Puskás Ferenc halálának 18. évfordulóján Budapesten, a róla elnevezett Aréna toronyépületében megnyílt a Puskás Múzeum. Azt gondolom, hogy ideje volt a Kispest Honvéd és a Real Madrid kiválóságának, világszerte a legismertebb magyarnak méltó emléket állítani.
Ez az ismertség olyannyira igaz, hogy bármilyen, kevésbé konvencionális helyen jártam a világon, magyarságomat mindenki Puskás Öcsi nevének hallatán tudta tényleges kontextusba helyezni.
Ez ugyanúgy igaz a Sínai-félsziget oázisaiban élő beduinokra, mint a Buenos Aires-i taxisofőrre, aki miután megtudta, hogy Puskás honfitársa vagyok, csak lazán tesónak nevezett.
Mindezt egy háromszoros focivébégyőztes országban, ahol jócskán meg vannak pakolva világsztár focistákkal, és a labdarúgásnak akkora kultusza van, mint a momentán argentin pápának. Egyébként ott láttam először grandiózus focimúzeumot, olyat, ahol Maradonának egy csilivili különterme volt, telepakolva a legenda összes ismert és nem ismert relikviájával, meg persze az argentin válogatott igencsak megsüvegelendő nemzetközi eredményeinek bemutatásával, olyan részletességgel, hogy Lionel Messinek mi volt a jele az óvodában, mindez vizuálban megtolva a tízéves korában hordott tornacipőjének másolatával.
Puskást egyébként többször is fotóztam, de jellemzően sajtónyilvános eseményeken, díjátadókon, tévéfelvételen vagy valami jótékonysági gálán. Valahogy az öltönyös, magára odafigyelő Öcsi bácsi sosem volt annyira természetes, mint amikor ez a kép készült róla 1996-ban, az azóta már megszűnt Stadler FC azóta már megszűnt akasztói stadionjában. Nem tudta, hogy fényképezem, ez egy paparazzi kép. Érdekes volt, hogy a nézők közé beült egy magyar bajnokira, és senkinek sem tűnt fel eleinte, hogy ő is ott ül a lelátón.
Aztán amikor kiszúrták, hogy fotózok valakit, akkor vették észre, hogy ki az. Utána már megélénkült körülötte a lelátó, többen autogramot kértek tőle, beszélgetni akartak vele, tulajdonképpen kibabráltam vele.
Hát, ez a népszerűség átka. Meg az Aranycsapat legendájának öröksége, ami egyébként szintén megérdemelne egy múzeumot. Lassan nem ártana helyre tenni ezt is, merthogy az aranycsapat fogalmával valami nincs rendben.
Puskás a lelátón, 1996, Akasztó (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
Az aranycsapat elnevezést én először Szepesi Györgytől hallottam, de valószínűleg inkább a történelem ragasztotta a magyar labdarúgó válogatottra a Helsinki olimpián 1952. augusztus 2-án megszerzett aranyérmet követően. A csapat összetétele a következő volt: Grosics, Buzányszky, Lóránt, Czibor, Lantos, Bozsik II, Zakariás, Hidegkuti, Kocsis, Palotás, Puskás. Illusztris névsor, de ki az a Palotás? Őt valahogy nem szokták az aranycsapat tagjaként emlegetni, pedig remek futballista volt, aki 24 válogatott mérkőzésen 18 gólt szerzett az aranycsapat tagjaként.
Egy nemzetnek szüksége van idolokra és olyan sportolókra, akikre méltán lehetünk büszkék, de az mégsem járja, hogy kifelejtjük a magyar labdarúgás, magyar sporttörténelem olyan alakjait, akik nem vettek részt az 1953. november 25-én lejátszott angolok elleni 6:3-as meccsen. Az aranycsapat nem a 6:3-mal született.
A dolog nem úgy működik, hogy összerántunk 11 focistát, és azt mondjuk nekik, hogy menjetek ki Londonba, és verjétek meg az eleddig veretlen angolokat.
A történet mögött kemény szakmai munka volt, ami nem 11 labdarúgó aktuális formáját jelentette. Kevesen tudják ráadásul azt az apróságot, hogy Grosics „feketepárduc” Gyula nem játszotta végig a 6:3-as angol-magyart, ugyanis a 83. perctől a magyar kaput Gellér Sándor védte. Egyébként kitűnően. Tehát a londoni legendás 11 tulajdonképpen 12.
Nyilvánvalóan lehetetlen öt éven keresztül 11 játékost a pályára küldeni úgy, hogy soha senki nem sérül meg, nem lesz náthás, valamint tökéletes formában játszik minden meccsen, ezért nem kell lecserélni. A legendás aranycsapatban összesen 71 labdarúgó fordult meg, és ami némi kutakodás után kiderült, még engem is meglepett: 1952 és ’56 között nem volt két egymást követő mérkőzés, ahol a magyar labdarúgó válogatott ugyanabban az összeállításban lépett volna a pályára. Minden tiszteletem Sebes Gusztávé és azé a magyar csapaté, amelyik az ötvenes években végigverte az egész világot, de azt gondolom, hogy
miközben múzeumot emelünk a méltán világhírű Puskás Ferencnek, a világverő magyar labdarúgó válogatott többi tagja is megérdemelné a kitüntetett figyelmet, mert a labdarúgás csapatsport.
Ráadásul az ’52 és ’56 között világverő magyar csapat nem egyenlő az angoloknak egy hatost szóró magyar válogatottal. Még akkor sem, ha ez ment át a mainstreambe. Mert bizony Hidegkuti Nándor sem volt minden meccsen kezdő, és nagyon bízom benne, hogy néhány szurkolónak Sándor Csikar vagy Egresi Béla neve is mond még valamit.
További érdekes fotókért és azok sztorijáért kattints ide! »»»
Fejléckép: Puskás a lelátón, 1996, Akasztó (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)
hírlevél
