Tegnap volt negyvenkét éve, hogy a Balaton az első koncertjét adta a Kulich Gyula Pszichiátriai ambulancia udvarán. (Az interjút szeptember 14-én vettük fel – a Szerk.) Nemcsak én, a korosztályomból még sokan mások is a Balaton, a Trabant és az Európa Kiadó számaira nőttünk fel, és a mai napig hallgatjuk. Most meg itt ülök magával szemben, erről faggatom, pedig van közöttünk csaknem harminc év. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ennyi év távlatából is hatással van a zenekar több generációra is, sőt! Milyen volt az első koncertjük?

Az URH-val együtt léptünk fel, nekik óriási sikerük volt, nekünk nem akkora. Tetszett az embereknek a Balaton is, csak nem volt olyan átütő, mint az URH, akiktől a közönség azt kapta, amit várt: egy erős rock and rollt, amikor a gyomrodban érzed a basszusgitár döngését. A Balatontól meg mást.

Ez persze nem zavart minket. Az első koncerten Hunyadi Károly gitározott, Sóskúti Tibor basszusgitározott, Villányi Zoltán szaxofonozott. Fehér ruhát viseltünk, hogy feloldódjunk a képekben, amelyeket a háttérben vetítettünk. Jó volt ez így, ahogy volt, nem is akartunk mást csinálni.

Miért pont egy pszichiátriai ambulancián léptek fel?

Ez kivételes alkalom volt, sem előtte, sem utána nem koncertezett ott senki, csak mivel a nappali, bejárós intézmény pincéjében próbáltunk Gerevich főorvos (Dr. Gerevich József, ismert pszichiáter – a Szerk.) jóvoltából, cserébe adnunk kellett egy koncertet. Ez jó deal volt, örültünk a lehetőségnek. Korábban is léptünk már fel egyébként itt-ott, de ez egy olyan mérföldkő volt, hogy innen datáljuk a zenekar történetét.

És úgy tűnik, olyan emlékezetes, hogy sok más zenekar alakult akkoriban, a Balaton és az URH sikerein felbuzdulva.

Néha elgondolkodom azon, hogy miért történt ez így, ha egyáltalán így történt, hiszen mi nem akartunk semmit, egyszerűen csak azt csináltuk, ami jólesett. Kortársak voltunk az adott történelmi szituációban.

Víg Mihály, háttérben Hunyadi Károllyal, akivel 1979-ben megalapították a Balaton zenekart (Fotó/Forrás: Cirko Film)

És megszülettek olyan legendás számok, mint a Mániákus depresszió és a Ragaszthatatlan szív, amelyeket a Trabanttal játszott aztán, ezeket pedig még mindig hallgatják az egészen fiatalok is, bizonyos körökben. Hogy születtek ezek a dalok?

A Mániákus depressziót például Hunyadi Károllyal együtt írtuk, olyan barátságban, amely ritka ajándék az élettől. Mindketten gitárt fogtunk a kezünkbe, egyikünk mondott egy sort, a másikunk egy rím megváltoztatását javasolta. Valami ilyesmire gondolt John Lennon, amikor azt mondta, Hamburgban voltunk a legjobbak. A Ragaszthatatlan szív később született. Éppen az Eszkimó asszony fázik című filmre próbáltunk a Trabanttal, amikor a Vető (Vető János fotóművész, zenész, a Trabant egyik alapítója – a Szerk.) mondta, hogy írt egy verset. Én otthon pont szereztem egy akkordmenetet. Kipróbáltuk, hátha összeillenek. Pont stimmelt. Több szerző többet ír.

Talán ez az egyik legeslegjobb dolog, amire vissza tudok emlékezni, hogy valakivel így tudok együtt dolgozni. Ehhez azonban sajnos együtt kell lakni a másikkal, nem árt a sok szabadidő, na meg ha fiatal az ember. Meg tapasztalatlan. Semmiben nem voltunk biztosak, csak kísérleteztünk.

Ennyire egyszerű az egész, nincs titok?

