Elég közel engedte magához a közönséget Laurie Anderson, több korábbi produkciójához képest is eszköztelen, minimális mozgással megfogalmazott, az élet végső kérdéseit feszegető előadásában. Egyedül jött ki a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára, és végig egyedül is maradt ott, ahol csak néhány tucat mécses tette ki a díszlet és háttér nem virtuális részét, meg egy karosszék. Anderson hegedűje már magában egy komplett szintetizátor, amelynek effektjei első pillanatban, a szépen megformált nyitányban is több szólamot imitálnak szekvenszerekkel és samplerekkel. Másik kedves technikáját, az emberi hangnak vokoderen keresztül felismerhetetlenségig torzított, basszbariton mélységbe transzponált megszólaltatását (férfijelmez -mondja erre az előadó) visszafogottan alkalmazta. Anderson leszűkítette a technika szerepét és erősen ráfókuszált mondandójára.

Anderson hangjátékot adott elő: történetei egy novellafüzér, egy koangyűjtemény formáját öltötték, amelyben a zene aránya nem volt több tíz százaléknál - persze ez a rész nélkülözhetetlen volt az előadásban. A szövegnek (beszédnek) és zenének (aláfestésnek és átvezetésnek) ezt az arányát ismerjük abból a korból, amikor még az analóg rádiók nem csak a kocsikban szóltak, hanem mindenhol.(Kamaszkoromban szerettem a hangjátékokat, igazi színház volt, sűrített történet és izgalom. A Bösendorfert sokszor végighallgattam, felejthetetlen volt.)

Anderson mostani produkciójának ezen túl melodramatikus jellege is volt: felolvasását általában a billentyűs szintetizátor, néha az elektromos hegedű kísérte tőle megszokott, repetitív jelleggel, kitartott hangokon. A jövő és a múlt irányába egyszerre próbálta kitágítani előadása idejét. De az is lehet, hogy a címmel - The Language of the Future - inkább csak kevésbé ijesztővé tette történeteinek egyik legfontosabb sarokpontját, igazi témáját és összekötő kapcsát: kifordítja-e földhözragadt, szűklátókörű nézőpontunkat, felébreszt-e kozmikus tunyaságunkból a halál megtapasztalása?

A mintegy húsz történetet Anderson főleg eddigi munkásságából válogatta, egy részük meghallgatható a The Ugly One With the Jewels című lemezen vagy elolvasható a The Nerve Bible című könyvben - ez utóbbi turnéja volt utolsó budapesti fellépése 3 éve.  

Manhattani lakásának elhelyezkedése, Lolabelle nevű terrierje, utalások a szerepléseire és sok egyéb kétségtelenül önéletrajzi motívum alapján joggal következtetünk arra, hogy Anderson ezeket az élményeit szinte áttétel nélkül, naplószerűen, egyes szám első személyben maradva fogalmazta meg, (a magyar közönség számára futó felirat adta vissza az eredeti angol szöveget - színvonalas, majdnem hibátlan fordításban). Sallangmentesen nyújtja át nekünk őket, enyhén stilizálva, csak kicsit megemelve a zenével és a mesélős hanghordozással, mintha csak azt mondaná el, mi történt vele tegnap. Persze nem mindegyik sztori poentírozott, szituáció leírásokat is hallottunk, mint amilyen az amish családnál töltött, nehezen múló időről szóló volt. Sokszor az a történetek kiindulópontja, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő kirándulni megy a természetbe, el akar jutni az északi sarkra vagy egy kenutúrára a coloradói Green folyóra, mert szabadulni akar a nagyvárosból. Még azt is megtudtuk, hogy lakása, éppen neki, az Occcupy alkalmi aktivistájának, méterekre van az FBI főhadiszállástól. A történetek egy csoportjában az amishokhoz hasonlóan antropológiai szempontból „érdekes" emberekkel találkozik, indiánokkal Kanadában, a mayák leszármazottaival Közép-Amerikában. Alapvetően önkritikusan viszonyul az átlagos fehér észak-amerikaiak hegemón világszemléletéhez. - Úgy dolgozom, mint az újságíró - mondta Anderson a budapesti koncert előzetes sajtóbeszélgetésén - miközben persze útjain nem mulasztotta el szkeptikus oldalpillantásokkal illetni például az indián aggastyánt filmező, antropológiai érdeklődésű, de tolakodó stábot. Ezekből a szituációkból, bár a történetek kimenetele, típusa eltérő, általában a modern nyugati életfelfogás görbe tükre világlik ki.

