KÉP-regény: A rajongás végtelenjén

Hát, lehet, hogy istenkisértés, amit most csinálok, de be kell vallanom, hogy sosem rajongtam igazán a Depeche Mode nevű zenei formációért. Sőt a nyolcvanas évek második felében, amikor a zenekar a csúcsok csúcsait is meghódította, és

akkor engem kifejezetten idegesített ez az elektronikus pötyögés, amit zene címen rásóztak a lelkes tinédzserekre.

A dallamokkal alapvetően nem volt semmi gond, sőt Martin Gore vagy a később az Erasure-t megalakító Vince Clarke kifejezetten jó dallamokat rakott össze, csak aztán minden egyes dalt sikerült hazavágni ezzel a dög unalmas szinti-pimpi hangszereléssel. Gitárral, dobbal meg fúvósokkal tök jó számokat lehetett volna ezekből csinálni, de az aktuális korszellem felzabálta a szunnyadó lehetőséget, és mire a kilencvenes évekre az együttes rájött erre, és elkezdtek gitáralapú dalokat gyártani, már nem tudták levakarni magukról a szintipop imázst. Pedig az újhullám nem determinálta feltétlenül a zenekarokat a szintetizátorok csapdájába. Példának okáért a Police, később Sting vagy a Talking Heads képes volt hagyományos hangszerekkel is maradandó újhullámos zenét csinálni a nyolcvanas években.

Aztán amikor elmerültem a koncertfotózás mélységeiben, és kétpofára habzsoltam a világsztárokat, igyekeztem néhány brigádot az optikámon kívül tartani, és hát, közéjük tartozott a Depeche Mode is. Na most itt joggal kérdezheti meg bármelyik rajongó, aki összeszorított foggal eljutott idáig az olvasásban, hogy akkor honnan is akasztottam le ezt a képet, ami itten figyel a poszt tetején? Hát pontosan a rajongók miatt, ők győztek meg, nem a zenekar!

Az ezredforduló magasságában feltűnt ugyanis, hogy a Depeche Mode-fanok valahogy nem akarnak eltűnni a zenei mainstreamből. Sőt,

és mára már ott tartunk, hogy a külföldre költözött magyar rajongók is hazaugranak a budapesti fellépésekre. Ez tudatosult bennem akkor, és lássuk be, hogy a nyolcvanas évek szintipop zenekarai közül ezt egyedül a Depeche Mode tudta megcsinálni. Egyébként ez azóta is így van, és bár teljesen értetlenül álltam és állok a jelenség előtt, kénytelen voltam belátni, hogy a 2001-es Depeche Mode-koncertre ki kell mennem fényképezni, mert már nem hagyhatom figyelmen kívül azt az évtizedek óta zajló hájpot, ami a zenekar körül burjánzik. Egyébként ez nem világjelenség. Amerikában ők a csúcsidőszakban sem voltak sztárok, és ezt a mai napig tartó hatalmas érdeklődést Magyarországon kívül leginkább a német nyelvterületeken és Skandináviában sikerült megtartaniuk.

Dave Gahan a Depeche Mode 2001-es budapesti koncertjén (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Fotográfiai szempontból nem volt túl bonyolult a történet, mert Dave Gahan énekes az egyetlen fotogén figura, aki érdekességet jelentett a színpadi jelenlétével, míg a többiek nagyjából egy rakás szintetizátor és laptop mögött ácsorogtak, és ezeket a kütyüket bámulták elmélyülten. Oké, Martin Gore néha egy helyben gitározott, de sosem ment ki az élességből. Mivel a közönség ezt csutkára megvette, és együtt rezdült minden üveghanggal, végül is azt kell gondoljam, hogy ez még akkor is jól működhetett így, ha engem személy szerint akkor sem, ott sem talált meg a Depeche Mode-életérzés.

A zenekar már negyvennégy éve tolja folyamatosan, és bár jó ideje, hogy az utolsó rádióbarát dalukat összerakták, még így, két főre fogyatkozva is simán megtöltötték a budapesti MVM Dome-ot idén, ami egyébként hevenyészett számításaim szerint már a tizenötödik fellépésük volt Magyarországon. Ennek az amúgy hihetetlen és teljesen valószerűtlen őrületnek 1985-ben ágyaztak meg az azóta már nem létező Budapesti Volán SC pályáján, és

Én meg azóta is csak nézek ki hülyén a fejemből, és igen, Dave Gahan is teljes joggal öltötte ki rám a nyelvét.

Fejléckép: Dave Gahan a Depeche Mode 2001-es budapesti koncertjén (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)