Semmiféle titok nincs. Ihletnek szokták csúfolni az ilyesmit, amikor megszületik egy dal vagy egy írás. Nem az ember csinálja, hanem csak átenged magán valamit. Persze készen kell lenni erre a hangulatra, észre kell tudni venni, hogy most éppen jól teszem, ha odafigyelek. Aztán csak megtörténik. Ezt az állapotot nem lehet előidézni. Csak rá kell érezni, hogy ami most eszembe jut, az fontos vagy sem.

És mi van akkor, ha hónapokig nem áll készen? Előfordul, hogy sokáig nem ír?

Hogyne. Vagy legalábbis ha írok is, arra sokszor mondom azt, hogy ezt most még ne. Inkább hagyjuk. Ha viszont az ember felpörög a megfelelő rezgésszámra, akkor sokat is írhat. Negyven év alatt azért sok minden történik. Az ember tapasztaltabb lesz, egy csomó mindenről többet tud, ami nem mindig jó. Tudni kell, mi az, amit meg lehet mutatni, és mi az, amit jobb, ha nem.

Ha valaki megreszkírozza, hogy a tőle megszokott színvonal alá megy, és elhibázza, akkor elkezdik sajnálni az emberek. És csak a hibájára emlékeznek. Azt meg senki nem akarja.

A szeptember 1-jén bemutatott, Ott torony volt című, önről készült portréfilmben is pedzegeti ezt. Milyen visszajelzéseket kap a filmmel kapcsolatban?

Meglepett, hogy mennyi embernek tetszik.

Miért lepte meg?

Mert 

Egyébként, nem én találtam ki ezt az egészet, hanem azt mondták, hogy ülj le, és mesélj. (Kécza András rendező kérte fel a filmre – a Szerk.) Leültem és meséltem. Ha tudom, hogy ekkora felhajtás lesz belőle, akkor nem csinálom meg.

Ennyire szeretne a margón maradni?

Nagyon. Semmi mást nem szeretnék ennyire. (Nevet) Csak már olyan idős vagyok, annyi helyen megfordultam, hogy nem tudom elkerülni az ismertséget. A hetvenes években egy nagyon öreg bácsinak számítottam volna. Csak most kiment a divatból a megöregedés. Mick Jagger még mindig a színpadon tombol, mintha húszéves lenne!

Iggy Pop meg meztelenül pózol festőművész hallgatóknak a londoni Királyi Művészeti Akadémián. Ez nevetséges egy kicsit, ha nem mer valaki megöregedni, nem?

Eléggé. Krúdy Gyulának az egyik halhatatlan, emlékezetes sorát tudom idézni, hogy „ágy alól kászálódik a mogorva vénség, öklét rázva kiabál az ablakod alatt – »hát itt lakik az a férfi, aki nem akar megöregedni!«”

De ezt nem érzi magára igaznak, ugye? Mármint, hogy nem akar megöregedni. Vagy nem tud.

Tudok és akarok. A megöregedés mindenképpen elközeleg. Az ember térdei fájnak, a memóriája és a szeme is romlik. Csak hát, ki akarja ezt?

Főleg, ha két végén égeti a gyertyát.

Nem, szerintem anélkül is bekövetkezik.

Miért, maga nem égette két végén a gyertyát?

Egyik végén égettem csak. De nyilván, ahogy az ember öregszik, a halál is egyre közelebb kerül hozzá. Nagyszájúan azt mondja, hogy nem fél a haláltól, na de ha egyedül marad. Azért kiderül egy s más.

Úgy hallottam, maga nem fél a haláltól. Tényleg?

Félni nem félek, nyilvánosan nem rettegek, meg különben is, fatalista vagyok, akik szerint mindig az történik, aminek történnie kell.

Hét Tarr Béla filmnek is ön a zeneszerzője, amely világhírűvé tette. Amióta viszont Tarr nem rendez, és nem kéri fel zeneszerzésre, máshonnan is megkeresik. Például egy osztrák és egy török filmnek is ön írta a zenéjét, de megtalálták már Kínából, sőt Ausztráliából is. Azért hiányzik a munka Tarral? Tartják a kapcsolatot?

