Vörös Eszter (Fotó/Forrás: Kleb Attila / Vörös Eszter engedélyével)
Gabriel García Márquez nemcsak Kolumbia, hanem a földkerekség egyik legszeretettebb írója volt. A személyét, csakúgy, mint az életművét, ma is kitüntetett figyelem övezi. A Karib-térségben szinte mindenkinek van tőle vagy róla egy története. Hogyan kezdődött A Nagy Parranda, a te személyes Márquez-történeted?
García Márquez – vagy ahogy Latin-Amerikában emlegetik: Gabo – 1995-ben létrehozott egy „falak nélküli iskolát”, az Új Latin-amerikai Újságírásért Alapítványt (mai nevén Fundación Gabo). 2013-ban kiírtak egy nemzetközi kulturális újságírói ösztöndíjpályázatot. Amikor a közösségi oldalon megláttam a felhívást, azt éreztem, ezt nekem találták ki. Két témában hirdették meg, az egyik a cartagenai klasszikus zenei fesztivál volt, a másik a barranquillai karnevál, amely a riói után a második legnagyobb, és amely elképesztő jelenség, és komoly szerepet tölt be az ottani társadalomban. A felhívás arról szólt, hogy egy-egy hetet Cartagenában, illetve Barranquillában töltenek az ösztöndíjasok, továbbképzésen és a városokban zajló programokon vesznek részt, és utána cikket kell írniuk az említett témákban. Újságíró voltam, akkoriban jöttem el a Népszabadságtól, zenészként még nem teljesedtem ki, de már régóta játszottam tangót bandoneonon, táncoltam salsát, sokat utaztam Dél-Amerikában, tudtam spanyolul, izgatott ez a világ, tehát minden afelé vitt, hogy megpróbáljam. És sikerült. Egyedüli magyarként a csoportban én is részese lehettem ennek a csodának.
A film elején elmondod: Ez az út olyan hatással volt rád, hogy azt érezted, vissza kell térned egy kamerával. Miért?
Az ösztöndíj a két említett téma mellett hangsúlyosan Gabo köré épült. Ez az ő alapítványa volt, a szervezők vagy barátai, vagy rajongói voltak, és azokba a városokba szerveztek programokat, amelyek Gabo életének színterei voltak. Igyekeztek megismertetni velünk hozzá közeli embereket, például az egyik testvérét, illetve a művei értőit és tisztelőit. Szinte minden este táncos helyre vittek minket, ahol az alapítvány igazgatójával ugyanolyan nagyokat salsáztunk, mint a többi latin-amerikai ösztöndíjassal. Két nagyon intenzív hét volt, ami után egy kicsit egyedül utazgattam a környéken. Elég hosszú idő volt ahhoz, hogy erős benyomásokkal térjek haza. Már az elejétől olyan hatással voltak rám a városok, hogy sokszor szinte láttam szembejönni az utcákon a García Márquez-regények szereplőit. Egyfelől ez az élmény húzott vissza, másfelől a hiányérzet, hogy az ottani életről csak felületes ismereteket szerezhettünk.
Burokban tartottak bennünket, luxusszállodákban laktunk, a programokra busszal vittek minket, így a kevésbé biztonságos helyeken nem nagyon tudtunk szabadon körülnézni.
Kivéve Cartagena káprázatos, városfallal körülvett részében, amelyet szinte csak turisták laknak, ezért ott szabadon mászkálhattunk. Nagyon erős késztetést éreztem, hogy a saját eszközeimmel megmutassam ezt a világot azoknak, akik nem juthatnak el oda.
Gabriel García Márquez Cartagenában 1991-ben (Fotó/Forrás: Ulf Andersen / Getty Images Hungary)
Egy év múlva tértél vissza Kolumbiába. Addigra összeállt a fejedben egy forgatókönyv?
Azért is mertem belevágni a második utamba, mert azt hittem, közel kerültem a tűzhöz és könnyedén eljutok majd mindenkihez, akivel érdemes beszélgetni. Persze nem így történt. Ráadásul már semmi pénzem nem volt, mivel minden tartalékom elfogyott a magam által választott szabadúszó létben. Ahhoz is családi segítség kellett, hogy egyáltalán megéljek. Próbáltam szponzorokat szerezni az utazáshoz, de senki nem szállt be. Miért is szponzoráltak volna egy „megszállott” nőt, aki a fejébe vette, hogy kimegy Kolumbiába filmet forgatni García Márquezről?
