Plusz

Interferencia-fragmentek

2010.12.07. 18:57
Ajánlom
Kolozsvár, Interferenciák Fesztivál, 4 nap, 9 1/10 előadás. Összesen közel 24 óra játék- és szünetidő. Úgyhogy csak röviden.

A kedves olvasó nyilván már tűkön ülve és/vagy aggódva várta, mikor jönnek a következő posztok. A hosszabb kihagyás egyik oka ugyanis egy színházi fesztivál, az immár másodszor megrendezett Interferenciák. Három éve tartották az elsőt Kolozsváron, akkor a plakáton egy pohár víz aljára merült óra, a pohár tetején kék papír és egy légy volt. A mostani image hat ilyen-olyan óra töredékéből összeálló körlap. Szóval kinn vannak a vízből. Ez jó. A sokféleség is maradt: nyolc ország, húsz előadás. (Plusz könyvbemutatók, szakmai beszélgetések, kiállítás, előadás-elemzés workshop Patrice Pavis vezetésével.) Négy napot töltöttem ott.

De kezdjük az elején. (Vigyázat, valószínűleg hosszú lesz. És nagyon szubjektív.)

Hajnali vonat, ébredő ország, csupa köd a vonaton kívüli táj magyar és román oldalon is. Kolozsvár viszont napsütéssel fogadott. És ez a kedves fogadtatás meg a kellemes hangulat négy napig kitartott. A színházi élmények szerencsére csak néha bosszantottak. De haladjunk időrendben, és maradjunk a címszavaknál.

Leonce és Léna. Premier, rendezte Tompa Gábor. A helyzet az, hogy nem állítanám, hogy Tompa-rajongó vagyok. Okos ember, formátumos rendező, de valahogy nem vonzanak be az előadásai. Itt viszont az első pillanattól megérint, és megtörténik a csoda. Rajongva nézek. Nagyokat kacagok. Belefeledkezem a színészekbe. (Közben azon gondolkodom, vajon a mellettem ülő Visky András - dramaturg, drámaíró - mit gondolhat rólam... Néhány nappal később kiderül. "Örvendtem, hogy tetszett az előadás" - mondja, és megnyugszom.) Talán életemben először érzem magam büszkének, hogy én ezeket az embereket ismerem. Hogy ismerhetem őket. Benne van Büchner romantikája és radikalizmusa, az álomvilág és annak paródiája, az uralkodói és a szervilis hülyeség, és persze benne van a 21. század - ennél az ordas nagy közhelynél jobb nem jut eszembe. Okosabban nem is tudok fogalmazni annál, hogy "ez nagyon jólesett". Balázs (Bodolai) egy csoda. Eljött Vásárhelyről - joggal, mert fogalmam nincs, mivel töltené ott az időt -, de itt az utóbbi években szerep-szerepet nem nagyon kapott. (Igaz, fiatal férfi főszerep nem is akadt a repertoáron.) És milyen jó benne! Fehérre festett az arca, bábszerű a mozgása, nagyon visszafogott a hangtónusa, de a tekintete! Néz, réved, tűnődik, lázasan figyel  - és lehetne még soroni az árnyalatokat. Enikő (Györgyjakab) ölelnivaló lencsibaba-Léna. Viola (Gábor) egészen őrületes, ördögien naturbursch-bohóc Valerio. (Remélem, Kolozsváron sínre kerül a pályája.) Csilla (Varga) nevelőnője a hatalmas műorrával meg a térdig érő ruhájával bájosan szexi. Váta Loránd meg egészen gyermekin idióta király. Úgyhogy a már emlegetett kritikusdíj-szavazólapon több rubrika is töltődött.

Process_City Trilógia. A zágrábi Shadow Casters háromrészes produkciójának mindhárom részét elhozta. Elolvasva a műsorfüzetet jöttem rá, hogy néhány éve a második részt egy szegedi Thealteren végigéltem/-játszottam. Én egyébként rettenetesen utálok interaktív résztvevőt játszani, az meg, hogy valaki a Nagy Testvér módjára kukkoljon, ellenkezést vált ki belőlem. Itt azonban biztonságban éreztem magam akkor is, amikor a Tranzit Házban - valamikori ortodox zsinagóga - egy ágyban feküdtem a sötétben, és a zajok, zörejek hatására bennem, a fantáziámban született meg a színház, akkor is, amikor az Ecsetgyár falai közt elsötétített szemüvegben sétáltattak erre-arra, szagoltattak velem rumaromát, kentek a számra valami zsírosat - szájfny volt egyébként -, mert a színházcsináló megint én voltam. A román Nemzetiben - szó szerint - színpadra vitt harmadik rész, a trilógiát inspiráló Kafka-Pert legszorosabban követő - igaz, Orson Welles rádiójáték-modorában - harmada hidegen hagyott és érdektelennek tartottam.

