Alig érek át a hídon, tapasztalom legott, hogy a Sziget Fesztiválköztársaság klímája - akár az időszakos összművészeti miniállamot körülölelő Budapest időjárása - trópusi. A szabadság (és hőség) szigetének némely lakója ősi esővarázsló rúnákat pingál bronzbarna testére, hogy azokkal hívja a záport. Mások hőségkapuk mélyén meditálnak, egyes jólelkű, önkéntes tűzoltók pedig vízipuskával permetezik tikkadt társaikat. Magam sajátos módon menekülök a délutáni szaunából: a lángoló napsugarak elől gyermekkorom világába merülök. Az időutazás éjszakáig tart, hogy aztán az enyhülés hűs szele hozzon haza.
Elsőként a kilencvenes évek boybandjeinek tánckoreográfiáit ironikusan-vérprofin megidéző iLL Skill Squad showját nézem meg a Holland Meets Hungary Színpadon, aztán - mert kölyökkorom pingpongmeccseinek a Backstreet Boys és az 'N Sync volt a háttérzenéje - zsigeri kedvem támad egy kis asztaliteniszhez. Ó igen, a pavlovi reflexek. A Sport- és Élménypark vonatkozó részlegében kiegyensúlyozott csatába kezdek hát egy jóbarátommal, majd pedig - forróság ide, forróság oda - olasz idegenlégiósokkal megtámogatott csapatunk kispályás focimeccsen csap össze a magyar szónak igencsak megörülő honi harcosokkal. Gólarányról szerénységből nem szólnék, legyen elég annyi: biztos játékkal végig a kezünkben tartottuk a mérkőzést. Egészen elképesztő amúgy, hogy elég egy bőrlabda, meg nyolc hőséggel dacoló karszalagos „kissrác", s egyszeriben poros grunddá alakul át egy gigafesztivál.
Ezzel az élménnyel térek be a Kelet-Európai Vurstliba, ahol gyerekkorom - s szüleim gyerekkorának - majálisa fogad. Igaz ugyan, hogy az Always Drinking Marching Band méhecskének öltözött trottyosai nem fújtak nekünk annak idején, a horgásztó, a célba dobás, valamint a céllövölde régi emlékek. Akárcsak a Videoton tévénk domború képcsövén vibrálva megjelenő Mihail Gorbacsov. A Csillag mozi archív videóján alig ismerem meg, a moszkvai tél ellen ugyanis alaposan üstökébe húzta vastag usankáját. Na, erre - meg a kádári konfekciós lódenkabátra - itt továbbra sincs szükség.
Még egy évtizedet vissza, meg párezer kilométert nyugat felé. A hetvenes évek pszichedelikus trip-klipjeivel nemzedékem elsőként az MTV esti műsorsávjában találkozhatott. Nos, akinek tetszettek a cikázó neonfények, némi sorbaállásért cserébe közvetlenül egy hatalmas, szivárványszín green boxban találhatta magát. A Luminárium felfújható, 3D-s mozisátor, igazi relaxációs és rekreációs központ. A vékony falain átosonó puha fény úgy simogatja arcunkat, mintha egy jövőbeli hippikommuna gumiból szőtt falanszterében pihennénk. Tovább a mesterséges mennyországokat szimuláló kísérletek baudelaire-i útján! A Múzeumi Negyedben a Közlekedési Múzeum részegség-szemüvegét próbálom fel. Az alsóbb fokozatú lencse nagyjából 3-4 sör hatását imitálja. Ezt viselve, bizonytalanul ugyan, de elszlalomozom az ásványvizes flaskák kijelölte akadálypályán. Aztán következik a 3 deci tömény hatásával operáló - ha tetszik: haladó - ókula. Így persze rendre elbotlok a bójákban, de a haladásnál is rázósabb a lehajolás. Hősiességem jutalma egy láthatósági bokaperec. Jéghideg vízzel mosom ki fejemből a delírium szimulákrumát, s Frauenhoffer kolléga javallatára készítek egy Capa-stencilt a Mai Manó sátrában.
Hallgassunk talán egy kis zenét is. A Világzenei Party Nagyszínpadon az arizonai Calexico penget és fúj. A szél is belekezd, s olyan érzésem támad a felhőket figyelve, mintha a végtelen mexikói sztrádákon hajtanánk Joey Burnsékkel. A finom dallamok és friss futamok messze visznek, gondolatban persze London felé haladok már.
A Blurért régtől fogva lelkesedem. Éppen ezért tartottam kissé a találkozástól. Aztán kihunynak a fények, bevonulnak a fúvósok és a vokalisták, majd megérkezik a londoni kvartett is. Damon Albarn magasba tartott kézzel, tisztelettudóan, alázattal üdvözöl, balján Alex James - mintha kifutóra öltözött volna - nyeglén pöfékel, Graham Coxon szinte a húrok közé hajol, Dave Rowntree a bőrök mögül bólint és a Girls & Boys melódiájával megkezdődik a show. S kiderül hamar, a Blur nem egy megfáradt reunite-banda, hanem olyannyira energikus alakulat, hogy huszonéve szerzett dalaikkal a negyvenen jócskán túl is letarolják a Szigetet. Albarn elemében van. Előbb a közönséget locsolja, majd Rowntree-t hergeli, később - miután megszabadult már mélykék Levi's kabátjától - a nézők közé ugrik, hogy a rajongók kezei között, lihegve ordítsa végig a Country House-t. Évődik aztán a piperkőc James-szel is, a vokalisták előtt pedig térdelve penget, hogy a ráadást a zenekar sofőrjének zongorázott Happy Birthtday-jel nyissa. Mintha Coxon irányába lenne csak hűvös - még mindig -, de a Coffee & TV-t azért lelkesen végigvokálozza. Elhangoznak mind a cipőnéző balladák és a szemtelen britpop-himnuszok, hogy a Song 2-val köszönjön el tőlünk a zenekar. Nagyok voltak!
A Nagyszínpadtól a Fidelio KultúrZóna felé veszem az irányt, amelynek Összművészeti színpadán groteszk, tollas-borzas könnyű pantheon babaház fogad. E megszemélyesült költemények, s viselőik Király Tamásra emlékeznek. Ahogy elhalkul a karnevál, a színpadot a Demon Superior álarcosai veszik birtokba. A Zságer testvérek Commodore electrojával zárul számomra az este. Rockyval, Kraftwerkkel és Falcoval. Fáradtan ballagok a híd felé. Szemembe hűs szellő fúj fesztiválhomokot. Aztán az időutazás véget ér.
hírlevél
