erős, független szféra alakulhatott ki. Mindez, tette hozzá, mára megszűnt: a mostani kultúrpolitika teljesen ellehetetleníti a szabad alkotást. Más szavakkal: „Nagy córesz van!”. Mundruczó is csatlakozott a kőszínházi struktúra, és az erre felkészítő színművészeti egyetem kritikájához, mondván, ahelyett, hogy abban a másságra való törekvés függetlenekre jellemző gondolata megjelenne, a modernség leginkább csak külsődlegesen van jelen.

mondta, mivel ott a közös és valós tapasztalatokon alapuló, alulról történő építkezés helyett a „mesterek” mondják meg „fentről”, milyennek kell lennie a színháznak. Schilling felvetette a gondolatot, hogy a két struktúra akár úgy is szervesülhetne egymáshoz, hogy a színművészeti képzésből kikerülők első körben a független szférában szerezhetnének tapasztalatokat, amiket aztán, ha úgy gondolják, a kőszínházakban kamatoztathatnának.

A korábban lezajlott, rögzített és a színházi világnapon levetített beszélgetés negyedik résztvevője Pintér Béla (Pintér Béla és Társulata) volt, aki már azzal kilógni látszik a sorból, hogy soha nem dolgozott külföldön, és nem is tervez ott munkákat vállalni. Pintér, miután létrehozta saját társulatát, következetes és eltökélt volt abban, hogy nem vállal semmilyen külsős munkát, de még koprodukciókban sem nagyon vett részt társulatával. Mint elmondta, nem akarta szétforgácsolni magát, és a Katonával közösen létrehozott A bajnok próbafolyamatának végső tapasztalata is az volt számára, hogy

Az állami támogatások drasztikus csökkenése következtében, mint mondta, ők mára eljutottak oda, hogy ha kell, egyetlen forintnyi költségvetési támogatás nélkül, kizárólag a jegybevételeikből is tudnának működni, vagyis egyelőre potenciálisan, de a szó szoros értelmében is függetlenekké váltak. Ez volt egyébként a nap egyik legbiztatóbb felvetése, amihez később Vajdai Vilmos (TÁP Színház) is csatlakozott, igaz, mindez az ő szájából inkább hangzott punkos rebelliónak: minél inkább próbál minket ellehetetleníteni a kormány, mi annál nagyobb vehemenciával fogunk színházat csinálni.

Bodó Viktor szerint az alapvető probléma az, hogy Magyarországon nincsen semmiféle központi, kultúrpolitikai szintű elképzelés arról, mi a helye és szerepe a független szférának, így arról sem, hogyan épülhet fel egy független pályaív. Mundruczó Kornél szintén a strukturális elképzelés hiányát emelte ki, mondván,

és akkor nem menne el az alkotóenergia nagy része arra, hogy mindenki maga próbáljon találni működőképes megoldásokat.

A hazai felsőfokú színművészetis képzésről is szó esett: Pintér Béla vetette fel, hogy a jelenlegi helyett kellene egy alternatív egyetem, ahol egyébként ő maga is szívesen tanítana. Ehhez Bodó Viktor is csatlakozott, aki éppen abban az évben indított volna osztályt az SZFE-n, amikor az „modellt váltott”. Bodó elmondta, hogy mivel a rendezés már nem elég motiváló számára, sokkal inkább el tudja magát képzelni tanárként. Schilling Árpád saját generációjának tapasztalataiból kiindulva szívesen venne részt egy olyan munkában, aminek a feladata a színházi képzések rendszerének intézményi kereteit dolgozná ki, és ami „nem mesterek klónozásából állna, hanem valódi tehetséggondozás lenne”.

