Ha az ember kritikus, igyekszik előzetesen tájékozódni. Valamiféle szakmai önérzet, hitel, biztonságtudat, nevezzük bárminek diktálja ezt. Ennek megfelelően - Jászay Tamás kolléga jóvoltából - megtudhattam, hogy a Magyar Teátrum (a lap, amelyben a főváros színházi díjait kapók ötfős listájáról Alföldi Róbert és Gergye Krisztián neve nyilván a nyomda ördögének közbelépése okán hiányzik) előzetesen így ajánlotta a nagyérdemű figyelmébe a produkciót: "Milyen lesz Balázs Péter János vitéze? Sokszor merül fel szakmai körökben a minősítés: ez 'progresszív', tehát jó, az 'hagyományos', tehát rossz. A kritikusi céh is ehhez igazodik, minden alkalommal... ezt a téves nézetet erősíti. Ez átragad a kultúrát irányítókra is. Mert milyen lesz Balázs Péter János vitéze? Egy biztos: jó lesz. Nem progresszív lesz, hanem jó. Nem hagyományos lesz, hanem jó. Nem meghökkentő lesz, hanem megörvendeztető. Nem felháborító lesz, hanem szórakoztató. Nem a rendező lesz az előtérben, hanem a színész. A dalok pedig el lesznek énekelve. A huszárok kirántják a kardjukat és úgy táncolnak. Rengeteg ötlet vonul fel, rengeteg gag és poén sziporkázik a színpadon, lendület lesz, és jókedvűen komédiázó színészek. Akkor ez most progresszív?"

Nos, mint a 'kritikusi céh' (ha már, akkor kritikuscéh, teljes nevén Színházi Kritikusok Céhe) csak saját magához igazodó tagja (ugyanis jelzem, mi, több mint hatvanan nem bamba birkanyájként bámulunk esténként a színházakban!), bátran ki merem jelenteni, hogy ez az előadás rossz. Sőt ostoba, idejétmúlt, gondolattalan, unalmas, ízléstelen poénokkal teli. (S ebben tökéletesen hasonlít a tavalyi évad Leányvásárára. Bízhatunk a színvonalban.) Lehet itt Kacsóh Pongrácz (sic!) eredeti hangszerelését játszani, az sem segít, ha a dalok jórészt nincsenek rendesen elénekelve. (Bot Gábor rendkívül szimpatikus Jancsija mellett Geszthy Veronika Iluskaként megteszi a tőle telhetőt, de nincs mit játszania. Aki kíváncsi a többi közreműködőre, kattintson ide.) Elismerem, a huszárok legalább rángatják a kardot. Igaz, ha táncra perdülnek - bármilyen jelmezben - annyira se tudok komoly maradni, mint a Trocks előadását nézve. (Más kérdés, hogy ők aztán referenciálisan is ismerik, amit táncolnak.)

A díszlet csak kicsivel komolyabb annál, amit Bukarestben a gyerekszínházi fesztiválon megszoktam. Az abszolút kedvenceim az első felvonásban a vízimalom kereke és a víztelen vályú, amelyben Iluska nagy erőkkel a ruháját mossa, mossa. Fekete balettszőnyeggel terítették le a színpadot, a vályú alá meg vízre ácsingózón sárga fűszőnyeget löktek. Bár e ponton komoly értelmezési horizont nyílik meg - a jó, zsíros magyar/alföldi fekete föld, továbbá "Ég a napmelegtől a kopár szík sarja" -, mi több, a hátsó függöny falusi tájképét akár a Művésztelepen is festhették volna egykor, mégsem szippant be ez a világ. Amikor az ének- és tánckar, továbbá a mellékszereplők a színpadra zsúfolódnak, és a falusi ruhába öltöztetett tömeg fínom úrinépek módjára mórikálja magát, a balettkar meg körülbelül annyira táncol rusztikusan, mint amennyire a szalagavató bálokon táncoló fiúk sikkesen keringőznek. (A hölgyek ráadásul élénken és zavaróan szemhéjfestettek. Talán a praktikum erre a magyarázat: a második felvonásra már csak a porcelánfehér púdert kell feltenni. A következmény pedig az, hogy a harmadik felvonás tündéreiként ugyanezek a hölgyek csadorszerű fátylat viselnek. Bizarr így hallgatni éneküket.) Faluszag? Vidékszag? Ugyan már. Az orrom asszociál: az olcsó kölni és izzadságszag keveredik.

A stilisztikai egység teljességgel hiányzik: ha füstöl a mostohai ház (a mostoha egyébként Grimméktől érkezett, ebben biztos vagyok), ha Jancsi élő fekete pulit hoz az ölében, akkor miért mű a macska, és miért illúziórombolón vasalt vagy matricázott az angyalos címer a zászlón? A giccs legyen giccs. A népmese legyen népmese. Az operett legyen operett. A poén meg legyen poén. Mert a második felvonás alapján nem tudom eldönteni, hogy tényleg ennyire hülyére vesznek-e, vagy csak eddig jutottak el a humorban. (Nem tudom, melyik válasznak örülnék jobban.) Piros-fehér-kékbe öltöztetett francia udvar - rendben van. Húr nélküli hegedű az egyik statisztánál, vívás közben "demiplié, sanzelizé, tyierrianri, kamamber"-t visító francia királylány, aki még a dalok közben is valami képzelt fhanszia akcentussal mondja az a-kat, e-ket, pörgeti az r-eket, a cs-t s-nek, a j-t zs-nek mondja (kükohisza zsansi - uram, Jézus, segíts!), a Juventust, Ferrarit, Lollobrigidát kiabáló az olasz Bartolo meg már annyira elfranciásodott, hogy iszike-piszikét mond... Belefásul az ember, ha nézi, ha hallgatja, na. Csak az előadás legotrombább poénjára élesedik újra az elme, amin - a 'kritikusi céh' miatt? vagy egyébként is ilyen a játéktempó? - a francia királyt játszó igazgató-rendező, Balázs Péter igyekszik gyorsan túlesni. Az ócska hatásvadászatot jegyezzük fel az utókornak. Jancsi: Alföldi gyerek vagyok. Francia király: Alföldi? Nem ismerem. (A figura sincs egyébként teljesen rendben, mert az egészen idiótából a népmesei negédbe egyetlen pillanat alatt indoklás nélkül nem lehet átmenni.)

A harmadik felvonásban bevetődik a multimédia is, felvetítik a rikácsoló mostohát a függönyre, melyen a zord bércek ölében megbúvó kék tó, tiszta tó látható, a füstgép nem pihen, autentikus-meseszerűn zeng a visszhang, és oly sok hányattatás után csókban forr össze Jancsi és Iluska. Itt azonban még nincs vége a történetnek, nincs feltámadás, nincs földi boldogság: Bagó és az ő szőke kicsi leánykája meg a falu népe állják körbe a két kopjafát, melyen vörös rózsa fut fel. Szerencsére a szomorú magyar befejezést a zenés tapsrend feloldja.

És hogy ez az első blogbejegyzés ne végződjön rosszul, nézzé(te)k meg egy olyan János vitéz képeit, ami közben körülbelül ugyanaz a büszkeséggel vegyes szív-, torok- és gyomorszorító érzés kapott el, mint amikor a szolnoki rádióban hallom a Jászkunsági gyerek vagyok szignált.