"Ne csapkodd az ajtót!", "Ez is a te hibád!", "Hogy áll a hajad?", "Rád ütött a gyerek!", "Megmondtam? Megmondtam!" - naponta elpuffogtatott frázisok köré épül Hajdu Szabolcs filmje, amivel kapcsolatban egy kritika sem felejti el megjegyezni, hogy állami pénz nélkül, lelkesedésből, tanítványok és családtagok segítségével forgott.

Pedig a film megérdemelné, hogy  arról szóljon a diskurzus, hogy te most Ernella vagy, vagy Farkas. Szerinted változunk-e az életünk során, vagy mindig ugyanolyanok vagyunk, és csak önmagunk körül forgunk? Félreértés ne essék, a film nem él ilyen köldöknézős kérdésfelvetésekkel - sőt, semmilyen kérdésfelvetéssel. Hajdu Cassavetes-t és Csehovot jelölte meg példaként, de az Ernelláék annyira tüneményesen drámai, grimaszból elfojtott röhögésbe fordulóan vicces, hogy ilyen eredeti magyar filmet régen nem láttunk.

Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya a saját lakásukban forgattak (Fotó/Forrás: port.hu)

A szabados elvek szerint élő, és gyereküket ugyanígy nevelő Farkasékhoz betoppannak Ernelláék, a rokon család. A lakás nem szűkös, férj és feleség között látszólag nem feszül nagyobb ellentét, mint egy átlagos házaspár között, megélhetési gondjaik nincsenek. Mégis felforgatják életüket a jövevények, akik egy sikertelen skóciai kaland után nincstelenül térnek haza.

A helyzet tehát egyszerre drámai és drámaiatlan, feszültséggel teli és teljesen hétköznapi. A tengerentúlon egyre fokozódó vitákkal tűzdelt, kiabálós nagyjelenetben oldódhatna fel a feszültség, tőlünk északabbra  kiderülne valami sötét titok a család múltjából. Hajdu Szabolcs viszont nem akarta a helyzetet belegyömöszölni valamilyen sablondramaturgiába, bedobta a figurákat a lakásba egy kamerával együtt, és hagyta, hogy az történjen, aminek történnie kell.

Mi, nézők viszont óhatatlanul elkezdünk nyomok után kutatni, lehetséges forgatókönyveket felvázolni, bevezetés-tárgyalás-befejezés egységbe tömöríteni a látottakat - ezt szoktuk meg, így működnek a filmek. Az Ernelláék ezzel szemben akkor és úgy működik igazán, ha sutba dobjuk a szokványos filmnézési szokásainkat, nem keressük a drámai csúcspontokat, nem kutatjuk az értelmezést. Ez jobb esetben az egész film alatt érlelődik, és a végén úgy pottyan az ölünkbe, hogy észre se vesszük.

Török-Illyés Orsolya (Fotó/Forrás: port.hu)

Nincs ugyanis jó válasz arra, miről szól a film. Ott van benne egy álmos mid-life crisis és  egy testvéri ellentét, egy nevelésbeli és egy felfogásbeli különbség is. Ernelláék csak egzisztenciát akarnak, ezért küzdenek. Farkaséknál ez megvan, ők inkább élni akarnak, a szó legszorosabb értelmében; földi létünk ugyanis nem szólhat pusztán arról, hogy találkozunk a társunkkal, megnősülünk, lesz gyerek, ház - és ennyi. A pénzügyi-szellemi háttér ellenére viszont hasonló magánéleti gondok gyötrik a két családot, nem együtt élnek, hanem elélnek egymás mellett.

A hat ember pedig közösen, egy lakásba bezárva egyfajta kollektív magyar köztudatot alkot, egy hatalmas, többszörös déjá vú-t olyan helyzetekkel, amelyek mindenkinek ismerősek, olyan problémákkal, amelyekre mi sem tudjuk a megoldást. Ernelláék és Farkasék sem feltétlenül, de ha látjuk, hogy a másik hogyan küszköd,  hogy akár egy-egy apró változtatás, amit mi magunk féltünk meglépni, hogy segít másokon, talán máris beljebb vagyunk.