Összebújva túlélni

A következő panelben független játszóterek Budapesten, a legismertebb fővárosi befogadóhelyek mutatkoztak be. Barda Beáta a Trafót, Rozgonyi-Kulcsár Viktória a Jurányi Inkubátorházat, Szögi Csaba a Bethlen Téri Színházat, Tana-Kovács Ágnes a Szkéné Színházat képviselte. Erős Balázs, aki a MU Színházat vezeti, nem tudott jelen lenni, így az ő válaszait a moderátor, Csató Kata olvasta fel. Noha ahány ház, annyi szokás, és ez a mondás itt is igaznak bizonyult, mivel az öt intézmény méretükből és profiljukból adódóan ötféle struktúrában működik, mégis talán több bennük a közös, mint a különbség. Mindannyian befogadnak független előadásokat, és esetenként maguk is részt vesznek produkciók létrehozásában. Ezen beül a MU Színház a közösségi színház felé orientálódott, és Erőss Balázs elképzelése alapján egyfajta fórumként is működik, a Szkéné három rezidens társulat (Vádli, Forte, Nézőművészeti Kft.) előadásai mellett több koprodukcióban is részt vesz vidéki és határon túli kőszínházakkal, a Bethlen Téri Színház saját kínálatában igyekszik megtalálni az egyensúlyt a bábszínház, a táncprodukciók és a prózai előadások között, és színházi nevelési projektekben is szerepet vállalnak. A Jurányi működése a leginkább összetett: ezen belül befogadóhelyként nekik is vannak olyan partnereik, akik náluk mutatják be új produkcióikat, de olyanok is, akiknek a pályája akár hosszú éveken keresztül a velük való együttműködésben halad a próbáktól a bemutatókon keresztül az előadások továbbjátszásáig.

Tana-Kovács Ágnes és Rozgonyi-Kulcsár Viktória (Fotó/Forrás: Steiner Gábor / jurányi)

Konkrét számokat is megtudhattunk, esetükben milyen mértékű a költségvetési támogatás: a Jurányinál ez körülbelül 20 százalék, a Szkénénél 15 százalék, a Bethlen Téri Színháznál pedig nagyjából 25 százalék. A Trafó ebben a tekintetben kilógott a sorból, mivel náluk ez a szám 60-70 százalékot tesz ki, igaz, ők gyakorlatilag kőszínháznak számítanak, hiszen azon kevés teátrumok egyike, amelynek fenntartását a színházi törvény módosítását követően teljes mértékben átvállalta a Főváros. Nekik tehát nem kell évről évre pályázniuk a működési támogatásokért. Az is igaz azonban, hogy esetükben a takaró hossza, ameddig nyújtózkodni lehet, egyre rövidebb: Barda Beáta elmondta, hogy amíg korábban havi két külföldi produkciót tudtak bemutatni, most már az egynek is örülnek. A Trafót Barda Beáta elsősorban oktatási intézménynek látja, amely emellett súlyozottan foglalkozik a fenntarthatóság kérdésével, illetve a színház és a technológia lehetséges kapcsolódási pontjait vizsgálja. Ezek mellett, illetve ennek részeként folyamatosan befogadnak hazai független alkotókat is, bár mint mondták, nem könnyű úgy felépíteni a repertoárt, hogy van egy 300 fős nézőterük, és két 50 főnél kevesebb ember befogadására alkalmas játékterük.

Rozgonyi-Kulcsár Viktória (Jurányi) vetette fel, hogy sajátos csapdahelyzetet teremt számukra az, hogy mivel kevés befogadóhely van, és fontos számukra a független szféra, szeretnének minél több mindenkinek teret adni, ám közben nekik is fenn kell maradni. Mivel nagyon kevés kisebb, ötven fő környéki vagy az alatti befogadó intézmény van, ahol kockázatmentesebben lehetne teret adni a formabontó, újszerű produkcióknak, így a független alkotók számára nincs hely a valódi kísérletezésre, ahogy a fiatalok elindulása is nehéz ebben a helyzetben. A Jurányinak ez utóbbira a fővárosi önkormányzattal együttműködésben éppen van egy működőképes modellje: tehetséges fiatal alkotók első munkájukat a TITÁNium elnevezésű pályázati szisztéma keretén belül tudják létrehozni, majd következő lépcsőként pályázhatnak a Staféta program támogatására. A helyszűke gondolatához Barda Beáta is csatlakozott, mondván, egyes náluk bemutatott és azóta is játszott előadásokat azért kénytelenek magukkal „hurcolni”, mert fontosak számukra, és tudják, hogy befogadóhelyek híján a produkciónak nagyon kevés lehetősége lenne a továbbélésre. Tana-Kovács Ágnes (Szkéné) is elmondta, hogy a kockázat miatt komoly dilemma számukra bármilyen újonnan érkező társulat „beengedése”, mivel ehhez olyan bejáratott előadásoktól és a nézőik számára jól ismert társulatoktól kellene elvenni a teret, akik miatt egyáltalán fenn tudnak maradni.

