KÉP-regény: A tenisz nyomában

Szerintem egyébként tök jó dolog a telefonba épített GPS. A világ bármely pontján is jártam az elmúlt években, bármilyen hülye helyen is, mindig kisegített, sőt!  Olyan helyekre is simán bementem, ahova korábban térképpel se nagyon mentem volna, főleg, hogy térkép nem is volt. Most nem a riói favellára gondolok, mert oda GPS-szel sem érdemes bemenni (azt amúgy is hamar elveszik az embertől), hanem olyan zegzugos városrészekre, ahol a helyiek is nehezen igazodnak el.

Azóta vagyok kissé bizonytalan az ügyben, amióta tudom, hogy előfordul néha olyan, hogy a GPS teljesen mást mutat ahhoz képest, mint amit mutatnia kéne. Mi meg azt gondoljuk, hogy minden rendben van. Ez egyszer nagyon csúnya végeredményt szült, ráadásul nem is Mumbai külvárosában, hanem Londonban sikerült összehozni a mókát. Szigorúan a tenisz nyomában.

Például, idén a COVID miatt törölték az egészet. Egyébként a bajnokság alatt az egész városrész használhatatlan, pont olyan, mint Óbuda a Sziget fesztivál alatt.  A helyiek nagyrészt elmenekülnek, hogy átadják az utcákat a turistáknak.

Wimbledonba ki lehet menni metróval, ez eddig nem túl izgalmas, bár két megállónál is le lehet szállni, és igen, az egyikhez közel van a tenisz centerpálya, a másikhoz meg nem. Nade ez még nem szegi kedvünket, hiszen ott van a GPS! Hajrá, irány a pálya! Utólagos térképelemzésem alapján egy ideig még megegyeztek a GPS adatai a helyes útiránnyal, aztán az eszköz elkezdett szabályos tükörképet rajzolni. Ha megálltok egy tükör előtt és felemelitek a jobb kezeteket, a tükörképetek a bal kezét fogja felemelni. Azóta sem értem hogyan, de pontosan ez történt.

London, Wimbledon (Fotó/Forrás: morpho)

Először elhaladtam ez előtt a rögbiző csontváz előtt, aztán az út egy tó mellett vezetett, ami stimmelni látszott, csakhogy a Wimbledon Parkban ilyen tóból sok van. Nagyjából egy óra múlva, mikor bágyadtan nyüzsgő külvárosi iskolák, sosemvolt buszmegállók és farostlemezzel körberakott sikátorok közül kibukkanva újra megpillantottam a rögbiző csontvázat, egy picit elbizonytalanodtam. A GPS szerint a teniszstadion mellett kellett volna állni, ehelyett egy csontváz mellett álltam, aki az angol Rugby nagyszerűségét zengte. Na, itt merül fel teljes joggal az a kérdés, hogy miért nem kérdezed meg valakitől, hogy merre kell menni? Na, nem! Azt már nem! Ezek után meg pláne nem! Én akkor is megtalálom egyedül azt telibenyírt stadiont, ha itt fogok éjszakázni! Úgyhogy összeszorított foggal, irdatlan eltökéltséggel, tettre készen vágtam neki a következő körnek.

Hát az biztos, hogy Wimbledont sokkal jobban megismertem, mint azt valaha szerettem volna! Minden szál nárciszt, minden dísztéglát, minden egyes leláncolt biciklit be tudtam volna rajzolni egy fordítva tartott vaktérképen, mire egy újabb óra múlva odaértem régi haverom, a rögbiző csontváz mellé. Szerintem addigra személyesen találkoztam az összes helyi kacsával, vadlúddal és hattyúval, sőt még egy tájképfestővel és egy rögbi csapattal is.  Ezen a ponton úgy éreztem, hogy Wimbledon tele van rögbiző csontvázakkal és idegrendszerem minden egyes szinapszisa ellen tolongásból próbálnak támadást indítani.

Igen, kapituláltam. És igen, ott volt. Naná! Hol máshol lett volna? Végül is két óra rögbiző csontváz után az ember már elfárad annyira, hogy egy helyi formára bízza magát. Az útba igazodás után kiderült, hogy addig a városrész másik felében kerestem a városrész egyik felét, ami így utólag vizsgálva előre vetítette a magabiztos kudarc varázslatát.

Egyébként annyit azért hozzátennék még a dologhoz, hogy irányjelző táblában nem igen erősek errefelé az angolok. A belvárosban kitűnően működő térképes terminálok Wimbledonban kissé hiányosnak mondhatóak. Mondjuk, a nézők amúgy is tudják, merre kell menni, a helyiek meg nagy ívben kerülik el az egészet, és ez valahol érthető is.

Hogy mi történt a GPS-szel, hogy miért fordult át a tükörképbe, arról lövésem sincs, azóta egyszer sem csinálta. Visszafelé mindenesetre lefényképeztem a rögbiző csontvázat. Valahogy úgy éreztem, hogy ezt ott, akkor muszáj volt megtenni.