Alkoholisták. Erős hendikeppel induló előadás: az elismert, de nem annyira rajongott Tompa Gábor rendezte az elismert, nagyra tartott, de nem annyira rajongott Visky András darabját. Visky borzasztó okos ember, ehhez kétség nem fér. Szeretem a szövegeit. Olvasni. Színpadon viszont fárasztanak: a filozófiában nem találok drámaiságot, a vallási/vallásos bölcselet nyelvében nem érzem a performativitást. Mintha ugyanazt - a(z ős)történetet? - írná a drámáiban. Ami ebben viszont felkelti a érdeklődésemet, az egy sajátos Bűn és bűnhődés-olvasat, meg darabjaiban a számomra oly ritkán jelen levő humor.* (Amit Tompa ki is bont, és ez is meglepő.) (*Nem ér azzal jönni, hogy A szökésnél mennyit kacagtunk Bözsén meg Bogdán Zsolton. Az egy csumára húzott szöveg volt.) De csak azok a részek kötnek le az előadás alatt, amikor Imola (Kézdi) beszél, játszik, él, szenved, őrül meg, magasztosul fel a színpadon. Annyira, annyira nagyszerű színésznő. (Meg annyira, annyira gyönyörű.)

A játszma vége. Krystian Lupa formátumos rendező - életem egyik nagy élménye a közel kilenc óra hossző Factory 2 -, a Teatro de la Abadía színészei is formátumosak - tessék rákeresni José Luis Gómez, Susi Sánchez, Ramón Pons, Lola Cordón filmográfiájára az imdb.com-on -, pazar a díszlet - bunkerré alakított fociöltöző a tengerparton -, de istenem, ott van az előadásban jelentős szerepet játszó Beckett... Fárasztó, nagyon fárasztó.

Láz. Mire bejutok a nézőtérre, épp vége a vetített szövegnek, úgyhogy nem tudom meg a színésznő intencióit és az íróét (vagy a rendezőét?) sem. Mindenesetre hatalmas színpadi présece-a van Simona Maicanescunak, aki kezdetben nem csak áll, majd apró, később valamivel láthatóbb és egyre groteszkebb mozdulatokkal illusztrálja a Láz mélyebb rétegeit, és miatta pozitív az élmény, mert a rendező Lars Norén - akinek Háborújára pokoli módon rímel ez a szöveg, amit Maicanescu játszott is - Wallace Shawn olajfoltként szétfolyó monodrámáját nem terelte egészséges mederbe. Még egyszer: a teljesítményért riszpekt a Románia után Franciaországban is elismert karriert csináló színésznőnek.

Mértéket mértékkel. Négy óra őrület. És ez már a színpadképben is benne van. (Tessék végigkattintani a galériájukat.) Bogdán fantasztikus intrikus, Dimény Áron akkora bohóc, de akkora, Kató Emő, Pethő Anikó (azonnal tessék vele Szent Johannát játszatni!) meg rebbenő finomságú nők. Oly ritkán érezni, hogy a színész tudja, mit beszél, melyik mondat és tett mögött mi áll. Most viszont ezt éreztem. De a tejfölt Hatházi András viszi Pompeiusként. (Tessék drukkolni a Jászai-díjának!) A jég hátán is megélő strici szerepében a második részt kezdve Hofi Géza-i modorban komplett - és tanítanivalón megírt - stand up comedyt nyom le. Iróniával és öniróniával említődik Budapest, Bukarest, Erdély, Kolozsvár, mert mind ugyanolyan kupleráj. Nem tudom, jó-e hogy ezt emlegetem, mert hogy a kuratóriumokban ülő édeserdélyezők meg nemzetvédő vérmagyarok ezt az előadást látva nagy valószínűséggel soha többet egy fillért nem adnának a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, az is biztos. És ők lennének azok, akik meglátva a díszleten a Fuck the Hungarian king! feliratot minimálisan kiátkoznák őket. Hogy a Shakespeare-drámának milyen magyar vonatkozásai vannak, azt nyilván ezek az észlények nem tudják. Nem vall túl nagy intellektusra, ezzel tisztában vagyok, de az előadás után a büfébe érő Dimény Áronnak csak annyit tudok mondani, hogy "Áron, rajonghatok?", és - moderáltan - a nyakába ugrom.

Verespatak fizikai és politikai vonalon. Nem én voltam az egyedüli, aki a 20/20 (meg a hozzánk eljutó mady-baby.edu/Kebab/Mady-baby és a Stop the tempo meg a Münchner Kammerspiele-beli Sold out) után nagy elvárásokkal ült be az előadásra. Eddig számomra mindegyik alkalommal működött téma összekapcsolása a (kvázi) dokumentarista színházi formával, ami az oral historyból áll össze oknyomozó, magyarázatkereső véresen komoly játékká, ám amelynek konzekvenciát is azonban mindenkinek magának kell levonni, s ugyanígy a kérdésekre adandó válaszokat is a nézők egyénenként kell, hogy megtalálják. Itt viszont minden kérdést feltesznek már az első jelenetben, és a sok, állandóan változó nézőpontra utaló folyamatos mozgás is lelő előre midnen poént. A rendkívül hosszú, túlbeszélt, egészségtelenül redundáns szekvenciák egyre unalmasabbá válnak. Gyengécske helyzetgyakorlatok követik egymást, a színészekből meg semmit nem kapok. Sem fizikailag, sem politikailag nem érint meg az előadás. Jó ügy rossz vágányon.

