Milyen veszélyeket rejtett az elmúlt másfél év a mentális egészségünkre nézve?

A mentális egészség szempontjából kiemelkedő jelentősége van a biztonságérzetnek, akár fizikai, akár lelki értelemben beszélünk róla. Az elmúlt évünket a folyamatos bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság jellemezte, egy eddig ismeretlen betegséggel harcoltunk, melynek újabb és újabb tünetei jelentek meg. Ehhez kapcsolódik az állandó félelemérzet: az új variánsoktól, a szeretteink elvesztésétől, a munkahely elvesztésétől, az egészségügy túlterheltségétől. 

A karanténhelyzetben mesterségesen éltük meg a társas elkülönülést, és folyamatosan jelen volt az életünkben a hiány, nemcsak a személyes kapcsolatok terén, hanem a tevékenységek, az erőforrások esetében is. Végül a családokban az összezártság növelheti a feszültségeket, és ha a viták, veszekedések nem is súlyosak, de tartósan fennállnak, akkor ez is veszélyeztető tényező lehet. Összességében tehát elmondható, hogy a felsorolt körülmények önmagunkban is károsíthatják a mentális egészséget, és sajnos a járvány alatt ezek mindegyikét megtapasztalhattuk. 

Holcsik Erzsébet (Fotó/Forrás: Ruprech Judit)

Kezdetben a Covid-19-et főként légzőszervi betegségként ismertük meg, de egyre több kutatás támasztja alá, hogy a fertőzés az idegrendszeri működésünkre is hatással lehet. 

Fontos különválasztani magának a koronavírusnak a lehetséges neurológiai tünetit és azt, ami bármilyen komolyabb betegség vagy hosszabb kórházi tartózkodás hatására alakul ki az emberben, mert az nem COVID-19 specifikus. 

Az elsőről még viszonylag keveset tudni, de az már kirajzolódni látszik, hogy

Sokan beszámoltak alulmotiváltságról, lelassult gondolkodásáról, fizikai és mentális fáradékonyságról. Ez egyfajta ködös tudatállapot, „brain fog”-nak nevezik, amikor bár magánál van az ember, mégis olyan, mintha egy burán keresztül érzékelné a világot.  

A második esetben a mentális tünetek abból fakadnak, hogy annak, aki elkapta a vírust, és komolyabb tünetei voltak (fizikai fájdalmai, fulladásos élményei), azt kellett megélnie, hogy napokra vagy akár hetekre rettentően lecsökkent az önállósága, nem tudta ellátni önmagát, nem tudott jelen lenni a saját életében, ami megterhelő, kiszolgáltatott helyzet, így ez átmenetileg előidézhet depressziós állapotot. Ennél is súlyosabb eset az, amikor valaki kórházba került, és hosszú napokat, vagy akár heteket töltött izolációban, míg maga körül kizárólag szkafanderes egészségügyi személyzetet látott. Ez olyan komoly ingermegvonásos helyzet, traumatikus élmény, ami később súlyos tüneteket is okozhat, tartós lehangoltságot, szorongásos állapotot.

A koronavírus miatt a szeretteinkkel való személyes kapcsolattartás korlátozottá vált, a kapcsolati háló beszűkült. Elképzelhető, hogy a járványügyi intézkedések enyhítésével a szociális kompetenciát is újra kell tanulnunk?

Valóban ki lehet „zökkeni” belőle, és ez nemcsak azokat érintheti, akiknek eleve nehézségeik vannak a szociális kapcsolatok terén, hanem bárkit. Tulajdonképpen most, hogy már lehet személyesen találkozni, egy picit újra kell szőni a kapcsolatainkat, visszatalálni egymáshoz, mert ez nem feltétlenül áll automatikusan helyre.

A home office következtében az otthon és a munka tere egybefolyt, a személyes és a szakmai élet közti határvonal elmosódott. Mára több nagyvállalt is bejelentette, hogy a jövőben is részben vagy teljes egészében megtartják az otthonról való munkavégzést. Azok, akiket ez érint, mit tehetnek a határok megtartásáért?  

megteremtsen – mesterségesen – egyfajta térbeli elhatárolódást. Akinek erre nincs lehetősége, és mondjuk a nappali vagy a pihenésre szolgáló hálószoba válik a munka színhelyévé, ott jóval nehezebb ezeket a határokat megszabni, hiszen az adott tér funkciói összefolynak. Nekik azt tudom tanácsolni, hogy ha már fizikailag nincs lehetőségük, akkor időben próbáljanak meg strukturálni, tehát alakítsanak ki egy viszonylag szoros napirendet, amiben beosztják, hogy mettől meddig dolgoznak, mikor tartanak szünetet, és mikortól vannak az otthoni szerepükben. 

A járványhelyzet másképp hatott a gyerekekre? Generációs eseményként fog megmaradni az életükben?

Sok szempontból valószínűleg igen. Egyrészt a gyerekek jóval kiszolgáltatottabb helyzetben voltak, hiszen míg egy egészséges felnőtt a saját életéért felel, addig egy kiskorú a szüleitől függ, és ha azt éli meg, hogy azok a személyek, akik számára az elsődleges támaszt nyújtják, maguk is félnek, vagy nehézségekkel küzdenek, akkor elveszíti a biztonságérzetét. 

