Van az a típusú „újságíró”, aki nem feltétlenül azért jár el különböző társasági eseményekre vagy sajtótájékoztatókra, hogy tudósítson. Jó, persze, úgy szőrmentén csinálja azt is, mert a munkahely azért szükséges az egészhez, de alapvetően ő a repire hajt. Ez lehet egyszerűen egy fejedelmi lakoma valamilyen étteremmegnyitón vagy egy villásreggeli egy hotelben a sajtótájékoztató után, de az igazán nagypályás lejmisták az ajándéktárgyakra mennek rá! A sajtó képviselőinek osztogatott táskák, baseballsapkák, kulcstartók, borok, párlatok, hűtőmágnesek világa az, ami bármikor előcsalogatja a sötétben bujkáló kolumnistát.
Az újságírót azért raktam az elején idézőjelbe, mert
a hétvégi repiszagot már hétfőn kiszagoló sajtómunkások szakmai képességei tapasztalataim szerint nem nevezhetők kimagaslónak,
és akkor ez most nagyságát tekintve egy tejútrendszer kaliberű eufemizmus volt. Azt, mondjuk, sosem értettem, hogy miért kell rámenni a kétszázötvennyolcadik ugyanolyan vigyorgó arcot ábrázoló hűtőmágnesre, mert mondjuk lehet, hogy a gyerek gyűjti? De akkor is, most tényleg: hazamegy a forma, és azt mondja: „Jenőke, na mit hozott neked apuka? Vigyorgó hűtőmágnest, na menj szépen vacsorázni!” Jenőke meg majd kicsattan. Volt szerencsém együtt dolgozni jónéhány ilyen figurával, és hát, erőteljesen megmosolyogtatónak tartottam ezt a jelenséget.
Joggal merül fel a kérdés, hogy mi köze ennek az egészhez Michael Schumacherhez? Nem, nem cseréltem el a képet, de a sztori teljes átérzéséhez fel kellett vázolnom a feketeöves ajándékgyűjtő-sajtómunkás prototípusát. 1997-ben, a Forma–1-es magyar nagydíj első szabadedzései után a Ferrari akkori két pilótája, Michael Schumacher és Eddie Irvine tartott sajtótájékoztatót egy elegáns budapesti vendéglátóhelyen. A sztori apropójára már nem emlékszem, de arra igen, hogy a sajtó megjelent képviselőinek Ferrari-ajándéktárgyakkal telepakolt táskákat osztogattak. Nagyjából azok a cumók voltak benne, amit egy átlagos szurkoló megvesz magának a shopban: baseballsapka, póló, sál, kulcstartó, akármi.
A bökkenő az volt, hogy véges számú táska volt, a táskagyűjtő kolléga meg dugóba keveredett, és elkésett. Furcsálltam is a jelenséget, mert egyébként
az ajándékokra hajtó médiahakni-legényeket arról lehet a legbiztosabban felismerni, hogy órákkal a rendezvény kezdete előtt a helyszínen vannak, nehogy lemaradjanak a hűtőmágnesről.
Esetünkben viszont elfogyott a cucc, mire a „szakújságíró” a helyszínre ért. Na itt kezdődött a móka, ugyanis a kolléga először csak halkan, aztán egyre vehemensebben kezdett hőbörögni, hogy hát ő nem kapott táskát, és hát ez micsoda skandallum! Hát miféle szervezés az ilyen, ahol pont ő maradt táska nélkül? Tulajdonképpen csak azt nem mondta, hogy ő a táskáért jött, és mivel úgysem beszél a magyaron kívül semmilyen nyelven, a rendezvény tartalmi része nem is érdekli. Egy idő után olyan kínossá vált az egész, hogy a két pilóta is felfigyelt a méltatlankodó illetőre, és elkezdték kérdezgetni a sajtófőnököt, hogy akkor most mi is történik éppen.
Végül úgy sikerült csak a nagytudású autós szakírót leszerelni, hogy odaadtam neki az én táskámat. Amúgy sem tudtam volna mit kezdeni egy piros baseballsapkával, de az egész történet már nekem volt kellemetlen. Másnap az időmérőre is együtt mentünk, és a Hungaroring felé végig azt hallgattam az autópályán, hogy mégis hogy képzelték, hogy neki nem jutott táska, és milyen piti brigád ez a Ferrari. Hát, hogy ki is volt a piti, abba most inkább ne menjünk bele, de sajnos a sztorinak nem itt van vége. A szakíró szeretett volna egy Schumacher-autogramot, és mivel tényleg nem tudott semmilyen nyelven, engem kért meg, hogy menjek oda a pilótához, és intézzem ezt el neki.
Michael Schumacher a Hungaroringen (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Na most, az azért a képről is gondolom lejön, hogy az nem úgy működik, hogy a boxutcában odasétálok hozzá, hogy szeva Michael, kérnék egy autogramot a cimbimnek, tollad van, vagy adjak egyet? Úgyhogy mondtam a kollégának, hogy persze, szívesen megkérem, de neki kell hozzá megteremteni a szituációt. A sztori tovább bonyolódott azzal, hogy Schumacher megnyerte az időmérőt, ezért a teljes világsajtó őrá volt kíváncsi. Szóval ez a bizonyos szituáció teljesen esélytelennek tűnt, de a táskagyűjtők pimaszságával senki sem számol. Egyszerűen kirángatta elém Schumachert a ledöbbent mikrofonok gyűrűjéből, aki először nem értett semmit az egészből, aztán mikor feltettem neki a kérdést, hogy „Michael, gibst du meinem Freund ein Autogramm?”, akkor elröhögte magát, gyorsan leírta a nevét a papírra, és amikor átnyújtotta, viccesen megkérdezte: „Hast du die Tasche bekommen?” (Megkaptátok a táskát?)
Nagytudású repikolléga nem értett semmit az egészből, csak vigyorgott hülyén, nekem meg úgy égett az arcom, hogy vörösebb volt, mint Schumacher overálja. Szerencsére a pilótát elsodorta a sajtó, én meg ott maradtam a boxutca közepén és
próbáltam valahogy megemészteni azt, hogy ez az idióta akkora műsort rendezett tegnap, hogy Michael Schumacher másnap még emlékezett az arcára.
Egyébként az idei Formula–1 Magyar Nagydíjat augusztus 1. és 3. között rendezik a Hungaroringen, Mogyoródon. Én biztos, hogy csak tévén nézem majd, ugyanis nemigen leszek a környéken, mert most, hogy ezt leírtam, összecsomagolok és a morphobloggal egyetemben elhúzok nyaralni. Hogy ő hova megy, azt nem tudom, hogy én hova, azt is csak nagyjából, de a nyár elmúltával mindketten visszatérünk és további régi vagy új fényképek hátteréről rántjuk le a leplet. Addig is mindenki nyaraljon jól, és mindenképpen kerülje el a hőgutát!
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Michael Schumacher a Hungaroringen (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
