Ha valaki olyan hülye volt, hogy a kilencvenes évek Magyarországán koncertfotózásra adta a fejét, annak alapvetően két problémahalmazt kellett megoldania. Egyrészt tudomást kellett szereznie azokról a koncertekről is, amiket jellemzően nem plakátoltak ki az utcán, másrészt valahogy meg kellett oldania, hogy be is jusson ezekre a bulikra. Hát, nem volt egyszerű.

Persze mondhatnátok, hogy ez mindig is így volt, de ez azért nem teljesen igaz. A nyolcvanas években a világsztárok nagyrészt még elkerülték Magyarországot, arról a néhány koncertről, ami néha becsúszott, mindenki tudott, a fotózás meg egy olyan szűk kör kezében összpontosult, ami áthidalhatatlan problémaként magasodott mindenki elé. Az ezredforduló után meg már annyi világsztár érkezett, hogy néha mazsolázni voltam kénytelen, mert

Az aktuális sztori viszont pont húsz éves. Kétezer augusztus másodikán zenélt a Sziget fesztiválon a Chumbawamba, a kilencvenes évek, Magyarországon is igencsak népszerű anarcho-post-punk-folk-rock brigádja, akiknél ez a sok műfaji jelző egyáltalán nem hülyeség, mivel az általuk játszott stílus így írható körül a legtömörebben. A Szigetes buliról mindenki tudott, de arról már nem, hogy egy nappal a Sziget koncert előtt a zenekar fellépett az akkor még szépreményű Pesti Est Caféban, a Liszt Ferenc téren.

Na, itt jön képbe az információs vonal, ami esetünkben véletlenek sorozatán keresztül vezetett be a három darab fotográfus közé, akiket beengedtek a mintegy száz (!) néző előtt megtartott, nagyjából félórás performanszra. Nem akarom részletezni, mennyire nehéz ügy bejutni fotózni egy érdekes helyre, hogyha nincs valamilyen sajtóorgánum az ember segge alatt! Maradjunk annyiban, hogy nagyon. Egyszer majd írok egy könyvet arról,

Volt egyébként a kilencvenes években egy hatvan év körüli forma, aki nagyjából az összes világsztár összes magyarországi koncertjére bejutott fotózni. Fogalmam sincs, hogyan csinálta, mert az összes szervezőcég összes emberével lehetetlen volt jóban lenni, a sajtós csajokra gyakorolt, sokszor célravezető „jó pasi vonal” meg egyhatvanas magassággal, hatvan körül finoman szólva elhanyagolódott. Ezen a koncerten viszont még ő sem volt ott, mert nem tudott róla. Én is csak azért, mert akkortájt – erős eufemizmussal – több mint kollegiális viszonyt ápoltam az ezredfordulón igencsak népszerű Est Fm rádió egyik szerkesztő csajszijával, aki két vágás között ellátott némi információval, sőt végül még azt is elintézte, hogy beengedjenek a színpad elé.

A Chumbawamba a Pesti Est Cafe színpadán 2000-ben (Fotó/Forrás: morpho)

A Chumbawamba egyébként hét vagy nyolc tagból állt, így a zenekar hangszerekkel együtt elég viccesen nézett ki egy zsebkendőnyi területen. Olyan volt, mint a Dzsinn a lámpában: fenomenális kozmikus erő egy icipici kis helyen. A legnagyobb látószöggel is éppen hogy belefértek a képbe, de nem akarok most itt hülyén méltatlankodni! Valójában baromira örülök, hogy ott voltam ezen a félórás post-punk-rock bulin, ahol a zenekar sokkal jobb volt, mint másnap hatvanezer ember előtt a Sziget nagyszínpadán.