Hevenyészett (mondhatni kevésbé reprezentatív) közvélemény-kutatásom szerint senki nem emlékszik már arra, hogy egykoron létezett Magyarországon egy Médiahajó nevű jelenség. Mielőtt elhamarkodottan véleményezném a cuccot, el kell mondanom, hogy sosem tudtam pontosan megítélni, hogy mennyi a nosztalgikus vonal az életünkben. Mennyi az, amit azért szeretünk, mert tényleg értékes, illetve mennyi az, ami csak egy csinos kékruhás hosztesz miatt maradt meg?
A Médiahajó azért könnyű megfejtés, mert erről mindkettő elmondható.
Szóval, arról volt szó, hogy a magyar közélet szereplőit bepakolták egy hajóba Budapesten. Politikusokat, kulturális szereplőket, sportolókat meg újságírókat nyilván, aztán lecsorogtak velük Visegrádig. Eleinte csak egy hajó volt és sörvirsli-verseny, de aztán a történet annyira népszerű lett, hogy három hajót kötöztek össze, hogy mindenki kényelmesen tudja elfogyasztani a duplabélszínt hirtelenjében kevert aldunai hebrencsmártással. Az egészben az volt a zseniális, hogy mindenki elment. Az összes politikai párt, az összes főszerkesztő, az összes intézményvezető képviseltette magát, aztán Visegrádon komoly kultúrpolitikai, meg sajtóetikai viták voltak, ahol mindenki mindenkivel szóba állt, hogy a hozzám hasonló csóringer fotóriporterek Budapest felé is élvezhessék az éjszakai hajókázás örömeit.
Közben szerencsére lehetett piálni, úgyhogy amikor olyan hajnali egy óra magasságában a Vígadó rakparton kikötöttünk, már nem mindig tudtam, hogy éppen merre tartunk és miért. Bizony, sokszor volt ez, mert a Médiahajó opciót az aktuális újságoknál évről évre megnyertem.
Azért volt ez jó, mert pontosan végig lehetett követni, hogyan apad el a magyar közélet,
és random faszságokra hivatkozva miként maradoznak el szép lassan a közszereplők az eseményről, aminek persze az lett a vége, hogy az üres hajó már nem ment sehova.
Médiahajó (1994) (Fotó/Forrás: morpho)
A képen látható két urat nem a Médiahajón ismertem meg. Olyannyira nem, hogy amikor megnyomtam az exponáló gombot, még egyikkel sem voltam személyes kapcsolatban, bár mindkettőjükről tudtam, hogy kicsoda és mindkettőjükkel beszéltem már máshol korábban. Azt sem tudtam, hogy ők ketten már régóta nagyon jól ismerik egymást, és Hobo meg Hepe a későbbiekben meg fog jelenni az én életemben is. Ez a nexus annyira erős lett, hogy Hobo az anyám temetésén József Attila verseket szavalt, Hetesi Péter Pál újságíró, dalszövegíró pedig több könyvem szövegét alkotta meg, miközben igencsak jó barátok lettünk.
Kapcsolódó
Így még nem láttad saját magad!
Te, én, mi és ők - hétköznapi szituációkban, ismerős helyszíneken, legtöbbször arctalanul, mégis felismerhetően. Hegedűs Ákos koncertfotózás után fordult a társadalmi helyzetek felé, fotóalbum-trilógiájának harmadik része pedig bebizonyítja: egy aluljáróban sétáló ember is lehet képileg olyan érdekes, mint a U2 vagy Michael Jackson.
Írt közben dalszövegeket a Tátrai Bandnek meg a Bikininek, sőt még megasztáros brigadérosoknak is. Ők amúgy sokat balhéztak is egymással, aztán mindig megnyugodott a dolog, és amikor Hetesi Úr 2012-ben meghalt, Hobo tőlem tudta meg ezt az egyébként mindannyiunkat letaglózó hírt. Hepe sajnos beteg volt, amivel nem lehetett semmit kezdeni, de nekem mindig azok felejthetetlen pillanatok jutnak eszembe róla, amikor szabadon szárnyalt a hülyeség és a teljes őrület, Hobo meg közben a Lágymányosi művházban tolta a muzsikát egy olyan klubban, ami sajnos már sosem lesz Magyarországon.
Hát, médiahajó sem lesz. Bár ez nem hungarikum, de ott tart a politikai, kulturális, szellemi közélet, hogy egy ilyen rendezvényt soha többé nem lehet már összehozni. Pedig kár érte, ha másért nem, már csak azért is, mert ilyen formák ültek a hajó végében, csak úgy mellékesen.
hírlevél