Tartjuk, igen, nagyon jóban vagyunk. Tökéletesen értem a szempontjait. Ráadásul, valljuk be, jelenleg a magyar filmgyártás finanszírozási helyzete is olyan, hogy őt most egyébként sem bombáznák ajánlatokkal. Ahogy Béla is elmondta többször, a Torinói lóval bezárult a kör.

Úgy írt zenéket az adott filmhez, hogy nem látta előtte, hanem csak a forgatókönyvet olvasta, és Tarr elmondta önnek az elképzeléseit. Nem volt nehéz így dolgozni?

Nem. Már nagyon hamar, a Kárhozatnál (1988) kiderült, hogy ha a hosszú snitteknél valami emocionálisan felkavaró zene felhangzik, akkor sokkal jobban lehet mozgatni a kamerát. És a statiszták is jobban értik a film hangulatát.

Ha már a Kárhozatot említette, a filmben elhangzó Kész az egész rendkívül depresszív hangulatú, szomorú szám, miközben úgy hallottam, az egész dal valójában egy vicc. Most komolyan?

Miért, viccnek erős lett volna? (Nevet)

Meglehetősen.

Ez egy slágerparódia valójában. Meg kell fordítani a tragikomédiát, és lesz belőle komitragédia. Meg is fordítottam, a szó legszorosabb értelmében:

Mert semmi sem biztos. Ami holnap lesz, azt ma még nem tudjuk. A múltat mi teremtjük, de a jövőről nem tudunk semmit.

A jövőt nem mi teremtjük, nincs szabad akaratunk, ennyire fatalista?

Hát, a két dolog egyszerre igaz. A „minden” és a „semmi” kizárná egymást, és mégis léteznek, használjuk. Krúdynál olvastam, hogy „Ahol a legnagyobb a baj, ott a legközelebb a segítség”, de ő is csak idézi ezt a közmondást. Ő mondja azt is, hogy „megvan még a legnagyobb kincsem, élek”.

Furcsa ezt a mondatot a maga szájából hallani, ismervén a szövegeit és a zenéjét, ami azért igencsak melankólikus, jólesően depresszív. Mégis az élet a legnagyobb ajándék? Hiszen végigküzdjük, szenvedjük.

Attól még a legnagyobb ajándék. Lehet, hogy itt lakik a szenvedő Isten, és tulajdonképpen amit az eszkatológiában pokolnak neveznek, az ez, ahol most vagyunk, és csak itt van lehetőségünk arra, hogy megtisztuljunk. Az a feladat, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel, amit kaptunk.

Nevezzük Istennek vagy bárminek. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha. A bizonytalanság végigkísér minket. Ezt viszont orvosolja a jó öreg hit, amely egy, az állatvilágból örökölt alaptulajdonságunk, csak egy kicsit továbbfejlesztettük. (Nevet) A szarvas sem hiszi azt, hogy meg fog halni, hanem megy legelni. Abban egyébként szoktam hinni, hogy majd minden jóra fordul. Minden ember Isten egy külön gondolata. Na, de ez most már kezd úgy hangozni, mintha én bármit is tudnék. Közben egyetlen dolog biztos, hogy semmit sem tudok. Mint ahogy senki más sem.

Akkor ezek szerint hisz Istenben?

Ezt azért így nem mondanám, de inkább igen, mint nem. Abban hiszek, hogy

Tulajdonképpen lehet, hogy most mi sem vagyunk itt, csak álmodjuk egymást. De ha kigyullad a ház, akkor aztán mindketten kiugrunk az ablakon, hiába álmodunk külön. Mert egy közös álomban vagyunk.

Mostanában meg mintha egy közös rémálomban lennénk. Korábban azt mondta, úgy áll a magyaroknak a demokrácia, mint tehénen a gatya, évekkel később pedig azt, hogy mint mangalicán a bőrfecske. Hogy áll most nekünk a demokrácia maga szerint?

„Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok” – mi ne legyünk arabok, legyünk inkább rabok. Ennyit tudok mondani.

Petőfiért rajong, úgy tudom.