De akinek volt már nagyon erős belső indíttatása, tudja, hogy ilyenkor semmi nem számít, mész a saját fejed után, aztán majd valami lesz.
És történt is egy csoda. Volt egy repülőjegy-foglalásom a barranquillai karnevál idejére, és eljött a nap, amikor el kellett döntenem, hogy megveszem-e a jegyet. Úgy gondoltam, adok még egy esélyt magamnak, megkérdezek két-három embert, és ha nem jön össze a támogatás, lemondom a foglalást. Beszéltem valakivel, aki javasolta, hogy kérjek tanácsot B. Beától, ő járatos a média világában. (Azért nem mondom a teljes nevét, mert inkognitóban szeretne maradni.) National Geographic-os koromban együtt dolgoztam vele egy projekten, keveset találkoztunk, de nagyon rokonszenvesek voltunk egymásnak. Évek óta nem láttam. Azzal hívtam fel, hogy van-e ötlete, kihez forduljak. Elkezdtem mondani, miről van szó, és meg sem várta, hogy befejezzem, azt kérdezte: „Eszter, mennyi pénzre van szükséged?” Nem kis összeg volt, de azt mondta, küldjem a bankszámlaszámomat, utalja a pénzt.
Mint a mesékben.
Abszolút! El is sírtam magam. Nem értettem, miért teszi ezt. Elmesélte, hogy az ő életében is voltak váratlan segítségek fontos időszakokban, ami arra ösztönözte, hogy ő is segítsen másokon. Nem kérdezősködött, azt mondta, megbízik bennem, biztosra veszi, hogy értéket teremtek. Elintézte annyival, hogy jókor hívtam, épp előző nap kapott váratlanul pont egy ekkora összeget a biztosítótól, fogadjam el, mert neki ez jólesik. Ha egyszer az életben vissza tudom adni, akkor visszaadom, ha nem, nem. Másnap ott volt a számlámon a félmillió forint. Nagy lökést adott, hogy Bea hitt bennem. Innentől kezdve egyértelmű volt, hogy bármi is lesz a végeredmény, de ezt meg kell csinálni. Kisebb, de nem csekély családi, baráti támogatásokból összejött még annyi pénz, hogy elutazhassak. Kolumbiai ismerősök felajánlották, hogy csövezhetek náluk, a kinti turisztikai hivataltól az utazásom előtti napon kaptam egy válaszlevelet, hogy az utolsó hetemen ingyen elszállásolnak.
2014. május elejére esett az indulás időpontja, és április 17-én meghalt Gabo. Már évek óta nem volt önmaga, demenciában szenvedett, ráadásul Mexikóban élt, esélyem sem lett volna találkozni vele, mégis megviselt a tudat, hogy már nincs köztünk. Attól is tartottam, hogy minden helyszín tele lesz tévéstábokkal, én meg egyedül labdába sem rúgok.
De nem voltak tévéstábok, és valószínűleg sok ajtót éppen az nyitott ki, hogy egyedül mentem.
Gabriel García Márquez Párizsban 1982-ben (Fotó/Forrás: Ulf Andersen / Getty Images Hungary)
Karibiakkal ilyen messziről előre megszervezni bármit is, reménytelen vállalkozás, de ha ott vagy, mindenben segítenek. Mindjárt az elején, a bogotai könyvvásáron összefutottam két ismerőssel a korábbi évből, akik azonnal elláttak egy listával, hogy kiket érdemes felhívni, és onnantól minden könnyebben ment, a riportalanyok újabb barátokat hívtak fel és ötleteltek, hogy ki legyen a következő. Aszerint alakult a „forgatókönyv”, hogy ki ért rá éppen, vagy kinek a beszédét értettem meg a telefonban.
Mire volt elég a 2014-es út?
Három hétre volt elég pénzem, minden nap találkoztam valakivel, utaztam egyik városból a másikba. Felvettem egy komoly és eléggé szerteágazó anyagot. Gabo számára meghatározó volt a kolumbiai karibi vidék, ahol született és az életének egy részét töltötte. Idővel elköltözött Mexikóba, persze gyakran visszajárt, és Mexikóban is mindig Kolumbiáról írt. Mindenkinek az életében meghatározó a szülőföldje, de valahogy azt éreztem, hogy ennél többről van szó. A karibiságot keresgéltem, a városok sajátos vonzerejét, ami annyira megragadta őt.
