Interjú Pótó János történésszel, a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársával, Az emlékeztetés helyei című könyv szerzőjével, aki írásban válaszolt kérdéseinkre.
Az USA-ban a George Floyd-tüntetések résztvevői ledöntik azoknak a szobrait, akik például rabszolgakereskedelmet folytattak, kolonialisták voltak. Mi a véleménye a jelenségről?
Az ikonoklaszmosz minden fajtáját ellenzem zsigerből és tudatosan is.
A zsigeri elutasításra elég legyen néhány szó: erőszak és kulturális értékek megsemmisítése. A tudatosról kicsit többet. A történelem évszázadai során változtak a társadalmak és változtak a társadalmi értékek is. Ezek a változások a lokális közösségek (városok) életében is végbementek, és nyomokat hagytak a település fizikai arculatán: a településszerkezeten, a közterületek elnevezésén, az épületeken, és persze a település köztéri emlékhelyein is: mikor, kit tartottak érdemesnek a település vezetői arra, hogy emlékét szoborral, emlékművel vagy emléktáblával örökítsék meg.
Ez mind része, egy-egy apró darabkája a település történetének. Nem szabadna megsemmisíteni, de még csak elmozdítani sem. Ha a mából foltosnak látjuk is egy-egy emlékhely hősének életútját, nem törölhetjük múltunkból vele együtt azokat a felmenőinket is, akik emléket állítottak neki. A legtöbb, amit megtehetünk, ha nem akarunk rá emlékezni, hogy körbeültetjük fákkal (ez zöld is, meg el is takarja) – de az emlék állagát a takarásban is megóvjuk.
Tisztogatásokat, gondolom, nem csak a rasszizmus paradigmája felől lehetne végezni.
Vegyünk egy egyszerű példát Angliából. Nem emlékmű, hanem közterület-elnevezés. A Downing Street majd’ 340 éve viseli nevét és 1735 óta van itt a mindenkori brit miniszterelnök otthona és hivatala. De a britek sem nagyon szokták emlegetni, bár számon tartják, hogy kiről is van elnevezve az utca. A későbbi Sir George Downing 26 évesen, 1650-ben már Cromwell kémszervezetének vezetője volt, miután alig néhány éve tért vissza Amerikából, ahol ifjúkorát töltötte. Majd parlamenti képviselő, diplomata lett, bizalmas tagja Cromwell belső körének. Cromwell halála után átállt II. Károly oldalára, több volt képviselőtársát juttatta vérpadra királygyilkosságért, őt pedig lovaggá ütötték majd bárói címet kapott.
Egy kortárs (és királypárti, Samuel Pepys) naplójában a korabeli közvéleményt tolmácsolva „hitszegő gazembernek” nevezte Downingot, s évszázadokkal később még az – életútját egyébként hűvös tárgyilagossággal ismertető – Encyclopædia Britannica is így összegzi pályafutását:
Downing ritkán kamatoztatta nagy tehetségét országa javára, személyiségét pedig az árulás, a szolgalelkűség és a háládatlanság jellemezte.
Az »ez egy George Downing« kifejezés szólássá vált New Englandben az olyan kétszínű ember jelölésére, aki eljátszotta a hitelét.” A másik oldalon pénzügyi tehetségét emlegetik, hozzátéve mindig, hogy pénzéhsége és kapzsisága is jól dokumentált. Ennek kapcsán lett az utca névadója is, hiszen még Cromwelltől kapott egy telket a Cityben, a Whitehall és a St. James’s Park között, s három évtized múlva, az 1680-as évek elején ő építtette fel az egész utcát annak valamennyi házával. Magától értetődött, hogy róla nevezték el. És azóta is ezt a nevet viseli.
A Downing Street
A Downing Street 10. csaknem három évszázad óta a mindenkori brit miniszterelnök otthona, s mivel ez tulajdonképpen három egymás mögötti épület komplexuma, ha zavart volna valakit is a bejárati cím, két másik helyre áthelyezhette volna a főbejáratot. De nem zavart. Így hívják – és kész. Ezt kellene tenni a kényelmetlennek tűnő emlékművekkel is. Tudomásul venni, hogy vannak.
Magyarországon milyen képromboló aktusokat láttunk a 20. században? Itt is rendszer- és ideológiacserét kísértek a szobordöntések?
A rendszerváltozások során a 20. században Magyarországon szinte törvényszerűvé vált a képrombolás.
