Kiss Móni az Ördögkatlanról: „Döbbenetes, megható és ijesztő, hogy mennyi ember számít ránk”

Mit jelent az, hogy az Ördögkatlan két védnöke Cseh Tamás és Törőcsik Mari?

Amikor elkezdtük tervezni a fesztivált, mindenképpen egy magas művészi és emberi nívót szerettünk volna kitűzni magunk elé. Számunkra ezt Mari és Tamás tükrözte leginkább. Az Ördögkatlan indulásakor pedig mind a ketten boldogan fogadták el a védnökséget. Sajnos Tamás csak az első fesztivált érte meg, ő nyitotta meg azt. Mari két alkalommal személyesen eljött, aztán már csak telefonon keresztül kapcsolódott be a ceremóniába.

Miért esett a választás a Villányi borvidékre?

Ennek egyszerre összetett és prózai az oka. Én Pécsen élek és dolgozom, az akkori munkahelyemen, a Művészek Házában volt az alkotótelepek irodája, ahová a nagyharsányi szoborpark is tartozott. Ennek igazgatónője mesélt nekem arról, hogy az amfiteátrum régen milyen művészeti eseményeknek, koncerteknek, színházi előadásoknak adott otthont. Mi már akkor terveztük Bérczes Lacival, hogy milyen jó lenne egy saját fesztivált létrehozni, és ez a történet inspirálóan hatott ránk. A Vylyan Pincészet hamar csatlakozott a kezdeményezéshez, hiszen nem volt ismeretlen terep számukra a művészet, így adta magát a Vylyan faluja, Kisharsány is. Majd a mozgolódásról hallva megkeresett minket a közeli Palkonya is, amely nem sokkal indulása előtt viselhette az Európa Kulturális Faluja címet. Ezt követően évről-évre egyre több település akart otthont adni az eseménynek.

Korniss Péterrel Nyáry Krisztián beszélget a Vylyan Teraszon (Fotó/Forrás: Ördögkatlan Fesztivál)

Azt talán észrevehetted fesztiválozóként, hogy a résztvevő települések nem fixek, nos, ezt a mindenkori polgármesterek személye és a hozzánk való viszonya befolyásolja. Idén például öt év után újra helyszín lett Kisharsány amiatt, hogy újra az a személy lett a falu vezetője, aki a kezdetekben is szívesen látta a fesztivált. Egyébként nem szeretem a „fesztivál” kifejezést…

Minek szereted hívni?

Számomra ez inkább ünnep, találkozás, együttlét, az egész Ördögkatlan egy nagy család. Idén a jelmondatunk, hogy „szívirányból fesztivált”, hiszen tulajdonképpen

ez az öt nap egy nyitottabb Magyarországot képvisel, és mintha mindenkiből a legjobbat hozná ki.

Van, aki erre az öt napra veszi ki a szabadságát, jön haza akár külföldről. Barátságok és szerelmek köttettek a 18 év alatt, már nagyon sok Katlan-baba van, akik családostul, majd tinédzserként járnak vissza. Lehet, hogy van más fesztivál is, ahol ugyanez megtörténik, de itt tényleg van egy olyan közösség, aminek kimagasló a kohéziós ereje.

Ha címszavakban kéne jellemezni, hogyan írnád le a közösség tagjait?

Mindenképpen minőségi kultúrakedvelőkről van szó, összetartó, nyitott, elfogadó emberekről. A Katlan fölszámolja a határt színpad és nézőtér között, hiszen gyakran a fesztivál létrehozói a fellépők, akik nemcsak szerepelni jönnek, hanem civilként is részt vesznek a programokon. Rendszeres fesztiválozónk például Beck Zoli vagy Thuróczy Szabolcs. De hihetetlen jó sztorik vannak Röhrig Gézáról is, aki lejött egyik évben, és annyira megtetszett neki a Katlan, hogy szinte nem volt helyszín, ahol föl ne bukkant volna: a beremendi strandon, a Vylyan Teraszon, és ugyanúgy sorban állt a tűző napon a színházi előadásokra való bejutásért, részt vett a katlanfutáson, mint akármelyik katlanlakó. Egyszóval kimaxolta. Vannak ilyen, kifejezetten a Katlanra jellemző élmények is, mint a stoppolás, mert bár van Katlanbusz, sokan választják ezt a közlekedési módot. Kulka János például imádott stopposokat felvenni, amikor szerepelt az Árvácskával.

