A színház természetesen korántsem azonos a filmmel - mégis, e mű esetében nehéz száműzni gondolataink közül a filmet, melynek képi- és hangulatvilága, színészi teljesítményei oly erőteljesen ragadtak meg képzeteinkben, hogy én sem tudok megállni néhány halvány összehasonlítást.

Magyarországi viszonylatban a legjelentősebb Cabaret-feldolgozásként számontartott produkció a Madách Színházban volt látható a kilencvenes években. A darab most újra színre került: a budapesti Centrál Színház és a kortárs táncvilág polgárpukkasztó szférájából híressé lett Bozsik Yvette (mint musicalrendező és koreográfus) közös produkciója az óév azilvesztere óta fut teltházas előadásokkal. A darab egyik sajátossága maga a rendező személye, a másik - mint ahogy ez a legtöbb, főként prózai profilú színházban színre vitt musicalnél megfigyelhető -, hogy érezhetően eltér a tipikus Broadway-hangulatot idéző csillogó-villogó díszlet-kosztüm-előadásmód hermetikus, és mondhatni túl steril attitűdjétől.

A színpadon többfunkciós, kissé lepukkant díszletet látunk, ami amúgy passzol a berlini lebuj kopott-koszlott bájához. Nincs szükség színváltásokra: egyszerre van jelen a bár, a szoba, és a vonat, egyik a másikba alakul, ahogy a történet kívánja. (Hajómotívumokat is látunk, amiket matrózok időről időre való felbukkanása nyomatékosít is - bár nem értem ezen elemek kissé funkciótlannak tűnő beiktatását.) A sterilitás azonban mégis megjelenik, Fosse füstös, misztikus és félelmetes lokálja, és sokat látott bárhölgyei után (akikről ugyan ki mondja meg, nem transzvesztiták-e valójában?) a színpadon "sajnos" precízen megformált profi táncosokat és színészeket látunk. Minden a helyén van, mégis látni az instrukciót, a jelmezpróbát, és az előadást követő visszaöltözködést "civilbe".

A bevezető jelenetek után hamar megismerhetjük az egyik főszereplőt. A fiatal írót, Cliff Bradshaw-t alakító Simon Kornél mindig szerethető, ám e darabban úgy tűnik, nem igazán találta meg karakterét: a félénk, szemüveges teremtés, a homoszexuális és zűrös éjszakai kalandokat sem megvető férfi, és a felelősségteljes (leendő) apa kevéssé összeférhető jellemvonásai közt hánykódik. A klub táncosnőinek és nőimitátorainak (a filmhez képest, ahol ugyanezen jelenetek pont visszafogott utalásaival váltak izgalmassá) amolyan "bozsikosan" profanizált, kissé túlpornografikus „lejelzésekkel" tarkított bemutatkozása közben előtűnik a másik főszereplő: Sally Bowles, az angol bárénekesnő, akit Marozsán Erika alakít. A színésznő alakítása, párhuzamosan partnerével, szintén nem egyértelmű (nem tudjuk figyelmen kívül hagyni Liza Minelli erős karakterisztikumának emlékét), itt szép énekesnőt látunk, rendezett és szolid-elegáns hajviselettel, aki megpróbál szabados és bohém lenni. A fiatalok szerelme itt inkább szépnek tűnik, mint zűrösnek és veszélyesnek. A Schatzie Kostot alakító Kovács Vanda jellemformálása tökéletesen átlátható, de kissé funkcionálisnak tűnik, matrózai felvonultatásával együtt. Kifejezetten mellékszereplő, mégis az első felvonás végén az ő kezében fordul el a kulcs, amikor leleplezi és kérdőre vonja a fiatalok barátját, az eddig burkoltan náci Ernst Ludwigot (Schmied Zoltán), és énekli el a drámai csúcspontnak számító A holnap az enyém című dalt. A legerősebb szereplők „az öregek", a panziótulajdonos Schneider asszonyt alakító Básti Juli, és a rendkívül gáláns, ám zsidó származású zöldséges Schultz urat megformáló Haumann Péter. Játékuk finom és őszinte (éppen emiatt kissé ki is lógnak a darabból), az ő szerelmük bukásával az egyetlen reményt keltő szál is elhal.

A harmadik főszereplő a Konferanszié, Keresztes Tamás, aki saját hátán viszi a darabot - egyrészt alakításával, másrészt a karakter állandó jelenlétével, ami által a korábbi feldolgozások narratív szereplőjéből egy misztikus szellemmé alakul. Keresztes (a fosse-i konferanszié visszafogottsága révén túlvilági alakjával szemben) hiperérzéki, megtestesült kísértet, amit a jelenetek és megjelenési formák közti váltásokkor ugyanolyan túlvilágiságot sugalló neurotikusan rángatózó mozgásformával érzékeltet. Sikere óriási, a színház közönsége (estéről estére) sztárként ünnepli, s még arra is sikerül rábírnia aktuális "rajongóit", hogy egységes hadseregként hozzá tapsoljanak a sorsfordító „A holnap az enyém" című dalhoz (amit mellesleg szintén ő vetít előre egy bűvös náciképeskönyvvel néhány jelenettel korábban). A közönség nagy része pedig nem mer nem tapsolni (talán nem is méri fel, mire veri az ütemet boldogan), s ezzel szépen belesétál a rendező (kissé agresszív) csapdájába.

A darab kidolgozott és látványos jeleneteket és képeket tartalmaz (bár a két felvonás elosztása némileg aránytalannak érződik). A koreográfiák inkább egyszerűek, és noha igyekeznek Fosse látványvilágához közelíteni, az élmény elmarad a jelzés kényszere mögött. Látvány és csoportképek, a már jól megszokott (ismét csak) "bozsikos" rajzfilmszerű rohangálások, az egészet uraló dekorativitás megvan, de a mélységet inkább az eredeti történetben, mintsem a kivitelezésben érezzük. A kínosság határát súrolja továbbá az egyik dal eredetileg majom-szereplőjének átültetése egy gyönyörű fekete bőrű táncoslány alakításába, amivel tovább gyarapítja az egyéb (adott esetben aktuál-) politikai utalások sorát.

Az előadást lezáró fénykerék, mely a Konferanszié lehanyatló alakjára borul, egyszerre emlékeztet egy gyermeki búgócsigára és nácijelvényre is, ezzel késztetvén gondolkodásra, vajon melyik világ a valóság, s melyik a játék.