Korábban tettem már említést arról, hogy a kilencvenes években nagy temetésre járót csinált belőlem akkori munkahelyem, a Kurír című napilap. Amikor ismert emberek elhaláloztak, akkor a fotórovat két tagja kiment a temetésre, és minden közismert jelenlévőről készített egy portrét, aztán – a megjelentek számától függően – a másnapi újságban telepakoltak egy-két oldalt ezekkel az arcképekkel, és mivel minket ott képenként fizettek, nekünk igazi aranybánya volt, ha egy híres ember meghalt. Elég morbid a történet, és bevallom, hogy személy szerint borzasztóan utáltam az egészet.

Ha minden búcsúztatót, temetést vagy megemlékezést összeszámolok, amin megjelentem, akkor biztos, hogy a 99 százalékuk a kuríros időszakra esett, amikor olyan emberek nekrológjait hallgattam szakmányban, akiket személyesen nem ismertem, és magamtól biztos, hogy nem vettem volna részt a búcsúztatásukon. Ezt az egészet csak azért írtam le, hogy érzékeltessem azt a tényt, hogy eddigi életem során jóval több temetésen vettem részt, mint az emberek úgy általában.

Egyébként ez a sok temetői látogatás egy idő után, ha érzéketlenné nem is, de meglehetősen enerválttá teszi az embert. Borzasztóan sok az ismétlődő elem a beszédekben, a zenékben vagy a külsőségekben. Mindössze két olyan alkalom volt, ami komoly vizuális nyomot hagyott bennem, és bár nem hiszek a mesékben, ezt a két alkalmat mégis azzal a jelzővel lehetne leginkább illetni, hogy meseszerű. Ráadásul mindkét eset a Farkasréti temetőben talált meg, két olyan ember búcsúztatásán, akik mögött nem akármilyen életút állt.

Ezen a két temetésen egyik pillanatról a másikra, szakadó hóesés érkezett a semmiből, miközben az adott hónapban nem is nagyon esett máskor a hó, ráadásul ezt a hózáport az aktuális időjárás sem indokolta. Az első ilyen eset Kabos Gyula magyarországi újratemetése volt 1996 novemberében. Nem magamtól mentem oda, hanem küldtek, de az 1941-ben New Yorkban meghalt, legendás színész erős nyomokat hagyott a gyerekkoromon, és azt gondolom, hogy egy ekkora kaliberű színésznek már rég kijárt volna a budapesti újratemetés. Eredetileg a New Jersey állambeli Emerson város Cedar Park-i temetőjében Kobas néven temették el, úgyhogy kész csoda, hogy a sírjára évekkel később egyáltalán ráakadtak. Ott hasaltam a ravatalozó tetején a novemberi hóesésben, és a halottaskocsi Meseautóvá alakult, a sofőr pedig nem más volt, mint Hyppolit, a lakáj. Akkor azt gondoltam, ilyen egy életben csak egyszer fordulhat elő, de tévedtem.

Kabos Gyula újratemetése 1996 novemberében (Fotó/Forrás: Morpho)

Egy évvel ezelőtt, 2023 februárjában is temetésen voltam Farkasréten. Akkor nem küldött senki, hanem magamtól mentem. Már amennyire magától megy az ember egy ilyen eseményre. Móricz Sabján Simon dokumentarista fotográfus és jó barát temetésén voltam akkor. Azt gondolom, bátran kijelenthetjük: Simon személyében a magyar dokumentarista fotográfia a 21. századi legnagyobb alakját veszítette el. Nem egyet az ezredforduló után feltűnt nagyszerű fotográfusok közül, hanem a legnagyobbat. Megszámolni sem tudom, pontosan hányszor nyert a Magyar Sajtófotó Pályázatokon, miközben bezsebelt egy halom külföldi díjat, és elnyerte a Capa-nagydíjat is.

Kapcsolódó

„Fontos, hogy azt érezzem, a másik története képes elmesélni az én történetemet”– Interjú a Capa-nagydíjas Móricz-Sabján Simonnal

„Gyakran teljesen kiborultam, miután hazamentem a kórházból. Nehéz feldolgozni, ha látsz egy fiatal, haldokló, háromgyerekes apát vagy egy nagymamát, aki az unokái üzeneteit hallgatja egy telefonról, és másnap, amikor bemész, az ágya helyén már csak egy fekete zsák tátong” – mondja Móricz-Sabján Simon, Capa-nagydíjas fotográfus. A Covid-hullámok idején készült képei mellett arról is beszélgettünk, miért nem tartja már magát fotóriporternek, és hogyan alakultak át az Alföldön élők mindennapjai az elmúlt tizenkét évben, mialatt fényképezte őket.

Egy év távlatából is hatalmas űr tátong bennem, és azóta is képtelen vagyok feldolgozni ezt az egészet. Tavaly többen kérdezték tőlem, hogy miért nem írtam nekrológot. Pedig hallottam, olvastam már több tucatnyit, nem mondhatni, hogy nem lenne miből táplálkozni. Na, pont ezért nem.

Ezek a megemlékezések mindig arról szólnak, hogy az írónak milyen személyes kapcsolata volt a neves elhunyttal. Hogy mennyire szeretett vele a nagy halott sörözni, borozni, hullámvasutazni meg vízisíelni. Sok év temetésre járása közben, a rengeteg búcsúztatót végighallgatva, arra jutottam, hogy ez egyrészt erősen szubjektív, másrészt meg kit érdekel? De most tényleg! Olyat meg nem tudok írni, ami legalább egy kicsit ne szólna rólam is, úgyhogy inkább nem. Az emlékeim így is megmaradtak nekem, és azt hiszem, nem is nagyon tartoznak senki másra. Ilyesmi gondolataim voltak egy éve, miközben bandukoltam Farkasréten, a gyászmenet végén, a hatalmas pelyhekben ömlő, februári hóesésben.

Fejléckép: Kabos Gyula újratemetése 1996 novemberében (Hegedűs Ákos / Morphoto)