A másik világ, avagy a Hold államai és birodalmai. A jeles magyar kritikus szerint ez alapmű. Kérem, szóljon, aki ugyanígy vélekedik Cyrano de Bergerac regényéről, mert én egyelőre még nem szégyellem magam, hogy nem olvastam. És be kell vallanom, hogy a fizikai és szellemi vonalon egyaránt kimerítő Verespatak után először a büfé kulináris élvezeteibe menekültem, az erkélyről látott tíz perc pedig nem győztek meg arról, hogy nekem mindenképp muszáj bennmaradnom. Talán ha egy nagyon intim stúdiótérbe kerül a háromszereplős - egy színész és két zenész barokk hangszereken -, mécsesekkel világított előadás... de a feltételes módnak nincs sok értelme.

És amiről még nem tudok élménybeszámolni, mert előttem tornyosulnak: Banu-kötet Peter Brookról, Serban önéletrajza, Purcarete- és Maniutiu-albumok. Jönnek a hosszú téli esték. Tuti, hogy ezekkel tartalmasan fognak telni.

Programkereső

Legnépszerűbb

Színház

„Molnár műveinek épségére figyelni fogunk a jogok lejárta után is”

Lukin Ágnes rendező, Molnár Ferenc dédunokája tette közzé saját álláspontját az általa csak „Delila-gate”-ként emlegetett esettel kapcsolatban.
Klasszikus

Nagy zeneszerzők szerelmi életéről szól Bősze Ádám új előadássorozata

Nem a komolyzenét akarja népszerűsíteni, célja csupán, hogy érdekes legyen. Új előadássorozatában a női szemszögre különös figyelmet fordítva beszél nagy zeneszerzők nagy szerelmeiről Bősze Ádám.
Klasszikus

Kurtág operája a negyedik a legjobb 21. századi művek listáján – a Guardian szerint

Habár úgy tűnt, soha nem készül el, végül Kurtág életművének eklatáns darabja lett A játszma vége – írja a Guardian. A tekintélyes brit lap összeszedte a 21. század legjobb kortárs klasszikus zenei alkotásait. Íme a lista.
Színház

Elhunyt Ababi Csilla, a nagyváradi teátrum fiatal színésznője

A nagyváradi Szigligeti Színház 36 éves színésznője méltósággal és különleges erővel viselt, hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el szeptember 16-án. FRISSÍTVE!
Klasszikus

10 érdekesség a 35 éves Amadeusról

1984 szeptemberében mutatták be az Egyesült Államokban Miloš Forman filmjét, amely ugyan hemzseg a történelmi pontatlanságoktól, mégsem tudjuk megunni. Összeszedtünk tíz érdekességet róla.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Plusz hír

A kultúrafogyasztásra nevelné a gyerekeket a Lázár Ervin Program

Az Emmi idén elindított programja minden általános iskolás számára biztosítja, hogy eljuthasson kulturális intézményekbe.
Plusz ajánló

Mutatjuk, mit tartogat az október – megjelent a Fidelio új száma

Az ingyenes programmagazin októberi számában az aktuális eseménynaptár mellett interjút talál többek között Orosz Ákos színművésszel, Cuhorka Emese táncművésszel, Edin Karamazov lantművésszel és Tóth Barnabás filmrendezővel. Lapozzon bele online!
Plusz ajánló

Neked mi jut eszedbe Olaszországról?

Opera, Boticelli, pasta – de vajon van-e olyan, hogy olasz kultúra? Az Európai Hidakon idén repülőjegy nélkül repülünk Olaszországba. Mutatjuk, milyen programok lesznek.
Plusz portré

Aranyásó volt, majd Edison és Bell munkatársa lett Puskás Tivadar

Jó szervezőkészségű, kiváló műszaki-gazdasági szakember, nagy kísérletező volt, aki ismerte korának technikai lehetőségeit, és ki is használta őket. A telefonhírmondóval alkotott igazán újat, neve e találmánya révén vált Európa-szerte ismertté. 1844. szeptember 17-én született Puskás Tivadar. 
Plusz ajánló

Ha süt, ha esik – 5 éves az óbudai Esernyős

A közösségi tér programjai fél évtizede színesítik a III. kerület kulturális kínálatát. A jubileumra születésnapi héttel várják a közönséget, melyben helyet kap az Esernyős profilját meghatározó képzőművészet, irodalom, zene és film, valamint egy különleges épületfelfedező séta is.