Azt már régóta tudjuk, hogy a sas nem kapkod legyek után, és bár ezen a képen mondjuk se sas, se légy nincs, de attól még ez volt az első gondolatom néhány napja, amikor először megláttam a monitoron ezt a képet. Másodikra pedig Lautréamont a szürrealizmus mottójaként elhíresült klasszikus idézete ugrott be: „Egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon.” Ezt egy kicsit újraértelmezve úgy mondanám, hogy egy mexikói Harris-ölyv és egy német darázs találkozása a római kori amfiteátrumban. Jó kis nemzetközi katyvasz, az biztos.

Fotósként sokszor megéltem már azt az érzést, hogy zajlik körülöttem egy esemény, amit rengetegen figyelnek, miközben én valami teljesen más dologra koncentrálok, jellemzően az eseménynek háttal, és ha valaki ezt meglátja, akkor erőteljes értetlenségét fejezi ki az egész jelenség miatt. Nem szokták érteni, miért fényképezem az aszfaltot az utcán, a villanyoszlopot vagy a házfalakat. Pedig mindegyiknek megvan a relevanciája, csak ezt akkor nem tudom elmagyarázni.

Az amfiteátrumban római kori gladiátorbemutató volt, amit a kilencéves fiam kedvéért látogattam meg, de igazándiból engem ez nem nagyon érdekelt. Sokkal inkább egy solymász forma karján ücsörgő Harris-ölyv vagy Harris-héja, aki szemmel láthatóan valamilyen problémával küszködött. A fejét rázta, és állandóan becsukta a szemét. Na, ez a jelenség keltette fel az érdeklődésemet annyira, hogy a műsornak hátat fordítsak és feltérképezzem a madár idegességének az okát.

Igen, egy pákosztos darázs gondolta úgy, hogy a délutánját egy nagy madár felbosszantásának szenteli, és ezt olyan jó mókának találta, hogy szegény madár egy idő után határozottan kétségbeesettnek tűnő pillantásokat vetett a gazdája felé.

Nem igazán tudom, mit akartak egymástól, mert elég nyilvánvalónak tűnt, hogy egyik sem tud semmit sem kezdeni a másikkal, úgyhogy a sok teoretikus megfejtés közül végül arra jutottam, hogy pusztán megfigyelésről, egymás anatómiai feltérképezéséről, életvitelének jobb megértéséről lehetett szó, és bár az egészet kétségkívül a darázs kezdeményezte, egy idő után az akkor már igencsak enervált ölyv is érdeklődő pillantásokat kezdett vetni a szemtelen hártyásszárnyúra.

Nagyon rövid idővel kellett exponálni, nagyon vékony mélységélességgel, és közben folyamatosan figyelni kellett arra, hogy a darázs ne menjen ki az élességből. El is bíbelődtem velük vagy fél órát, amíg végül a darázs lelépett, és ezzel véget vetett a furcsa helyzetnek.

Őszintén szólva fogalmam sem volt, mi lesz az egészből, de végül is azt kell, hogy mondjam, megérte rászánni erre azt a fél órát, mert a képek tök jók lettek. Igen, több kép is készült róluk, de mivel a KÉP-regény általában egy képről szól, ezért én ezt választottam ki, de ha valaki a többit is meg szeretné nézni, akkor ezen a linken megteheti.

A Harris-ölyv és a darázs (Fotó/Forrás: Morpho)

Mindenesetre, ha valaki azt mondja nekem, hogy szeptemberben egy ilyen sztoriba fogok belefutni Budapesten, akkor azt erősen ironikusnak vagy inkább megmosolyogtatónak gondoltam volna. De most már én is belátom, hogy egy ilyen képért nem kell Mexikóig elmenni.

Fejléckép: A Harris-ölyv és a darázs (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)