Anderson, mint elárulta a beszélgetésen, buddhista, és ez meghatározza azt a fajta attitűdöt, amivel megpróbálja megrögzött tekintetünket felvillanyozni, begyöpösödött elképzeléseinket felfrissíteni. Anderson életének ismert epizódja például, hogy tizenkét éves korában leugrott egy medence műugró trambulinjáról, de a betonra esett, gerincét törte, hetekig se beszélni, sem megmozdulni nem tudott a gipszágyban, az orvosok rálegyintettek, hogy járni semmiképp sem fog megtanulni. Mindezek ellenére teljesen felépült. Magánmitológiájának fontos részéve vált ez a történet, rengetegszer elbeszélte. Új nézőpontját, melyet a budapesti mesélésből kihallhattunk, már az határozza meg, hogy rájött: emlékeiből kitörölte a gyerekosztályon lévő súlyos égési sérültek, gerinc- és csonttöréses betegek éjszakai sírását, jajveszékelését, és reggelre kelve hirtelen, végleges eltűnésüket a kórházi ágyról. Emlékei mélyéről meghallva ezeket a hangokat átértékelte megrögzöttségét, megváltoztatta önös nézőpontját. Ugyancsak a halál szó szerinti fizikai közelsége változtatta meg gondolkodását azután, hogy a kezéből kicsúszó fejsze kis híján őt magát találta fejen az Északi sarki magányos expedíciója alatt. De idetartozik az is, hogy Lorabelle nevű kutyája érteti meg vele az élet egyik nagy rejtélyeit, mint amikor a négylábú ragadozó madarakkal találkozott. (Az azóta állandóan óvatosan fel-felé vizslató kutyájára testálta Anderson a főszerepet abban a dokumentumfilmben is, melyet az ARTE tévécsatorna most forgat vele; Anderson volt az is, aki a Sidney-i Operában húszperces előadást celebrált csak kutyáknak - állítólag nagy sikerrel, a csőre töltött injekciókkal várakozó állatorvosoknak mindesetre egyáltalán nem kellett beavatkozniuk.)

Anderson előadásmódja az említett lemezhez képest még kevésbé stilizált, de azért nagyon sok a levitt mondathangsúly az elbeszélésében. Szinte mondatrészenként megáll, egy-egy töredékpillanatra hagyja a szó jelentését magában érvényesülni, hogy azután, egészen lassan pörgetett varrógép módjára mégis összeöltse őket egy mondatba, a mondatokat pedig az elbeszélésbe. Az elmélkedésre, önvizsgálatra indító, a művészeti ágakat és technikai eszközöket a vártnak megfelelően szabadon kezelő és elegyítő előadás egyik lehetséges értelmezése az önterápia, mint a gyerekkori baleset kapcsán. A másik az, hogy másfél órás prédikációfüzért hallottunk, egy alig profanizált istentiszteletet, amelynek lehetne a mottója az is: memento mori. Csak Anderson eredetisége nem engedi, hogy kultuszformákat, a vallásgyakorlás járt útjait, az ismert szimbólumrendszereket válassza - hiszen egy este alatt fel tudja építeni saját világát. Mellékes, hogy évekkel ezelőtti történeteket ismétel el, mert ezek mind lényegiek és igazak, nem kopik az erejük. Ha hallgatóiban maradt hiányérzet, az inkább csak a koncerthelyszín keltette várakozáshoz köthető: a zene aránya a produkcióban alacsony maradt. Hogy megvigasztalja hűséges közönségének csalódott részét, a ráadást csak hegedűn adta.