Meg Krúdyért, Adyért és Máraiért, nagyon sokakért. Mozart, Bach, Lengyel József, Kaffka Margit és Heltai Jenő. Hogy csak néhányat említsek. Csodálom ezeket a valóban emberfeletti képességeket. Elolvastam a naplóikat is, már akiét lehetett. Szeretek naplót olvasni. Sok olyan dolgot megtudsz az adott emberről, amit különben soha nem tudtál volna meg. Karinthy Ferencét például nagyon szerettem. Majdnem minden naplóban olvasható egy közös gondolat, amikor nagyon őszintén eltöprengenek – lehet, hogy ez a napló lesz életem főműve.

Maga tervez naplót írni?

Egyszer már elkezdtem, háromnegyed évig írtam, de tönkrement a laptopom, és elveszett a szöveg. Úgyhogy jobb lett volna inkább kézzel írni. Az elején már beszéltem erről, hogy mindig készenlétben áll az ember, és figyeli magát, hogy jó állapotban van-e az alkotáshoz. De én nem vagyok profi. Akkor is leírok egy mondatot, ha nem vagyok benne biztos, hogy fogok érte pénzt kapni. Kicsit mindig ráhagyom magam az ihletre. Ha eszembe jut valami, és fontos, akkor másnap is eszembe jut. Ha meg nem, akkor nem. Egy jó ideje viszont a legtöbb munka, felkérés útján jön. A határidő meg a legjobb múzsa, ezt tudjuk.

Víg Mihály (Fotó/Forrás: Cirko Film)

Akkor most is dolgozik valamin?

Sajnos nagyon. (Nevet) A világ egyik legnehezebb dolgát csinálom, megpróbálok zsoltárokat megzenésíteni, az Óbudai Evangélikus Templom felkérésére, ahol egy Ady-koncertet adtunk tavaly.

Egyébként, bármilyen meglepő, ha úgy tetszik, bizonyos szempontból egy gyermekkori álmom valósul meg ezzel.

Miért?

Mert most jött el az a lélektani pillanat, amikor egy régóta érlelt elképzelést megvalósíthatok. Adyt tizenkét éves koromban zenésítettem meg, de csak fejben, akkor még nem tudtam lejátszani azt, amit hallok. De már hatévesen szólt a zene a fejemben, több szólamban, miközben sétáltam vagy utaztam. Ilyen képzetlen muzsikusként nyilvánvalóan az egyszerűbb dallamokat szoktam hallani, aztán hazamegyek, és megnézem, milyen hangnemben van.

Ehhez biztosan hozzájárult az is, hogy az édesapja Víg Rudolf néprajzkutató, karnagy volt, aki Kodály mellett dolgozott a hetvenes évektől, és rengeteg zenét gyűjtött, autentikus cigányzenét is.

Hogyne. Állandóan szólt a zene otthon. Emlékszem, hogy kisgyerekként Mozart egyik C-dúrban írt szonátája volt az első dallam, ami mélyen megérintett. De sokat hallgattam Bachot is. Amikor pedig utaztam a villamoson Budaligetről Márton-hegyre, mindig arra gondoltam,

Ezt először huszonegy évesen tudtam megvalósítani. Gitározni még tizenkétévesen tanultam meg, akkor, amikor apám kiment gyűjteni Indiába, anyám is elkísérte, engem pedig internátusba adtak. Aztán nagyon hamar fékezhetetlen kiskamasszá váltam. El is szökdöstem otthonról. Legelőször hatévesen, amikor átmentem nagyanyámhoz, és azt hazudtam neki, megbeszéltem a szüleimmel, hogy ma nála alszom. Anyámék meg egész éjjel rohangáltak, hogy hol lehetek.

Víg Mihály a Kassák klubban 1981-ben (Fotó/Forrás: Urbán Tamás/Fortepan/Wikipedia)

Sokkoló lehetett számukra. Az édesanyja elkísérte a Tolnai utcai őrszobára is, amikor behívták, mert egy Balaton-koncerten a Lengyelországban is vannak jó csajok című számuk alatt képeket vetített a lengyel tüntetésoszlatásról 1981-ben. Hogy került Lengyelországba, és aztán hogyan úszta meg mégis a rendőrséget?

