Jim Carrey fest - ülve, fekve, térdelve, közben pedig olyan drámai hangon beszél a művészetről és az alkotásról, amit még a legnagyobb művészeknek is nehezen néz el az ember. Olyanokat mondd, mint hogy valójában nem ő választja meg hivatását, hanem a hivatása választja őt. Carrey narrációja legalább olyan kusza, mint képei: egyik pillanatban a gyerekkoráról beszél, hogy milyen előzményei vannak műveinek - majd hirtelen Jézus kerül a középpontba. A csattanó persze a végére marad:
Végül is minden a szeretetről szól.
Na ez az, mármint a szeretet az, amiből az utóbbi időben kevés jutott ki Jim Carreynek. Nevettetőként ismerte meg őt a világ, rá is ragadt a gumiarcú színész jelző - azt viszont régóta tudjuk, és legutóbb pont Robin Williams halálával nyert bizonyosságot, hogy a legnagyobb bohócok birkóznak a legnagyobb sötétséggel legbelül. Carrey Williams-hez hasonlóan szintén azokban a szerepekben nyújtotta a legjobbat, amelyek a puszta grimaszok mellett valódi mélységet kívántak: az Ember a Holdon-ban, a Truman Show-ban, vagy épp az Egy makulátlan elme örök ragyogásában.
Pár éve viszont egyszerűen eltűnt a vászonról - mindössze magánéleti válságáról cikkeztek a lapok. Barátnője öngyilkosságát többen az ő nyakába varrták, Carrey pedig teljesen megsemmisült a tragédiától. Hosszú szünet után egy kisfilmmel bukkant fel újra, amiben új oldalát mutatja be a közönségnek: a képzőművészetit. Festményeit és szobrait a lehető legnagyobb beleéléssel készíti, szemmel látható, hogy terápiás céllal.
Az I Needed Color című videó akkor vált virálissá, amikor néhány sztár, köztük LeBron James, vagy olyan, a tévéből ismert arcok, mint Chyler Leigh és Brett Dier is lelkendezve megosztották. Nem csak a twitteren arattak sikert Carrey művei: az AV Club, vagy a Hollywood Reporter is elismerően írt róluk.
Jim Carrey (Fotó/Forrás: Alessandra Benedetti - Corbis / Getty Images Hungary)
Akadnak viszont negatív hangok is. a Guardian szerzője például hosszú fejtegetésbe bonyolódik Carrey művészetét illetően arról, hogy
A szerző Carrey festészeti és szobrászati szárnypróbálgatásait dokumentáló rövidfilmet is kínos élménynek nevezte - hozzátéve, ha mindez segít a színésznek a tragédia feldolgozásában, az oké, de nem muszáj közkinccsé is tenni a dolgot. Carrey képei valóban nem nevezhetőek eredetinek, de azért kár lenne borzalmasnak titulálni őket.
A Guardian ezután végigveszi a festészettel próbálkozó sztárokat: Ronnie Wood Rolling Stones-gitáros képei saját zenekaráról, vagy épp Bob Dylan festményei a pozitív példák, jelezve, hogy a zenészeknek valahogy jobb érzékük van az ilyesmihez. James Franco színész művészkedése ugyanakkor már csak sekélyes pózolás, de legalább van benne önirónia. Val Kilmer viszont olyan minden eredetiséget nélkülöző lekoppintós Jim Morrison-festményeket készített, amiről Banksy egy egész filmet forgatott - a Kijárat az ajándékbolton át-nál aligha van jobb dokumentumfilm/vígjáték a művészet jelenlegi állapotáról.
Ronnie Wood (Fotó/Forrás: Dave Benett / Getty Images Hungary)
Mindezért az újságíró szerint óriási a környezet felelőssége: azért, mert a gazdag sztároknak van néhány Warhol-juk vagy Ruscha-juk, sokan azt hiszik, máris értik is a művészetet. A rocksztárok talán kevésbé ismerik és követik az aktuális divatokat és hóbortokat, ezért tudnak őszintébbek lenni alkotásaik. Nem mindig volt ez így: Vincent Price-t az 50-es években nagy műértőként tartották számon, Edward G. Robinson pedig olyannyira értett a festményekhez, hogy gyűjteményét még a MET-ben is kiállították. Kirk Douglas is azért volt remek Van Gogh szerepében, mert nem csak ismerte, de értette is a művészt.
hírlevél
