David Bowie: Heroes

Bowie a mélypontról, drogfüggőségéből, lefüggönyözött Los Angeles-i lakásából költözött vissza Európába, de nem Angliába, hanem a kontinensre, Nyugat-Berlinbe. Részben a tisztulás, a felépülés szándékával, részben, mert inspirálta a ’60-as, ’70-es évek kísérletező német zenéje, a kosmische muzik, a krautrock, a pszichedelikus-elektronikus kísérletezés, a Kraftwerk és társai. Egy másik súlyos alakkal, barátjával, Iggy Poppal bérelt lakást a város Schönenberg városrészében (a lakás azóta annyira kulthely lett, hogy bár korábban simán be lehetett sétálni a ház udvarába, ma már rácsos kapu állja a rajongók útját).

Ha kissé vulgárisan fogalmazunk, azt mondhatjuk, berlini évei alatt három nagylemezt készített, a Low-t, a Heroes-t és Lodgert – a valóság azonban ennél bonyolultabb: igazából csak a középső, a Heroes készült teljes egészében a német főváros legendás hangstúdióban, a Hansában, ahol amúgy még kismillió híres előadó és zenekar dolgozott (erről később részletesebben). Mindhárom album producere a legendás Tony Visconti volt, és mindhárom társalkotója a nagy kísérletező, az elektronikus zene egyik pionírja, Brian Eno.

David Bowie a The Low / Heroes világturnén 1978-ban (Fotó/Forrás: Getty Images Hungary)

A Heroes címadó dalában, Bowie egyik legnagyszerűbb számában, felbukkan a berlini fal motívuma, „I, I can remember, Standing, by the wall, And the guns shot above our heads, And we kissed, as though nothing could fall” – és nem csak azért, mert a lemez Nyugat-Berlinben készült és inspirációja a város volt. A már említett Hansa Tonstudio egész pontosan a fal, a Mauer (hivatalos keletnémet nevén: Antifaschistischer Schutzwall, fasisztaellenes védőfal) mellett állt, és

A berlini évek visszhangoznak aztán Bowie visszatérő, utolsó előtti lemeze, a 2013-as The Next Day-en is, amelynek borítója éppen a Heroes artworkjének újraértelmezése.

Pink Floyd: The Wall

A Pink Floyd konceptlemeze, az annak nyomán készül Alan Parker-film és külön az Another Brick In the Wall című dalok már önmagukban is beszélnek a bezártságról, az autoriter rendszerekről, s nem is csak metaforikusan, hanem ténylegesen, bele az arcba, de az egész Wall-univerzum akkor kapott egy csavart és emelkedett újabb szintre, amikor Roger Waters a lemezanyagot színpadra vitte Berlinben. De milyen színpadra!

Bár Eric Clapton, Peter Gabriel vagy Bruce Springsteen nem vállalták el a felkérést, Waters valódi sztárparádét hozott össze 1990. július 21-re: olyan énekesek adták elő a Pink Floyd-klasszikus dalait, mint Cyndi Lauper, Bryan Adams, Garth Hudson, Marianne Faithfull vagy Thomas Dolby és olyan nagynevű német előadók is színpadra léptek, mint a Scorpions, a Kabaré előadásából is ismert híres színésznő-énekesnő, Ute Lemper vagy a berlini rádió szimfonikuszenekara. A koncertet természetesen rögzítették és a The Wall Live In Berlin címmel két hónappal később, 1990 augusztusában meg is jelent.

Berlin fölött az ég

A német Wim Wenders számos kultfilmet jegyez, ezek talán legkultabbika a Berlin fölött az ég (angolul: Wings Of Desire, németül: Der Himmel über Berlin), ami több szinten is értelmezhető, sűrűn szőtt, titokzatos, személyes és érzelmes alkotás – többek között egyfajta szerelmeslevél Nyugat-Berlinhez. A filmben két, a körbezárt városban élő és alkotó alternatív zenekar, a Nick Cave and The Bad Seeds és a tulajdonképpen rokon együttesnek nevezhető, a Nick Cave-ékhez több szálon is kötődő ugyancsak ausztrál (gyökerű) Crime and The City Solution is felbukkan. A két együttest, amelyek több lemezt is rögzítettek Berlinben, egy báltermi koncertjelenetben láthatjuk.

Hazaiak a hazai pályán

Persze nem csak élményt és ihletet gyűjtő angolszászok népesítették be a berlini színteret. Olyan nagyszerű német együttesek alakultak és dolgoztak a fal árnyékában, mint az artisztikus indusztriális-elektronikus zene egyik ős-hőse, az Einstürzende Neubauten, a Blixáékkal egy művészi színtérre, a zseniális dilettánsok nevű csoporthoz sorolható Die Töldiche Doris és Malaria!, vagy a Berlinnek amúgy egy lemezcímet szentelő Lou Reed/Velvet Underground-világot a Brecht/Weill-sanzonok hangulatával keresztező Element Of Crime, ami a német egyesítésig angolul, utána németül énekelt.

De Nyugat-Berlinhez köthető az amúgy Hamburgban alakult, de ebben a városban kibontakozó őrült-kísérletező Palais Schaumburg, az ugyancsak a német újhullám, a Neue Deutsche Welle egyik fontos zenekara, az Ideal és az éppen a Nyugat-Berlinben élő Nick Cave-vel is együttműködő Die Haut. És Nyugat-Berlinben pörgött fel a kelet-berlini születésű Nina Hagen zenei pályája is – az énekesnő itt alakította első zenekarát 1977-ben, miután édesanyja és ő egy évvel korábban elhagyták az NDK-t. Végül, de nem utolsó sorban a mai német főváros nyugati fele eszünkbe juthat a Münsterben alakult szinti-popos Alphaville csodás Summer In Berlin című daláról is.

