Ami azt illeti, egyáltalán nem emlékszem, hogy valaha keveredtem volna bárki mással egy olyan információ- és poéngazdag spontán beszélgetésbe a semmiből, mint akkor, azon a bizonyos Szigeten, Benkő Lászlóval a backstage-ben. Őszintén szólva, arra sem emlékszem, hogy pontosan melyik évben történt, de nagyjából olyan ’97 és 2000 között lehetett. Asszem.

A negatívtasakon sem volt rajta az évszám, csak annyi, hogy „Sziget”, meg egy Ω betű. Nem mintha nem lenne egyébként tökmindegy, hogy mikor volt, mert a sztori a lényeg, meg a gondolatiság, és arra pontosan emlékszem. Jó, fröccsöztünk is nyilván, én legalább is egész biztosan, és bár talán nem értem el a címben feltüntetett mennyiséget, de erős koncentrációra volt szükség a hazameneteli terv összeállításakor, valamikor hajnaltájt.

Ott mindig volt egy cimbora, akivel éjjel be lehetett rúgni, ha addig még valamiért nem sikerült. Még arra is emlékszem, hogy átestem egy kutyán, talán egy bobtailen, a kutya meg valamiként a Benkő családhoz kötődött, de ezt akkor sem raktam össze pontosan. Az viszont biztos, hogy Benkő László ezek után hozott nekem egy fröccsöt, és bár továbbra sem értettem az egészet, (meg különben is, honnan került ő oda?), köszöntem szépen és gyorsan megittam. Hátha a végén kiderül, hogy nem is nekem akarta adni, mit lehet tudni!

Aztán kiderült, hogy a fröccsöt fájdalomdíjnak szánta a kutya miatt, és ha már így alakult, dumáltunk is gyorsan egyhuzamban vagy három órát. Azóta sem értem, hogy miért! Hallottam már róla, hogy tök jó arc, de hogy ennyire kommunikatív és érdekes ember, az hatalmas meglepi volt. Beszélgettünk szinte mindenről. Szigetről, zenéről, fotózásról, Omegáról, generációs különbségekről, és miközben özönlöttek belőlem a kérdések, és mindenre válaszolt, egyik fröccsöt ittam a másik után. Valahogy kellett a rengeteg információ befogadásához az üzemanyag.

Akkor csináltam ezt a képet.

Benkő László (Fotó/Forrás: morpho)

Őszintén elmondtam neki, hogy amikor én elkezdtem aktív zenehallgatásba bonyolódni, az Omega már rég túl volt a nagy korszakon, én épphogy csak egy icipicit kaptam belőle, és valahogy sosem húzott be igazán, bár abban megállapodtunk, hogy a 10 000 lépés ott van a tíz legjobb magyar lemez között, ez egészen biztos.

De engem már inkább az Omega-jelenség talált meg, hogy minden komoly magyar zenekar az „Omega cuccal” ment turnézni, ami Magyarországon egyet jelentett a minőséggel. A profi hang- és fénytechnikával, amit kétségkívül az Omega honosított meg. De ezt meg elég nehéz volt hova tenni a zenekar és a hatvanas, hetvenes évek zenei háttérismerete nélkül. Na, ebben segített nekem Benkő László, akkor, ott, a Szigeten. Nem tudom, hogy miért volt hozzám ennyire kegyes a sors, hogy díszdobozban, első kézből ajándékba megkaptam a magyar rockzene kialakulásának részletes történetét, de örökké hálás leszek ezért Benkő Lászlónak, a fröccsökről nem is beszélve.