Kiss Kovács Zsuzsával és Lukin Gáborral kimentünk Lengyelországba egy kispolszkival, a szükségállapot első évfordulóján. Már a határon szétszedtek minket, ráadásul volt nálunk egy levél is, amelyet Haraszti Miklós akart eljuttatni a lengyel ellenállóknak. Zsuzsi, aki később a fényképeket készítette, szerencsére be tudta gyűrni a kanapéba, amire leültettek várakozni, így nem találták meg. Egy nappal a tüntetések előtt érkeztünk meg Varsóba, ahol elmentünk az akkori marginális ellenzéktől kapott címekre, és becsöngettünk a lakásokba. Kinyitották ugyan az ajtót, de azt mondták, nem vagyunk itthon. Végül is a kocsiban aludtunk mindhárman. Eszembe jutott, hogy az egyik haverom Wroclawban él, így lehúztunk oda. Délután még elmentünk sétálni a városba, de láttuk, hogy gyülekeznek a tüntetők. Helikopterrel köröztek a fejünk felett, vízágyúk jelentek meg az utcákon, rendőrautók hemzsegtek mindenhol. Kiderült, hogy az egész országban pont Wroclavban zajlik a legnagyobb balhé. Zsuzsi az egyik tetőről fotózott, aztán jobbnak láttuk hazamenni.

Másnap reggel fülünket, farkunkat behúzva mentünk be a városba, az aluljáróba könnygáz szag ülepedett meg, az emberek sírtak és nevettek egyszerre, hiszen a maró gáztól folyt a könnyük, de boldogok voltak.

Simán hazajutottak?

Azt leszámítva, hogy lerobbant a kocsi a szlovák-magyar határnál, igen, legalábbis a határőrökkel nem volt gond. Az Ikarus művelődési házban aztán adtunk egy koncertet, ahol a Sóskúti (Sóskúti Tibor Berlinben élő képzőművész, a Balaton első basszusgitárosa – a Szerk.) egy 20x10 méteres vászonra vetítette a diákat. Már nem emlékszem, melyik lapban jelent meg, de egy nyugati tudósító azt írta, hogy a Balaton alatt olyan érzése volt, mintha New Yorkba lenne. Végül a titkosrendőrség emberei nem a koncert után kaptak el, hanem rá két napra. Behívtak a Tolnai utcába. Mint rendes antihős, megkértem az anyámat, hogy jöjjön velem, mert ha bent tartanak, legalább meg tudja mondani a barátaimnak, hogy nem jöttem ki. Ott ült három rendőr, arról kérdeztek, hogyan merészeltem tüntetésoszlatásról képeket vetíteni. Mondtam, hogy ez benne volt a tévéhíradóban, azt hittem, mindenki tud róla. Igen – mondták –, de ott az Ipper Pál megmagyarázza, mit látnak.

Anyámat is behívták a szobába, és megkérték, mondja meg nekem, hogy ne felelőtlenkedjek. És hogy nem vetíthetek. Ennyivel megúsztam.

Nem is vetített utána?

Nem hát. Nem akartam, hogy lecsukjanak. Pedig jót tesz vizuálisan az ilyesmi egy koncertnek, javítja a hangulatot.

Dolgozik most egyébként valami máson is a zsoltárokon kívül?

Szoktam írni, igen. De hogy ebből mi lesz, azt nem tudom. Korainak tartom, hogy erről bármit is mondjak.

Közeleg a születésnapja, viszonylag kerek szám, úgyhogy mégis csak időszerű lenne egy könyv, mondjuk egy visszaemlékezés, nem?

Ha úgy tetszik, ez a portréfilm is egy múltidézés. Semmit se számít, de valóban most leszek 65 éves, és mint kiderült, ez mégiscsak egyfajta cezúra. Esterházyt idézem: „Fel tudok szállni ingyen a járművekre.”

Fejléckép: Víg Mihály az Ott torony volt című portréfilm forgatásán (Forrás: Cirko Film)