A Hansa stúdió

És ha már annyit emlegettük, a Hansa stúdió – ha zene és Berlin – természetesen megér(demel) egy külön bekezdést. A Hansa Tonstudio (ez a hivatalos neve) épülete 1945 előtt bálteremként funkcionált, az SS rendezett estélyeket itt, és később ugyancsak történelmi (mármint nem csak poptörténelmi) kontextusban maradt. A fal ott húzódott 150 méterre mellette (de erről Bowie és Berlin kapcsán már írtunk az előbb), 1974 óta üzemel Kreuzbergben, a Potsdamer Platz közelében.

A fantasztikus akusztikájáról híressé vált stúdió, a terem, a Meistersaal a ’70-es évek második fele óta számos nagyszerű lemez felvételének adott helyett. Itt készült többek között David Bowie már említett berlini periódusának három lemeze, az akkoriban ugyancsak Berlinben élő Iggy Pop Idiot és Lust For Life című albuma, három Depeche Mode-album, a Construction Time Again, a Some Great Reward és a Black Celebration, a Pixies Bossanovája, David Sylvian Brilliant Trees című lemeze és az utolsó REM-munka, a Collapse Into Now.

És az elmúlt harminc év egyik legfontosabb popkultúraformáló albuma, a U2 Achtung Baby című nagylemeze.

U2: Achtung Baby

A U2 a The Joshua Tree albummal írt szerelmeslevelet Amerikához, aztán az új dalokat és koncertfelvételeket is tartalmazó Rattle and Hummal és a hozzá tartozó filmmel csúcsra is járatta a mániáját. Onnan aztán nem vezetett út tovább. A kreatív zsákutcába került együttes kreatív agya, a gitáros The Edge az akkor már burjánzó elektronikus tánczenében, az éppen sarjandó, táncos grúvokat gitárzenével keresztező madchester hangzásban, és Amerika-narratíva helyett egyfajta új európai szenzibilitásban látta a továbblépés lehetőségét és ebben partnere volt Bono is. Az évtizedfordulón egyébként is számos tekintetben Európa, az „új Európa” került a fókuszba, közép-kelet-európai rendszerváltások, a kelet-nyugat-viszony újraértelmezése, ennek lett szimbóluma az újraegyesülő Berlin.

Ami a U2 új irányvonalát illeti: az első fecske az 1990-es Red Hot + Blue című Cole Porter-válogatáslemezre elkészített Night and Day hangzása, a második lépés pedig a Bono és Edge által összerakott Mechanikus narancs színházi zene volt. A későbbi Achtung Baby munkálatait még Dublinban kezdték meg, de 1990 októberében Daniel Lanois és Brian Eno producerek társaságában áttették a székhelyüket Berlinbe (stílszerűen és szimbolikusan az utolsó Kelet-Berlinbe induló British Airways-járattal érkeztek), ahol a munka egyáltalán nem haladt jól. Nem álltak össze a dalok, a zenekar két fele (a Bono-The Edge-páros és az inkább a klasszikus rock felé gravitáló ritmusszekció) közt nem volt egyetértés a merre tovább tekintetében, konfliktusok robbantak ki, Berlint depressziósnak találták, a stúdiót technikailag rosszul felszereltnek. Végül a One című dal elhozta az áttörést, rendezték a vitás kérdéseket, és egy otthon, Dublinban töltött karácsonyi szünet után 1991 januárjában visszatértek Berlinbe, ahol folytatták a munkát, amelyet végül hazai pályán, egy dublini stúdióban fejeztek be.

Integető emberek a berlini falnál 1961/62-ben (Fotó/Forrás: Getty Images Hungary)

Továbbra sem feszültségek nélkül, tegyük hozzá. Brian Eno „totál katasztrófának” nevezte az elkészült felvételeket, melyeken (pontosabban azok rendberakásán) ő maga kezdett el dolgozni, a zenészeket pedig elküldte két hét szabadságra. Az Achtung Baby-t végül szeptemberben fejezték be elképesztő rohammunkában, úgy, hogy négy producer – Eno, Lanois, a hangmérnök, Flood és a korábbi U2-lemezeken dolgozó Steve Lillywhite – is készített saját keveréseket, s azokból a zenekar válogatta ki a számára tetszőket. Még az utolsó pillanatokig is variáltak a számokon, míg 1991. szeptember 21-én elkészült a végső változat.

És egy új médium

Mire elkészült a U2 korszakdefiniáló új lemeze, amire nagyban hatott a kor egyik új popkulturális médiuma, az elektronikus tánczene és a partikultúra, már egyesült a két Németország. A német egyesülés azonban természetesen nem csak a tárgyalóasztalnál zajlott vagy a társadalom mindennapi szövetében, hanem a táncparketten is: a keleti és nyugati fiatalok a lerombolt fal övezetében, az egykori „halálsávban”, elhagyott épületekben gyűltek össze partizni, részben illegálisan, használaton kívüli épületekben, az új berlini önkormányzat engedélyével vagy hallgatólagos beleegyezésével. Itt formálódott az a pezsgő zenei kultúra, amiből aztán kibontakozott a Love Parade-ek, az újabb és újabb izgalmas alkotók, klubok, kiadók és szubszínterek világa, az elektronikus zene egyik fővárosa. 

Fejléckép: David Bowie a The Low / Heroes világturnén 1978-ban (fotó: Koh Hasebe / Getty Images Hungary)