Katlanfutás a fesztivál utolsó napján (Fotó/Forrás: Fejes Gabriella / Ördögkatlan Fesztivál)

Ha már a stoppolásnál tartunk, sok helyi ember is fuvarozza a fesztiválozókat. Hogyan viszonyulnak ők az eseményhez?

Olyan talán nincs, aki nem szeret minket, olyan van, aki leginkább tolerálja, hogy ebben az öt napban felbolydul a települése élete, de tapasztalataim szerint várnak minket. Nem olyan rég találkoztam Pécsett egy nagyharsányi lánnyal, aki a városba jár gimibe, ő mondta, hogy neki már négyévesen az aktív szókincse része volt az Ördögkatlan. Ő abban nőtt föl, hogy a falujában van ez az öt nap, amikor „a világ odamegy hozzá Nagyharsányba”, van közös fotója is Haumann Péterrel például. Egyszerre döbbenetes, megható és ijesztő, hogy mennyi ember számít ránk, és arra, amit csinálunk.

Mit jelent az Ördögkatlan nagykorúsága – komoly felnőtté válik a fesztivál?

Megkomolyodni sosem fog, de megújulni mindig kell, anélkül semmi értelme csinálni. Szerencsére ötletekben nincs hiány, és egyre többen jelentkeznek be hozzánk, idén például lesz Roma Udvar Beremenden, amit a Roma Önkormányzat hívott életre. Ellentmondásos ez, mert

ahogy egyre fontosabbá válunk, úgy egyre küzdelmesebb minden.

A pénzszerzés nemcsak nekünk, hanem több fesztiválnak, független kulturális kezdeményezésnek is gondot jelent. Egyre nehezebb forrást találni arra, hogy ezt a minőséget, ezt a színvonalat ennyi napra fenn tudjuk tartani.

Cirkuszi produkció az Ördögkatlan Fesztiválon (Fotó/Forrás: Ördögkatlan Fesztivál)

Visszatekintve az évekre, van, amit másként csinálnátok?

Nem. Nyilván voltak és vannak a Katlannak gyerek- és immár kamaszbetegségei, de szerintem így, ezekkel együtt lesz kerek ez a 18 év.

Tegyük föl, hogy jön egy financiális fellendülés, mi lenne az első, amin változtatnál?

Mindenképp visszahoznám a beremendi komolyzenei nagykoncerteket, az egyik legnagyobb fájdalmunk, hogy azokat évek óta nem tudjuk megrendezni a sokba kerülő technikai apparátus miatt. Ugyanígy szívügyünk volt az újcirkusz műfaja, éveken át francia és belga művészek jöttek el a Katlanra, és csináltak jobbnál jobb szabadtéri előadásokat. Vágyam egyszer díszvendégként meghívni a Katona és az Örkény után a Radnóti Színházat is. Más szempontból viszont jó, hogy sok pályakezdő, fiatal tehetség tud bemutatkozni nálunk. Az SZFE-ről, Kaposvárról, a Pesti Magyar Színiakadémiáról érkeznek szinte a semmiből születő előadások. A „szegénységünkből” is próbáljuk kihozni a legjobbat.

Kialakult már egy személyes rutinod, van kedvenc helyed a Katlanon?

Lacival mindig felosztjuk egymás között a helyszíneket, hogy ki, hova kukkant be, ha csak 10-20 percre is, hogy minél több fellépőnkkel és katlanozóval tudjunk találkozni. Nekem az egyik személyes kedvencem a beremendi kovácsműhely, ahol mindig kicsit „leragadok”. De minden helyszínünkön „leselkedem”: annyira jó nézni az emberek arcát akár egy beszélgetésen, akár koncerten. Szentimentálisan hangozhat, de jó azt érezni, hogy valamennyi kis szereped van mások boldog, felhőtlen pillanataiban, abban, hogy kiszakadhatnak a mai magyar valóságból, még ha csak öt napra is.