Csató Kata végül rákérdezett, a vezetők hol látják saját intézményük helyét néhány év múlva abban az esetben, ha minden jól alakul. Rozgonyi-Kulcsár Viktória (Jurányi) nem álmodott nagyot: örülne, ha ugyanitt tudnának lenni, de egy stabilabb és átláthatóbb finanszírozási környezetben, Barda Beáta (Trafó) azt szeretné, ha a fiatalok jó színházat csinálnának, és lenne értő közönség is erre. Tana-Kovács Ágnes (Szkéné) kiszámítható, stabil működést fantáziált, de azt gondolja, hogy ezért most már harcoljanak a fiatalok, Szögi Csaba (Bethlen Téri Színház) pedig azt szeretné, ha a színháza néhány év múlva a még élő teátrumok között lenne. Tana-Kovács Ágnes tanácsa túlnyúlt a befogadóhelyeken, de talán az egész konferencián is:

A függetlenség ernyői

A szféra kevésbé látványos részvevői azok, akik intézményesült rendszerben, de a háttérből támogatják a független társulatokat. Közülük a legjelentősebbeket ültették a konferencia szervezői egy asztalhoz „Mentorok: ernyőszervezetek, produkciós irodák és produkciós házak” elnevezéssel. Csató Kata képviselte az Európai Szabadúszó Művészek Egyesületét (ESZME), amely érdekvédelmi szervezetként indult, mára a tagok adminisztratív munkáit viszi, ezzel könnyíti meg az alkotók munkáját. A Műhely Alapítvány, amelyet Talló Gergely igazgató képviselt, egy szolgáltató szervezet, amely a független táncszféra számára biztosít próbatermeket, képzéseket, és segít a projektek menedzselésében. A SÍN szintén a kortárstánc közeget támogatja, próbatermeken és infrastrukturális háttér (pl. pályázatírás) biztosításán túl azzal, hogy a náluk jelentkezőkkel közösen kitalálják, az alkotóknak milyen reális lehetőségeik vannak a továbblépésre. Igyekszenek nem csupán egy-egy táncdarab létrehozását segíteni, például a pályázat megírásával, hanem a produkciók továbbélésében is közreműködni. Nagy Zoltán művészeti vezető elmondta, hogy ez egy nyitott rendszer, vagyis nem ugyanazokkal működnek együtt, gyakran van, hogy egy kisebb társulat náluk kezdi a működését, majd „kirepülnek”, és ha úgy alakul, ismét visszatérnek. Mint fent említettük, ebben a közegben a Jurányi és a mögötte lévő FÜGE Produkció nyújtja a legtöbbet: Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a FÜGE vezetője elmondta, hogy ernyőszervezetként indultak, de hamarosan produkciók támogatásában is részt vettek, majd 2012-ben létrehozták a Jurányi Inkubátorházat, ahol különféle független társulatok irodáin, raktárain, próba- és játszóterein kívül saját színpadjaik is vannak, illetve itt van a székhelye magának a FÜGE Produkciónak is. Ez utóbbi pedig

Ezek mellett lehetőség szerint a szcéna, illetve a hely új belépői számára is szeretnének lehetőségeket biztosítani, ám a fent említettek miatt (túl sok a független előadás és kevés a befogadóhely, a szoros költségvetés miatt pedig nem kockáztathatják meg, hogy egy gyártás/bemutató ráfizetéses legyen) ez nem egyszerű.