Beszélgetni akartam azokkal, akik ismerték, aztán elmondani, én hogyan látom őket és a kolumbiai emberek életét.
Fantasztikus, hogy kikhez jutottam el. Az egyik főszereplő Gabo öccse, Jaime lett, aki egy helyes, nagy dumás ember. Állandóan a bátyjáról beszélt, ahhoz szokott hozzá, hogy mindenki róla kérdezi. Nehéz volt emögött megfogni a saját személyiségét, noha nagyon érdekelt ő is. Szintén fontos szereplő egy zenész, a Latin Grammy-díjas Roy Rodriguez. Teljesen véletlenül eljutottam egy vallenatopartira, ahol fiatalokkal beszélgettem, és ők mondták, hogy melyik maestrót keressem meg, ha ez a zenei stílus érdekel. Magamtól biztos nem találtam volna rá, mert a díja ellenére nem ő a leghíresebb a környéken. Roy elmesélte, hogy az odaérkezésem előtt pár nappal írt Gabóról egy vallenatót egy városi megemlékezésre, amelyben egy évtizedekkel ezelőtti találkozásukat meséli el. A kezébe vette a papírt, és nekem, a kamerába énekelte el először a gyönyörű dalt. Előtte senki nem hallotta. Hihetetlen pillanat volt! Találkoztam még többek között Gabo húgaival, barátaival, és a csodálatos Joaquín Armentával, aki García Márquez gyerekkori barátja volt.
Vörös Eszter és Joaquín Armenta (Fotó/Forrás: Vörös Eszter)
Három hét után rengeteg élménnyel és felvétellel jöttél haza. Miért pihentetted az anyagot évekig?
2014-ben lendült be a zenei karrierem, alakítottam egy saját triót, rangos klasszikus zenészek hívtak játszani. Erre fókuszáltam. Meg arra, hogy pénzt keressek. Közben haladtam a filmanyag feldolgozásával is, de valami nagyon hiányzott, azt éreztem, hogy legfeljebb egy közepes tévés anyagot tudok belőle csinálni, és annál jobbat szeretnék. Nem tudtam, mi az, ami összegyúrja. 2017-ben kezembe került egy Márquez-idézet: „...minden könyvnél inkább a zene nyitotta ki a szememet, a vallenatonóták. Főleg az hatott rám, ahogy mesélnek, ahogy elmondanak egy történetet...” A vallenato egy történetmesélő dalforma, ami nagyon jellemző arra a vidékre. Az énekest három hangszer kíséri, a harmonika, a dob és a perkusszív guacharaca. Hihetetlenül érdekes, ahogy egy univerzum belesűrűsödik egy három perces dalba. Rájöttem, hogy a zene az, ami összeköt minket, és hozzákapcsolhat engem az egész anyaghoz, személyesebbé és hitelesebbé teheti. Nekem is szenvedélyem a tánc és a zene. Gabo gyönyörűen énekelt, imádott táncolni.
Eldöntöttem, hogy elindulok ezen a vonalon, utánajárok, milyen szerepet játszott az életében a zene, hogyan formálta a műveit.
Tehát újra visszamentél.
Igen, és ezen az utamon is csoda dolgok történtek. Találtam például egy irodalomprofesszort, akinek az egyik kutatási területe Gabo és a vallenato. Visszamentem Royhoz, továbbfejlődött az általa írt vallenato története. Rábukkantam egy jómódú mérnökre, aki Gabo barátja és a legendás cartagenai partik házigazdája volt. Közvetlenül a tengerpart mellett, Bocagrande városrészben lakik, ami egy kicsit olyan, mint Miami. A régi épületek helyén felhőkarcolók állnak, de az ő hatalmas, legalább nyolcvanéves, gyönyörű háza megmaradt. Vagy huszonöt éve rendez városszerte híres parrandákat. Ezek tipikus vallenatopartik, zenekarokkal. Gabo, amikor tehette, részt vett ezeken az esteken. Fontos volt a filmem szempontjából, hogy eljutottam egy olyan emberhez is a banánültetvények között, aki nem kötődik García Márquezhez, mégis az övé lett a legmárquezibb történet a filmben.
Tengerparti életkép (Fotó/Forrás: Vörös Eszter)
Mit láttál meg Kolumbiából, amit az előző alkalmakkor nem?
Sikerült egyre többet meglátnom mindennek a fonákjából is.