Az ikonoklaszmosznak két típusa különíthető el ebben a korszakban. Az egyik a „spontán-érzelmi”, amikor a szimbólum megsemmisítése része a múlt megsemmisítésének. A másik a „tudatos-tervezett”, melynek célja a térfoglalás, az erődemonstráció és az önpropaganda. Mindkettőben közös, hogy az emléket kultusztárgynak tekintik, és a múlt bűneiért egy bűnbaknak kinevezett szimbólumon állnak bosszút.
Kezdődött az egész 1918-ban, amikor a Heinrich Hentzi-emlékművet rombolták le. Sőt, az egyik első filmhíradók egyike beszámol arról, hogy a Hentzi-emlékműről lefeszegetett-letört darabokat a Parlament előtti tüntetésen aprították még kisebb darabokra. Ez egyértelműen az első típus, a spontán-érzelmi képrombolás.
Azt már a század végén a levegőbe akarta röpíteni egy, ahogy a Pesti Hírlap írta: „exalált ember”, sikertelenül. A Tanácsköztársaság fél éve alatt milyen ikonoklazmus történt?
Néhány hónappal később a Tanácsköztársaság folytatta a képrombolást a félkész Millenniumi emlékmű Ferenc József-szobrának megsemmisítésével. Ez inkább a tudatos-tervezett típusba illik, amit a Tanácsköztársaság 1919. május 1-jei városinstallációja is bizonyít. Ekkor ugyanis ideiglenes faszerkezetekkel és vörös drapériákkal burkolták be a történelmi múltat megjelenítő szobrokat (Gellért-szobor, Andrássy-szobor, a Körönd szobrai, Millenniumi emlékmű stb.), tehát fizikailag nem nyúltak hozzájuk, de szimbolikusan megsemmisítették őket. Ez egyébként egy az egyben a „monumentális propaganda lenini tervének” hazai átültetési kísérlete volt.
A Horthy-korszaknak persze nem kellett rombolnia, mert a Tanácsköztársaság gipsz-szobrait egyszerűen elmosta az eső.
De hogy a kommunista ellenállásban élt a szimbólumok megsemmisítésének ideája, bizonyítja Gömbös Gyula két évvel előbb felavatott szobrának 1944. októberi felrobbantása.
1945-ben folytatódott ez a tudatos képrombolás. Azt ugyan nem tudjuk, hogy Tisza István emlékművének főalakját kik fektették hasra, a Nemzeti vértanúk emlékművének lerombolása viszont már a filmhíradó kamerája előtt történt. De a Werbőczy-szobor ledöntését is fényképezték 1945. május 1-jén.
A Nemzeti vértanúk emlékműve (Füredi Richárd, 1934.). Háttérben a Parlament. (Fotó/Forrás: Kurutz Márton / FORTEPAN)
A hazai szobordöntések közül a legtöbbek rögtön a Sztálin-szoborra asszociálnak.
1956-ban sem csak a Sztálin-szobrot döntötték le. Ott volt a Szabadság téren A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép című, a Sztálin 70. születésnapnapjára küldött mű másolata, a két parlamenter-emlékmű és országszerte több száz szovjet emlékmű.
És nem 1956 volt az utolsó ikonoklaszmosz. A rendszerváltozás is hozott ilyet, kettőt is. Az egyik még tulajdonképpen érthető is a spontán-érzelmi oldalról, bár igazából ez egy tudatos-tervezett szobordöntés volt. A Krassó György vezette Magyar Október Párt aktivistái fűrészelték el a Sztálin-szobor mintájára a Münnich Ferenc-szobrot térdben (Sztálin 10 m-es talapzaton állt és 8 m magas volt, Münnich a földszinten és 2,2 m magas), tehát kicsiben ismételték a történelmi hagyományt.
A budapesti Sztálin-szobor feje 1956-ban (Fotó/Forrás: Hofbauer Róbert / FORTEPAN)
És volt még egy szobordöntés Budapesten, itt a szomszédban, Csillaghegyen, 1992-ben, amikor a helyi felszabadulási emlékművet döntötték le, a fejét lefűrészelték és ellopták. Az emlékmű egy Niké volt, feje fölé emelt pálmaággal, rajta egy ötágú csillag. A helyén ma egy szörnyű, rekonstruált országzászló áll. A Niké pedig új fejjel, az ötágú csillag helyén pedig kis virágmotívummal, Bátonyterenyén lett díszítő szoborrá.
hírlevél
