KÉP-regény: Keserű Csók

Fura ezt így leírni, de valamikor volt olyan, hogy Petőfi Csarnok. Na, nem mintha olyan nagyon hiányozna, de sok ifjonc már azt se tudja, hogy miről beszélek, pedig nem is olyan rég bontották le. Ez egy koncertek megrendezésére teljesen alkalmatlan, ám kifejezetten koncertek megrendezésére épült csarnok volt a Városligetben, némi szabadtéri színpaddal kiegészítve, ami még annál is alkalmatlanabb volt egy koncertre, mint az egyébként tök alkalmatlan fedett csarnok. Eredetileg a mai Várkert bazár helyén tátongó Ifipark 1984-es bezárását követően épült, hangsúlyozottan könnyűzenei célzattal. Olyasmi rendezőelv mentén szerveződhettek az akkori kultúrelvtársak agytekervényei, hogy a könnyűzene amúgy is szar, a közönség úgy is részeg, úgyhogy tökmindegy, hogyan szól, úgysem hallja igazán senki.

A gond csak az volt az egésszel, hogy a kb. 2500 nézőt befogadó terem (vagy a hozzá tartozó nagyjából 5000 embert elbíró szabadtéri színpad) volt az egyetlen opció Budapesten egy-egy olyan buller megrendezésére, ami jelentős érdeklődéssel bírt ugyan, de nem mozgatott meg tízezreket, ami már sportcsarnok vagy stadion után kiáltana! Versenytárs nemigen akadt. Így aztán nem csak a szerencsétlen magyar, de néhány szerencsétlen külföldi zenekart, előadót is bepakoltak erre a klassz helyre, amelynek egyetlen olyan pontja sem volt, ahol normálisan lehetett volna hallani a zenét.

Egyszer poénból kipróbáltam, és egy John Abercrombie koncert alatt végigjártam a csarnok minden pontját, hátha valahonnan lehet hallani a zenét is. Sajnos nem találtam ilyen pontot, ezzel szemben volt más a visszhangtól a torzításig, a fals hangtól a nem szóló basszusig, nagyjából minden, amivel csak tönkre lehet tenni egy koncertet. Ez különösen egy jazz-gitárosnál nagyon jó, mert a kis finomságok annyira kicsik lettek, hogy az előadónak nem kellett bajlódnia velük.

Na de a szabad tér!

Az volt aztán az igazi! Utána tudnék nézni, hogy ki tervezte, de valahogy nincs kedvem elméleti veszekedésbe kezdeni egy ismeretlen zsenivel, még nosztalgikus szinten sem. Egy betonból készült baromi nagy játszóteret kell elképzelni, amit cölöpökkel vettek körbe, amikre aztán betonfalat húztak, a másik végében meg volt egy színpadszerű izé. Kb. ennyi.

Szerencsétlen magyar koncertszervezők meg jobb híján a legnagyobb sztárokat futatták ezen a kafa kis helyen. Játszott ott Mark Knopfler, Morissey, a Kiss, a Dream Theather, Alice Cooper, Garry Barlow, sőt, még a Nirvana is, akik akkor még nem hogy világsztárok nem voltak, de nem ismerte őket a kutya se, és kb. 50-100 nézőt, ha bevonzott az egész. Igaz, azóta kevés olyan Nirvanát kedvelő emberrel találkoztam, aki elmondása szerint ne lett volna ott ezen a bulin, de ha ezt összeadom, akkor nagyjából a teljes Városliget tele lett volna emberekkel, ami a korabeli beszámolók alapján nem történt meg. Persze minden lehetséges, nem láttam, én ugyanis nem voltam ott. (Írom ezt amúgy Curt Cobaint kedvelő fotográfusként.)

Paul Stanley (Fotó/Forrás: morpho)

Az 1997-es Kiss koncerten viszont jelen voltam, de még a zenekar amúgy nem túl bonyolult zenéjét is tönkre bírta tenni a betonteknő, ami azért volt kellemetlen, mert a brigádnak is lejött a színpadon, hogy itt valami nem stimmel.

Ennek leginkább Paul Stanley adott hangot, aki a szervezők helyett kért elnézést a hangzás miatt, majd pengetőjét a nyelvére rakva, némi vizuális felhangot is adott az egésznek. Magam sem tudom, hogy miként van meg nekem ez a kép, ráadásul úgy, hogy csak a pengető lett éles, miközben vagy egy tucatnyian fotóztunk az árokból, de mivel a jelenetre igen, a gombnyomásra viszont nem emlékeztem, és esetünkben ez nem a bevitt alkoholmennyiség következménye volt, ezért arra a megállapításra jutottam, hogy egyszerűen csak mázlim volt. Az mindig kell egyébként. Majd egyszer összegyűjtöm az összes képet, amit a mázlifaktornak köszönhetek, mert ez bizony erősen benne van a sajtófotóban. Benne bizony!