A zenében, a táncban és a spontaneitásban rejlő boldogság mellett Kolumbiának van sötét oldala is.
Bár 2016-ban egy békeszerződéssel véget ért a több évtizedig tartó fegyveres konfliktus, az erőszak azóta is tart, több száz civil vezetőt ölnek meg évente, de az őslakosok és a földeken élők sem menekülnek a kitelepítések és az erőszak elől. Egy érzékenyebb ember számára ennek a hatása észlelhető a hétköznapokban. A közbiztonság nagyrészt hasonló vagy rosszabb, mint más latin-amerikai városokban, így amikor az utcán forgattam, többször előfordult, hogy odajött egy rendőr vagy járókelő, és azt mondta, addig nem megy tovább, amíg nem fejezem be a snittet, mert nemcsak a kamerára, hanem a testi épségemre nézve is veszélyes, amit csinálok. Így aztán
sok helyen csak a tenyeremben elférő kamerával vagy telefonnal forgattam, mert féltem. Nőként pláne védtelen az ember.
Marquez mindenhol jelen van (Fotó/Forrás: Vörös Eszter)
Kamerával közlekedni az eszköz értéke miatt veszélyes, vagy azért, mert dokumentálsz vele?
Az értéke miatt. Olyan helyen nem nagyon jártam, ahol a dokumentálás problémát okozott volna. Bár 2019-ben, amikor legutóbb visszamentem, volt, aki azt mondta, hogy nagyon vigyázzak, hangoztassam, hogy „csak” Gabóról forgatok, mert akkor épp újságírókat is értek támadások. De nem voltam semmilyen veszélyben.
Mi volt a tavalyi utad konkrét célja?
Korábban nem csináltam dokumentumfilmet, fogalmam sem volt, milyen papírokat kell aláíratnom ahhoz, hogy majd nemzetközi színtéren forgalmazhassam a filmet. Kint csak lelkesen forgattam, a jogi vonatkozásokról itthon világosított fel ügyvéd. Nem volt más választásom, mint újra kimenni, és őrült sebességgel, tíz nap alatt elintézni mindent. Természetesen vittem kamerát, arra az estre, ha bármi adódna. Adódott is. Elmentem Gabo egyik húgához (sajnos a másik, akivel korábban szintén forgattam ugyanabban a lakásban, időközben meghalt).
Hosszan beszélgettünk, már aláírta a publikálási engedélyt, amikor az egyik szobában megpillantottam egy idős hölgyet.
Kiderült, hogy ő Gabo Margot nevű húga, fontos szereplője az életének. Együtt nőttek fel, gyermekként ők ketten laktak az aracatacai házban. García Márquez róla mintázta a Száz év magány földevő Rebecáját, merthogy Margot tényleg földet evett. Az önéletrajzában is sokat írt róla. Csoda volt ez is! Ott ült velem szemben a világirodalom egyik varázslatos regényalakja! Néhány mondatot sikerül megörökítenem vele, sajnos ő is elindult a demencia irányába, de tüneményes volt, szeretetteljesen nézett a szemembe, szorongatta a kezemet.
Gabriel García Márquez Párizsban 1990-ben (Fotó/Forrás: Ulf Andersen / Getty Images Hungary)
Ez a film minden értelemben nagyon személyes. Te találtad ki, te szervezted meg, forgattad, vágtad, rendezted. Eleve magadnak szántad az utómunkálatokat is, vagy menet közben alakult így?
Úgy alakult, hogy minden ízében a saját gyerekem lett. Amikor újra kimentem, azt tapasztaltam, hogy sok minden megváltozott, Aracatacában például sok épületet felújítottak, a film szereplői közül többeken jócskán formált az idő. Elfelejtettem, hogy számomra éveken át megállt az idő, hiszen a képernyőn a 2014-es és 2017-es felvételeket néztem minden nap.
Be kell vallanom, megviselt, hogy minden más lett, és az, ami a sok-sok felvételen van, már nem úgy létezik.
Ez persze minden fotóra, filmre igaz, de nehéz volt vele szembesülni. Nagyon hozzám nőtt az anyag, hiszen az a majdnem hat év egyfajta zarándoklat is volt az életemben. Volt egy pont, amikor többen is javasolták, hogy adjam ki vágónak, de biztos voltam abban, hogy ha a vágás profibb lenne is, a film nem az lenne, amit szeretnék, illetve aminek lennie kell. Úgy éreztem, hogy azt a hat évet, ami benne van, csak én látom, én tudom kihozni belőle. Vállalom a döntés minden következményét, a film gyengeségeit is.
