Kórus született!
Na meg én is, már 32 éve... így aztán együtt ünnepeltük a születésnapunkat február utolsó vasárnapján. De kezdjük az elején.
Február harmadik hetében újabb reklámhadjáratra indultam az iskolákba. Ezúttal a tizenkét éven felüli ifjúság volt a célközönség; a teljesség igényével végigjártam hát a város valamennyi 7. és 8. illetve középisolai osztályát, kiselőadást tartva nekik a város jezsuitakori zenei múltjáról, és apellálva lokálpatrióta öntudatukra - tudniillik hogy micsoda szégyen, hogy minden környező városnak van már kórusa, csak San Miguel-nek nincs, és hogy szükség van rájuk, hogy megmentsük a város becsületét... - invitáltam őket alakuló kórusunkba. Némeik osztályt tehetségkutatás-képpen meg is énekeltettem, de gondolhatjátok, hogy ez nem túl népszerű ötlet volt a tinik körében.
Aztán eljött a február 15-e, az első kóruspróba napja, és este hétkor, a zenekari próba után egy lélek sem várt a próbateremben. Illetve egy-két zenekari tag átpárolgott, érdeklődve. Hát elkezdtünk beénekelgetni, légzési gyakornatokat csinálgatni, és lassan szívárogtak az emberek (ez egyébként azóta sem változott: minden próba úgy kezdődik, hogy jobb esetben 1-2 lézengő alak van a próbaterem előtt próbakezdéskor. De nem szabad rájuk várni, ezt megtanultam: el kell kezdeni a próbát egyedül-ketten-hárman, aztán tudja a jó ég honnan, jönnek a kórustagok.) Az első próbán 7-en 8-an voltunk. A második hét végére 20 körüli létszámra fejlődött a kórus. Megkeresett néhány idősebb hölgy is, Doña Juana-val (spanyol tanárom) az élen, hogy szintén szívesen énekelnének. Hosszan töprengtem, hogy külön kórust alapítsunk-e, vagy összeeresszük őket az ifjakkal, mostanra úgy tűnik, működik a vegyes korosztályú kórus. Pusztán a zeneiskola adminisztrációjában megoldatlan kérdés még, hogy a 70 fölötti tagok is „növendék"-ként fognak-e szerepelni a nyílvántartásban... :o)
Kórusunk tagjai között nem kevés a zenekaros sem, ami bár nagyon örvendetes, hisz nagyon jót tesz nekik, ha énekelnek is, hisz javítja az intonációs készséget, másfelől viszont, előre gondolkodva elgondolkodtat, hogy zenekar+kórusos művekben valyon ki fog hegedülni, ha a hegedűsök énekelnek...? De ez a probléma még nagyon messzi, mert egyenlőre a kórus nagy része még igencsak ott tart, hogy a hangját keresi, és minden kórusvezetői furfangomat latba kell vetnem, hogy egyáltalán egy általam előénekelt hangot azonos magasságban ki tudjak belőlük szedni. Én persze készültem az első próbára mindjárt a fél kórusirodalommal, hogy mi mindent fogunk énekelni, de hamar rájöttem, hogy lényegesen lassabb tempóra kell kapcsolnom. Na, a helyzet nem reménytelen, fejlődőképesek, de nagyon lassan haladunk.
Egy-két kezdeti kudarc után kikerestem hát néhány kis amplitudójú Taizé-s éneket (Confitemini Domino, Ubi Caritas), és megkezdtem a „beidomítást", szinte hangról hangra, ötvenmilliószor ismételve minden kis motívumot. Mikor decemberben a San Ignac-i zeneiskola kórusvezetője ismertette velem a próbarendjét: naponta próbál, szólamonként külön, és csak hetente egyszer, pénteken együtt, európai fejemmel nem igazán értettem, hogy erre miért van szükség. Most már kezdem érteni... Naaaaagyon nehézkesen tanulnak.
Mivel a kórus a 12 évnél idősebb kezdőinknek helyettesíti a szolfézs órát, no meg vagyok olyan naív, hogy kottát is fogunk olvasni előbb-utóbb, így a kórus keretein belül is tanítok némi alapvető zeneelméletet, valami olyan szinten, hogy „a kottát öt vonalra írjuk, és mindegyik vonalra és vonalközbe lehet hangokat írni, melyek mennél magasabban helyezkednek el, annál magasabb hangokat képviselnek...". Abban a hitben, hogy mindez amolyan ismétlés a nagyoknak, hát csak úgy lehadartam mindezeket, mint evidens tényeket, mire a reakció: „lassabban!" mert - beleértve a 70 év feletti korosztályt is - ezekről a dolgokról most hallanak először, és körül-belül úgy néztek rám, mintha az egyiptomi hieroglifákról tartottam volna előadást. Azért bárhogyan is panaszkodunk Magyarországon, hogy lám Kodály országában hol tart a zeneoktatás... de azért most látom, hogy ha nem is énekel lapról minden általános iskolát végzett ember, azért Magyarország - ehhez képest - csak elért valamit az elmúlt évtizedekben!
Mostanra, bár nagyon bátortalanul, de próbálkozunk két szólamban (szoprán-basszus) is. Legutóbb már Magnificat-kánonnal is próbálkozunk. Kánont tanulni nagyon praktikus, mert nem kell külön próbálni a szólamokat.
A próbarend is egy hosszú fejtörést okozó kérdés volt. A gond az, hogy a zenekari próba minden hétköznap este 7-ig tart, tehát előbb nem kezdődhet a kórus. Fél 8-kor pedig kezdődik a mise, ezért nem túl népszerű ötlet ekkorra rakni a próbát, hisz sok kórustag - engem is beleértve - szeretne rajta részt venni, némelyikük ministránsként is. Eleinte jobb híján 7-re tettük ugyan a próbát, kedden és csütörtökön, valamint szombaton 10-re. Legutóbbi próbán azonban módosítottunk: minden nap lesz próba, de csak egy óra, mise után, kb. 8.15-től 9.15-ig. Később valószínűleg nem minden nap mindenkinek, csak egyik-másik szólamnak lesz próbája, egyenlőre azonban jobb együtt. Most Carnaval miatt pár nap szünet volt, holnaptól működik az új próbarend, meglátjuk, hogyan válik be. A farsangi őrület után elkezdjük szőni a terveket a Nagyhétre, Húsvétra. Gyűlnek fejemben az ötletek: néhány oda illő Taizés ének (Bleibet hier, In manus tuas, Crucem tuam, Surexit- és Jubilate-kánon...), esetleg ha minden jól megy, egy Bach: Máté-passió korál, egy Kodály: Stabat Mater (épp most kerestem a neten a Stabat Mater spanyol műfordítását).
Mint minden hónap utolsó vasárnapján, február 27-én is zenekaros mise volt, hát ideális kihívás volt a frissen alakult kórusnak, hogy első nyílvános jelenésével erősítse a hívek énekét. Ez volt hát a kórus születésnapja, és az enyémet is ekkor ünnepeltük, mise után, kórussal, zenekarral, és hatttttalmas tortával! Igaz, a kórus/zenekar kissé hiányos volt, mert nagy tömegeket vonzott a konkurens program, ekkor volt ugyanis az éves tehénvásár, sok tánccal, zenével, vásár fiával, és marhával... :o)
hírlevél
