Ezt a képet a Sziget fesztiválon csináltam 2013-ban. Pont húsz évvel azután, hogy az akkor még Diáksziget néven futó legelső Szigeten elkezdtem fényképezni fekete-fehér filmre, és bár éreztem, hogy itt valami egészen új dolog van készülőben, nem hittem volna, hogy húsz évvel később az Óbudai-szigeten még bármiféle fesztivált fognak rendezni.

ráadásul Eurowoodstock néven, telis-tele olyan külföldi fellépőkkel, akik az 1969-es eredeti Woodstocki fesztiválon is ott voltak.

Itt már biztosnak tűnt, hogy ez a sztori bizony velünk marad, és évről évre vártuk a nagy bejelentéseket az aktuális headlinerekről. Tulajdonképpen annyira rányomta a bélyegét ez a fesztivál a húszas éveimre, hogy ma már el se tudnám képzelni őket nélküle. A kilencvenes években sok minden történt a Szigeten. A „kell egy hét együttlét” szlogen nagyon beletalált. Gyanítom, ők maguk se gondolták volna, de a Gerendai-Müller páros valami olyasmivel ajándékozta meg Budapestet, amit talán csak a mogyoródi Forma 1-es futamokkal lehet egy lapon említeni.

Volt egy hét, ahol simán megfért egymással a lejmoló szegedi punkok csapata, a krisnások vicces zenekarai, a kőkemény metál szerelmesei, a peace and love életérzés rajongói és az aktuális zenei trendeket követő tinédzserek előretolt haderői. Később rácsatlakozott egy csomó civil szervezet, de

Megjelent a csuklóra szerelt „szigetelő szalag”, és valahogy otthon éreztem magam ebben a közegben, ahol még berúgni is más volt, mint egy stadionkoncerten.

A tulajdonosi kör folyamatos szponzorációs bűvészmutatványokkal állt elő, hogy a buller finanszírozható legyen. Mire véget értek a kilencvenes évek, annyi képet gyártottam a fellépőkről és a közönségről, és annyi interjút csináltunk a világsztárokkal, hogy Göbölyös N. László író-újságíró barátommal kibuggyant belőlünk egy könyv, ami 2000-ben jelent meg Sziget Nemzedék címmel. A megjelenés nehézségeibe most nem mennék bele, de szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ez a könyv tűpontosan visszaadja annak a nemzedéknek az identitását, akiknek fiatalkori személyiségformálásában jelentős szerepet játszott a Sziget fesztivál.

Közben a sztori szép lassan átalakult valami egészen mássá, ami már csak nyomaiban emlékeztetett az eredeti koncepcióra. A kétezres évek közepétől – a Forma 1-hez hasonlóan – a fesztivál a fellépők ismertsége és relatív olcsósága miatt

A színvonal egyre nőtt, egyre több program és egyre több fellépő kezdett megjelenni, de ez egyenes arányban állt a jegyárak emelkedésével és a magyar fiatalok által lassan megfizethetetlenné váló egyéb költségekkel.

Lehet, hogy ez törvényszerű volt, ezt nem tudom, de az ezredforduló után már színes filmet fűztem be a fényképezőgépbe, aztán megérkezett a digitális korszak, ami teljesen átformálta az egész rendezvényhez való viszonyomat. A punkok, a metálosok és krisnások eltűntek, helyettük megjelentek a díszlaza yuppie gyerekek, akik a K-híd bejáratánál szálltak ki a kocsiból és a munkaruhaként hordott öltönyt ott cserélték le a „szakadt” farmerre meg a sportcipőre. Itt hallottam először a „kell egy hét, hogy költsd a lét” szlogen-átiratot, ami egyébként nagyjából lefedte az akkor már külföldiek uralta fesztivál újfajta jellegét.

Ez a változás egyébként fotográfiailag újra érdekes volt, mert

Néha úgy éreztem, hogy egy hatalmas csilivili szabadtéri plázában járkálok, ahol a színpadokon gitárral kezükben zenészek állnak, de a mindent beborító nemzetközi gasztronómia illattengerében a zene akár lemezről is szólhatna.

Tudom, hogy közben a szervezők folyamatos harcot vívtak az óbudai polgármesterrel, aki esténként meglepetésszerű zajszintméréseket tartott, aminek az lett a vége, hogy az éjszakai fellépők hangosítását letekerték, sokukat pedig hangszigetelt sátrakba kényszerítették. Ez már túlmutatott a közönség átalakulásán, ez már a fesztivál élvezhetőségére volt komoly negatív hatással. A 2006-os Radiohead koncert tette be nekem a kaput, amikor az egyébként meglehetősen finom hangzású, elmélyült zenét játszó zenekar közönségébe vegyülve jobban hallottam a mellettem vidám német indulókat énekelgető kopaszokból álló brigád örömködését, mint Thom Yorke falzett énekét.

Budapest felirat a Szigeten (Fotó/Forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)

Innentől kezdve csak alkalmi szinten látogattam a fesztivált, és leginkább a fellépőket fotóztam, a közönséget alig-alig. Nem volt bennük már semmi érdekes. Persze közben én is hátrahagytam a húszas, később a harmincas éveimet is, valószínűleg ez is bejátszott abba, hogy a fesztiválhoz való viszonyom ennyire megváltozott. Aztán 2013 augusztusában éjszaka, ahogy kifelé mentem a Szigetről, belefutottam ebbe a Budapest feliratba, és megcsináltam ezt a képet. Az utolsót, ami nem valamelyik fellépőről készült. Úgy éreztem, hogy

Ezt követően már csak a zenekarok miatt mentem ki néha-néha, és szigorúan otthon hagytam a fényképezőgépemet.

Hogy mi lett az eredeti Sziget-nemzedékkel? Kb. az ötvenes éveiket tapossák, családjuk van, és már rég a gyerekeiknek kéne járni a Szigetre, de ez valahogy nem jellemző. Pár éve megkeresett egy Londonban élő srác, hogy felfedezte magát egy régi képemen, amikor még a punk korszakát élte, és bár azóta autószerelő lett egy brit márkakereskedőnél, de megkért rá, hogy küldjek neki pár képet abból a sorozatból, mert ezek felébresztik mélyen szunnyadó fiatalságát, a kilencvenes éveket.

Azért persze drukkolok Gerendai Károlynak, hogy sikerüljön továbbra is megrendezni a Sziget fesztivált, mert akárhogy is változik a világ, nélküle valami rettenetesen hiányozna az életemből, még akkor is, ha ma már nagyon messziről figyelem azt a világot, ami egykoron még az a bizonyos egy hét együttlét volt, ami tényleg nagyon kellett. Legalábbis akkor nekem biztosan.

Fejléckép: Budapest felirat a Szigeten (fotó/forrás: Hegedűs Ákos / Morphoto)