Bár hivatalosan egyedül csináltam, rengetegen segítettek. Ismeretlenek, ismerősök, barátok, és a családom. Egy barátnőm és egy szerkesztő barátom például sok-sok órán át hallgatta, majd véleményezte az éppen aktuális verziókról a beszámolóimat, együtt gondolkodtunk számtalan kérdésen. A hang és képi utómunkát végző stúdiók is kedvezményesen csinálták nekem a munkát.
Tulajdonképpen bárki, aki segített vagy dolgozott nekem, részben azért tette, mert beleszeretett a projektbe, vagy valami kötötte ehhez a témához.
Vörös Eszter és Másik János (Fotó/Forrás: Vörös Eszter)
A fordító, az ügyvéd, mindenki. Az utolsó másfél évre pedig a magánéletben is társammá vált Másik János lett az alkotótársam. Számára ez egy ismert világ, rengeteg film elkészítésében vett részt. Kitartóan nézte velem a vágás során az anyagot, és visszajelzései, ötletei sokszor más, nagyon jó irányba terelték a filmet. És ő lett a film zeneszerzője. Fontos tanulási folyamat volt tapasztalni, hogy a zene milyen szinten képes megváltoztatni, összeszőni, felemelni egy filmet. Nagyon sok támogatást kaptam Jánostól, lelkit és szakmait is. Ennek ott a lenyomata a filmen. És nem csak a zenéjében.
Ő biztatott folyamatosan arra, hogy hagyjam, hogy a film megmutassa magát. Ne erőltessek semmit.
Ezt kezdetben nem is értettem. Aztán tanúja lettem, ahogy én csak egyengettem az anyagot, ami magától azzá formálódott, ami most látható. Intuitív módon János az ottanitól eltérő zenét írt, amely mégis kapcsolódik a karibi atmoszférához, noha sosem járt még ott.
Egyedül azt nem találtad még ki, hogyan jut el a nézőkhöz a Nagy Parranda. Mi lenne számodra ideális? Ha egy pénzember belepakolna annyit, amennyit kell, és egy tévécsatorna vagy mozihálózat vetítené?
Három nyelven feliratoztam a filmet, magyarul, spanyolul és angolul. Beneveztem mainstream fesztiválokra, de nem választották ki, még a Cartagenai Filmfesztiválon sem, pedig naivan azt hittem, hogy ha valahol, akkor ott beválogatják. Viszont kategóriadíjat (A zene, az irodalom és az úti film találkozása a boncasztalon) nyert a hazai 65. Országos Függetlenfilm Fesztiválon. Nagyon örülök a díjnak is, de még fontosabb, hogy a különféle szakemberekből álló zsűri a vetítés estéjén hosszan elemezte a filmet, és lényegében mindent, amiről úgy gondolom, hogy erőssége a filmnek, azt méltatta.
A film egyik kimaradt jelenete:
Tudom, hogy ez nem szokványos dokumentumfilm, én „tributary”-nek hívom, vagyis a tisztelgés és a dokumentumfilm egyvelegének. Természetesen sok jó szó esik benne Gabóról, de közben tények és történetek tárulnak fel a szemünk előtt. A hazai független fesztiválos fogadtatáson felbuzdulva benevezem majd más független fesztiválokra is,
de a cél nem a fesztiváloztatás. Fontosabb, hogy valamilyen módon eljusson azokhoz, akiknek tényleg értéket jelentene.
Ez lehet streaming csatorna, minőségi televízió, vagy más online platform, bármi, ami egy ilyen jellegű filmnek otthont adhat. Rengeteg saját pénzt tettem ebbe a filmbe, így az is fontos, hogy az értéke anyagiakban is megnyilvánuljon. Egyelőre ezt a munkafolyamatot is én csinálom, és ehhez kevésbé értek, mint a filmcsináláshoz. Így nyitott vagyok minden minőségi megoldásra, ami a film forgalmazását illeti. Remélem, hamarosan megtalálja az útját a közönségéhez.
További információ a projekttel kapcsolatban itt olvasható.
Fejléckép: Gabriel García Márquez 1982-ben (fotó: Leonardo Cendamo / Getty Images Hungary)
hírlevél
