1889-ben Sigmund Freud még nem volt az a világhírű tudós, ahogyan ma emlékezünk rá. Harminchárom évesen egy pszichiáter mellett asszisztenskedett, látszólag világmegváltó ötletek nélkül - életének ez szakaszát a pre-freudiánus Freud-időszaknak nevezhetnénk. Főleg hipnózisgyakorlatokat végzett, amely akkor egy izgalmas, ám tudományosan vitatott módszer volt. 

Sigmund Freud (Fotó/Forrás: Rda / Getty Images Hungary)

Egy napon egy gazdag, új beteg érkezett Freudhoz. Fanny Mosert több kór is kínozta, a hisztériától kezdve az álmatlanságon át a fájdalomig és a tikkelésig. Többen próbálkoztak gyógyításával, de eredménytelenül. Freud úgy tett vele, mint a többi betegével: megkérte, hogy feküdjön le kanapéjára – a hipnotizőrök bevett gyakorlata ez, így próbálják elérni, hogy páciensük nyugodt, relaxált állapotba kerüljön. Freudnak erre különösen szüksége volt, hiszen még kezdő és ügyetlen hipnotizőrnek számított.

Egyre álmosabbnak érzi magát!

– kezdte meg Freud a kezelést a szokásos módon. Moserre viszont nem hatottak a szavak. Nemhogy álmosodott volna, de egyre inkább beszélgetni akart. Freud még egy ideig próbálkozott: félbeszakította a nőt, megosztotta vele a különböző pszichiátriai teóriáit, egy idő után viszont feladta, és hagyta, hogy a betege beszéljen. Freud ekkor jött rá, hogy ha engedi, hogy a páciens magától beszéljen, akkor egy idő után levedli védekező mechanizmusait, és utat enged a tudatalattinak. Ekkor vált a pre-freudiánus Freud freudiánus Freuddá.

Maga az eredeti kanapé ma is megtekinthető Freud utolsó, londoni otthonában, aki egyenesen Bécsből hozatta azt, amikor 1938-ban elmenekült a nácik elől. Egy évvel később bekövetkezett haláláig kezelt rajta betegeket. Igazából több kanapéja is volt, de a híres, ikonikus darabot egy páciensétől, Madame Benvenistitől kapta ajándékba: a nő azt mondta Freudnak, hogy ha már kivizsgáltatja a fejét, legalább kényelembe szeretne helyezkedni – szóval vett egy egyszerű, bézs színű, dívány-típusú kanapét, amit Freud egzotikus, perzsaszőnyeggel takart le, és néhány bársonypárnával díszített.

Sigmund Freud és Anna Freud a hatodik Pszichoanalitikus Kongresszuson Hágában (1920) (Fotó/Forrás: Getty Imiges)

Minél több betegét kezelte Freud a bútordarabon, annál többet írt pácienseiről, ezekben az írásokban pedig a kanapé a pszichoanalízis egyre inkább kitüntetett kellékévé vált. Az alanyok hátukon fekve a plafont bámulták, ez pedig arra sarkallta őket, hogy mélyebben magukba nézzenek – nem tudtak az ablakon kibámulni vagy a terapeuta arcát fürkészni, így nem volt, ami elterelte volna a figyelmüket. A pszichológus mindeközben a páciensek látóterén kívül egy székben foglalt helyet, úgy vélte, így hamarabb megnyílnak. Freud egy ettől sokkal prózaibb okot is említett:

Nem bírnám napi 8 órán át mások arcát bámulni.

A kanapé aztán olyan központi jelentőségűvé vált, hogy a pszichoanalitikus terápiák népszerűsége miatt komoly üzletet jelentett a bútorgyártóknak, a queens-i Imperial Leather Furniture Company például már a '40-es években hasonló kanapékat kezdett árulni.

Az ilyen kanapék szabadalmát Irving Levy védette le, aki üzleti partnereivel együtt maga is tervezett egy hasonló bútordarabot. Alicia Brafman, Levy lánya szerint a design hihetetlen népszerűségnek örvendett:

Elég volt, ha valaki besétált az üzletünkbe és meglátta az ikonikus bútorunkat – egyből azt gondolta, mi készítettük Freud kanapéját!

Ez persze nem volt igaz. Olyannyira nem, hogy Levy-ék bútora még csak nem is hasonlított Freud kanapéjára: előbbi sima, alacsony, gombok, és párnák nélküli ülőalkalmatosság volt, szemben Freud kényelmes, egzotikus bútordarabjától, amin egy rakás érdekes részlet volt, amit az ideges betegek fogdoshattak.

A '60-as évek második felében aztán felfutottak a különböző alternatív terápiák, majd megjelentek az első antidepresszánsok, amelyek gyorsabb és egyszerűbb megnyugvást kínáltak. A pszichoanalízis elvesztette népszerűségét, az ikonikus kanapék eladása hanyatlani kezdett.

Sigmund Freud (Fotó/Forrás: Imagno / Getty Images Hungary)

Ez persze popkulturális szempontból nem jelentett semmit a kanapék számára - a filmeseknek és illusztrátoroknak ugyanis szükségük volt egy mindenki által jól ismert, könnyen megjeleníthető, jelzésértékű tárgyra. Bob Mankoff, a New Yorker rajzos szerkesztője szerint például a bútordarab fantasztikus szimbólumnak számít - pont olyannak, amilyenekre a vicceknek szükségük van.

A kanapé azonnal megjeleníti a kapcsolatok dinamikáját - a pszichiáternél van a hatalom.

- magyarázza Mankoff.

A híres bútordarab viszont nem csak a rajzokon tűnik fel. A Maffiózók főhőse, Tony Sopranos rengeteg időt tölt el terapeutájával - habár ilyenkor egy széken ül, amikor a kamera kihátrál, a háttérben egy tipikus barna "analitikus szófát" láthatunk. Mintha a díszlettervező meg szeretné nyugtatni a tudatalattinkat azzal kapcsolatban, mi történt a jelenetben.

A kanapé ehhez hasonló popkulturális felhasználása emberek tömegeit ösztönzi arra, hogy tekintsék meg Freud valódi, eredeti bútordarabját is. A kanapé képviseli Freud forradalmi újítását, amivel segített megérteni az emberi elmét. A legfontosabb freudi fogalmakról, az id-ego-superego hármasról, vagy az Ödipusz-komplexusról az átlagembereknek csak sejtéseik vannak - az ikonikus kanapét, és a pszichoanalitikus terápia jellemző helyzetét viszont mindenki ismeri.