Másrészt a fiatalok számára az, hogy a közösségből kikerültek, talán még nagyobb hiányt okozott, főképp a kamaszoknál, akik számára a kortársak az elsődleges referenciacsoport, hozzájuk mérik magukat, az az önismeret terepe. Ott tanulják meg a szociális készségeket, a valahova tartozás érzését, számukra az a közeg a felnőtté válásukhoz vezető út. Így talán nem meglepő, hogy a járványügyi intézkedések enyhítése után ezek a fiatalok szinte „kizúdultak” az utcára, hiszen sóvárogtak a találkozásokra, a közösségi élményekre.  

miután ezek fontos rítusok a gyermekkorból a felnőttkorba való átlépéshez. Ma már nagyon kevés hasonló szokásunk van, ezért ezek az események kiemelt jelentőséggel bírnak, hisz ilyenkor azt ünnepeljük, hogy egy életszakasz lezárult, és egy új kezdődik. Ha ez kimarad, akkor ott hiány alakul ki.

Lehet bármiféle pozitív hozadéka a jövőben egyéni vagy társadalmi szinten a világjárványnak? Várható poszttraumás növekedés?

A poszttraumás növekedés nem azt jelenti, hogy visszatérünk az érzelmi megterhelés előtti működésre, hanem egyfajta lehetőség a személyes növekedésre, melynek hatására képesek lehetünk új szemüvegen keresztül szemlélni a világot.

Azt gondolom, hogy ebben a krízishelyzetben is benne van az egyéni és kollektív növekedésnek a lehetősége, kinek-kinek a maga története szerint, de a változás csak akkor történhet meg, ha képesek vagyunk lemondani dolgokról, és nyitottá válni új szokások kialakítására. Például, ha a jövőben nem az jelent örömforrást, ha új tárgyakat vásárolunk, hanem ha a szabad levegőn vagyunk, vagy találkozunk a szeretteinkkel. 

A vírusoktól való félelem az életünk része lesz? 

Feltehetőleg ez az időszak nyomot hagy mindenkiben, de én bízom abban, hogy nem állandó félelemérzetként lebeg majd felettünk, hanem csak a járvány lehetőségének a tudata marad velünk. Így a jövőben – például influenza-időszakban – magától értetődő lesz a közösségi terekben a maszkviselés, illetve tudatosabban fogunk odafigyelni az egészségünkre. 

A Gombolyító Terápiás Egyesület alapító tagja vagy, amely magában foglalja a Metamorphoses Meseterápiás szemléletet és a pszichológiai értelemben vett önismereti és terápiás munkát. Milyen változtatásokra kényszerült az egyesület a járványhelyzetben?

Le kellett mondanunk az élőszavas mesemondásokról, a személyesek találkozásokról és a beszélgetős meseestjeinket is áttettük az online térbe. Szerencsére ebben jó pár meseterapeuta pozitív példaként járt előttünk. Azt tapasztaltuk, hogy van rá érdeklődés, sőt így olyanok is be tudtak kapcsolódni a foglalkozásainkba, akik nem Pécsen és környékén élnek, és a fizikai távolság miatt eddig nem tudtak részt venni a felnőtteknek szóló meseestjeinken, ezért ezt részben a jövőben is megtartjuk. Legközelebb élőszavas mesélést június 25-én a Mesék Éjszakája című rendezvényen lehet majd hallgatni.

Gombolyító Terápiás Egyesület alapítói (Holcsik Erzsébet, Alföldi Linda, Standovár Ágnes) (Fotó/Forrás: Glósz Gergely)

Van olyan konkrét mese, amit jó szívvel tudnál mindenki számára ajánlani az elmúlt időszak nehézségeinek feldolgozásához?  

Az élőszavas mesehallgatás nagyon jó szorongásoldó, egyrészt azáltal, hogy elképzeljük a hallottakat, belső képeket készítünk, így képessé válunk érzelemszabályozást elvégezni magunkban. Másrészt a Metamorphoses Meseterápiás módszernek az egyik alaptézise az, hogy a mesékben megbújik egy univerzális rend, ami az emberi élet működésének rendje, és amikor a hallgató találkozik azzal a jelenséggel, hogy ami a mesékben összegubancolódik, elromlik, az a végére megoldódik, az jó érzéseket generál, nyugtatólag hat.  

Jó pár címet tudnék mondani, de ami hozzám most nagyon közel áll, az egy buddhista mese, A bátor kis papagáj. Ebben a történetben van két központi mondat, ami sokszor eszembe jut, az egyik az egymás iránti toleranciáról, elfogadásáról szól: „Nem tanácsra, hanem segítségre van szükségem”, a második mondat pedig arra ad választ, amit talán sokan éreztek a járványhelyzetben, hogy kevesek ahhoz, hogy mindennel megbirkózzanak: „Csak ennyit tudok tenni, de ennyit megteszek.”

Gombolyító Terápiás Egyesület meseest (Fotó/Forrás: Ruprech Judit)

Fejléckép: Gombolyító Terápiás Egyesület gyerekprogramja (forrás: Gombolyító Terápiás Egyesület)