Talló Gergely, Rozgonyi-Kulcsár Viktória, Csató Kata, Nagy Zoltán és Gáspár Anna (Fotó/Forrás: Bujnovszky Vanda / jurányi)

Ezek a szervezetek tehát az infrastruktúrájukat, szakmai tudásukat és kapcsolati tőkéjüket adják oda azoknak, akikkel dolgoznak. Ezeket a szolgáltatásokat vagy ingyen nyújtják, vagy messze a piaci árak alatt, kedvezményesen. Ezzel együtt (az ESZME kivételével) produkciós partnerként is részt vesznek egy-egy projektben, amelyek különböző pályázatokon keresztül szerzett forrásokból valósulnak meg. Abban mindhárman egyetértettek, hogy

A működésükhöz tehát, amivel egyébként olyan közszolgálatot látnak el, ami az állam feladata lenne, szükségük van költségvetési támogatásra.

„Ezek őrültek, és ingyen is csinálják!”

A következő blokkban Földvári Péter (6SZÍN), Orlai Tibor (Orlai Produkció) és Zsedényi Balázs (Átrium) beszélt a helyzetükről. A magánszínházak a színházi törvény értelmében ugyanis ugyanabba a kategóriába tartoznak, mint a függetlenek. Mint Zsedényi Balázs (Átrium) elmondta, az például közös bennük és a függetlenekben, hogy a TAO megszüntetése egyformán rosszul érintette őket. Az Átriumot már csak azért is, mert annak idején, 2010-ben éppen a TAO támogatási szisztémára épülve hozták létre a helyet, és amikor a Kultúrbrigád átvette azt 2017-ben, rá néhány hónapra eltörölték a TAO-t. Földvári Péter arról beszélt, hogy noha ők is kaptak valamennyi költségvetési támogatást, alapvetően csak a saját bevételeikre számíthatnak. Orlai Tibor fogalmazott a legerősebben: mint mondta, ő magát a függetlenek közé sorolja, ami számára azt jelenti, hogy nem kér egyetlen forintnyi költségvetési támogatást sem. Hozzátette:

Szerinte, ahogy azt a saját példája is bizonyítja, ez lehetséges. Zsedényi Balázs szerint is szükség lenne rendszerváltásra a kultúrafinanszírozás terén, de ennek piaci alapúnak kellene lennie, azonban jelen pillanatban nyoma nincsen Magyarországon bármiféle szabad piacnak.

A következő panelben az állandó társulattal rendelkező budapesti és vidéki színházak képviseletében Lábán Katalin (RS9 Színház), Kancsár Orsolya (Szegedi Pinceszínház) és Szabó Ágnes (Gózon Gyula Kamaraszínház) ültek le egy asztalhoz, és meséltek arról, milyen lehetőségei és nehézségei vannak azoknak a kisebb helyeknek, akik igyekeznek karakteres arculatot adni maguknak. Kancsár Orsolya a kisebb független társulatok előnyeként felvetette, hogy szemben a nagyobb teátrumokkal, mivel

Ezt követően olyan nagyobb független csapatok mutatkoztak be, akikre műhelyként és társulatként is szoktunk gondolni. Ebben a szekcióban Duda Éva (Duda Éva Társulat), Goda Gábor (Artus), Jobbágy Kata (Kerekasztal Színházi Nevelési Központ), Takács Gábor (Káva Kulturális Műhely), Urbanovits Krisztina (KV Társulat) és Vajdai Vilmos (TÁP Színház) beszéltek a helyzetükről. Azt azonnal többen is világossá tették, hogy abban a tekintetben nem műhelyek, mint annak idején ők maguk is elképzelték: hogy bőven lesz idejük elmélyülten foglalkozni egy-egy olyan témával is, ami nem tartozik a szorosan vett próbafolyamatokhoz. Takács Gábor szerint ebben az értelemben vett műhelyeket nem lehet működtetni, ami helyette van, az inkább „gúzsba kötött táncolás”, amivel többek között arra célzott, hogy

Azt is többen elmondták, hogy az abban rejlő szabadság miatt választotta annak idején a független szférát, annak minden hátulütőjével együtt, amiből mostanában egyre több van.