Kiállítás az Ördögkatlan Fesztiválon (Fotó/Forrás: Ördögkatlan Fesztivál)

Van kedvenc pillanatod, sztorid az eseménysorozatról?

Nyilván rengeteg van, és nehéz is egyet kiemelni. Azt hiszem, két éve történt, hogy állandó küzdelmet folytattunk az esővel, egyrészt egyáltalán nem írtak rossz időt az előrejelzések, másrészt lehetetlen felkészülni ezekre a helyzetekre. A Kollár-Klemencz Kamarazenekar koncertezett épp több ezer ember előtt, amikor a radaron látható volt, hogy valami durva vihar tart felénk. Rettenetesen izgultam, hogy mi fog történni, hiszen már akkor hatalmas károkat okozott az eső, a félbeszakadt élményekről nem is beszélve. Közeledett a vihar, ám valami különös dolog történt, ugyanis mielőtt a zivatarlánc elérte volna a koncerthelyszínt, a beremendi lovaspályát, szétnyíltak a felhők. Körülöttünk mindenhol, Siklóson és Harkányban is tomboltak az elemek, de fölöttünk tiszta maradt az ég. És az a hír érkezett Nagyharsányból is, hogy süt a nap! Ahogy néztem a radart, olyan volt, mintha Mari és Tamás rátenyereltek volna fentről a védnökségük alatt álló településekre, és azt mondták volna: „na, jól van, gyerekek, mulassatok jól!”. Borzongató volt. Ráadásul a koncerten egyszer csak három kis hippi lány fölállt az első sorban táncolni, és valahogy jött velük az egész közönség, mintha egy flashmob lett volna. Az addigi, fűben ücsörgős Kollár-Klemencz-koncert onnantól kezdve átváltott egy óriási, táncos őrületbe. Elsöprő volt, el is sírtam magam az örömtől és a megkönnyebbüléstől.

Lovasi András visszatérő vendég az Ördögkatlan Fesztiválon (Fotó/Forrás: Ördögkatlan Fesztivál)

Emlékszem erre a Katlanra, a legesősebb nap estéjén őrületes buli alakult ki a nagyharsányi pályán, az asztalokon zenélt a Wombo a fedett részen.

Kérdezhetek én is? Neked mi volt a kedvenc élményed?

Nekem is sok van, de az egyik legszórakoztatóbb talán ez: ugye, a legbuzgóbb színháznézők a sorszámosztó pultok előtt alszanak, hogy aztán reggel tízkor biztosan hozzájussanak a jegyeikhez. Én is gyakran „sorbanalvóvá” váltam több száz másik emberrel együtt. Az egyik Katlan kezdetén én voltam az első, aki odaértem az információs sátorhoz, és összetalálkoztam a biztonsági őrrel. Köszöntem illedelmesen, és leterítettem a hálózsákomat. A biztonsági őr még sosem volt Katlanon, így nem értette, mi történik, kérdezte, mi bajom, én meg erre – mint egy eminens tanuló – elmagyaráztam, hogy megy ez. Nem akarta elhinni, de kisvártatva megjelent egy csapat ember, és rövidesen már ötvenen feküdtünk ott. Onnantól szóval tartottam az őrt, aki nagyon hálás volt, mert egyébként mit csinált volna Nagyharsányban éjnek évadján egy olyan sátornál, ahonnan legfeljebb szórólapokat meg fesztiválkarkötőket lehet elvinni? Viszont onnantól fogva ő mindig foglalta nekem az első helyet a sorban, hogy beszélgessek vele, úgyhogy lett egy kötelezettségem a Katlanon. Míg élek nem felejtem el ezt a történetet… meg a többi sorbanalvó rosszalló pillantásait sem, amiért „protekcióssá” váltam. Számomra valami ilyesmi a Katlan-szellemiség!

Fényfestés a kisharsányi Szoborparkban (Fotó/Forrás: Besnyő Dániel / Ördögkatlan Fesztivál)