Goda Gábor és Duda Éva (Fotó/Forrás: Bujnovszky Vanda / jurányi)

Egy nézői kérdésre egy kicsit talán elkomorult az egyébként inkább pozitív módon rezignált beszélgetés vége: arra a kérdésre, hol van a határ, ameddig még csinálni tudják és akarják, Duda Éva azt mondta, szerinte sokan fel fogják adni. Vajdai Vilmos ezzel szemben úgy gondolja, bármilyen körülmények között lehet színházat csinálni. Goda Gábor ezzel kapcsolatban egy régebbi politikusi hozzáállást idézett, ami a függetlenek kapcsán hangzott el: „Ezeknek nem kell pénz. Ezek őrültek, és ingyen is csinálják!”

A szervezők a nap végére, pozitív lecsengésként olyan alkotókat mutattak be, akik valami kézzel foghatót értek el az utóbbi években: a panel neve nem véletlenül az volt, hogy „Az elmúlt évek büszkeségei”. A résztvevők: Borgula András, a Gólem Színház vezetője, aki sokéves munkával mára elérte, hogy saját játszóhelye legyen a Nagymező utcában. Boross Martin a STEREO AKT élén, aki nem sokkal ezelőtt nyitotta meg hasonló eredményként a Stereo MŰVHÁZ elnevezésű közösségi- és alkotóteret, valamint Kelemen Kristóf fiatal dramaturg, színházcsináló, aki végigment a fent említett lépcsősoron: előbb a TITÁNium keretén belül mutatkozott be, majd többször jutott alkotási lehetőséghez a Staféta programban. Ezeknek, és persze a tehetségének köszönhetően több nagy budapesti színházban is dolgozott már.

Borgula András arról mesélt, hogy kezdetekben azt gondolta, ha vállaltan zsidó színházat csinál, majd pénz is lesz, de ebben nagyon hamar csalatkoznia kellett. Ezzel együtt nem gondolja, hogy az államtól el lehetne várni, hogy támogassa a színházat, ami pedig a jövőt illeti, nem szeretné magát még öt év múlva, ötvenhárom évesen is színházvezetőként látni, ez eleve ízlése ellen való, ezért addigra szeretné átadni a stafétát. Kelemen Kristóf elképzelhetőnek tartja, hogy a színházhoz való viszony néhány esztendőn belül akár egészen más lesz, és például fele ennyi színház lesz hazánkban. Ami pedig személy szerint őt illeti, az a vágya, ha öt év múlva legalább annyira szeretne alkotni, mint most, és ha lehet, ennél kevesebb menedzselési feladata legyen. Boross Martin „álma”, hogy a közeljövőben is lehessen akár húsz embernek is színházat csinálni, és ne kelljen egyetlen színházi alkotónak se álláshalmozónak lennie, ha csak maga ezt kifejezetten nem igényli. Mint mondja, nagyon komoly elhivatottságot tükröz, és egy rövid ideig akár fel is pörgetheti a lelket, de

Borgula András és Kelemen Kristóf (Fotó/Forrás: Bujnovszky Vanda / jurányi)

Függetlenség és támogatás – hogy jön ez össze?

Miféle függetlenség az, ha valaki állami támogatást kap, sőt egyenesen elvárja azt? – sokan teszik fel ezt a kérdést. Miért is jár a támogatás? Ha különösebben nem is tematizálódott ez az ellenvetés, a konferencia alatt többször is érintették: a független színházak, produkciós irodák és ernyőszervezetek közszolgálati feladatokat vállalnak át az államtól, amiért cserébe az államnak törvényszerinti kötelessége ezekhez a tevékenységekhez forrást biztosítani. Magyarán szólva: a színházak, közötte a függetlenek nevelnek és oktatnak, de főként kultúrát közvetítenek, jó esetben annak az elmét pallérozó válfaját. Az államnak tehát, legalábbis erre a fajtájára vonatkozóan kötelessége támogatni a kultúrát.

Az előbbi elvontabb érvelés mellett egy nagyon konkrét gazdasági érv is elhangzott a független szféra mellett: ha összeszámoljuk, mennyi támogatást kapnak a függetlenek, és ebből hány néző számára biztosítanak kulturális igényű szórakozást, kiderül, hogy

Fejléckép: Vajdai Vilmos (fotó/forrás: Bujnovszky Vanda / jurányi)