Molnár Barbara a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, április 20-án létrejövő beszélgetés nyitányaként elmondta, hogy az immár második éve megjelenő KULT50 nem egy rangsor, nem a legbefolyásosabb művészeket gyűjti össze, hanem azokat, akik az előző évben valami jelentőset alkottak. A kiadványba intézmények, olvasók és a szerkesztőség tagjai jelölhettek művészeket. Közel ötszáz jelölés érkezett, és a zsűri ezek közül szavazta meg a legjobb ötvenet.
Fontosnak tartottuk, hogy olyanok is bekerüljenek, akik a munkájuk jellegéből fakadóan háttérben maradnak: a díszlettervezők, operatőrök. Hiszen az ő munkájuk éppúgy nélkülözhetetlen.
A Kult50 idei száma az Ünnepi Könyvhétre, június 7-én jelenik meg.
Hernádi Judit sosem építette tudatosan a brandjét, a véletlenek sorozataként vált azzá, akinek most ismerjük. Pályáját három korszakra osztja: a Sohase mondd c. dallal fémjelzett első szakasz, amikor énekesnőként ismerte meg a közönség, majd a televíziós időszak, és a jelenlegi, amikor leginkább színházban játszik.
Ennek kapcsán Szikszai Rémusz megemlíti azt az esetet, amikor a művésznővel éjszaka utaztak haza egy vidéki előadásról, és megálltak egy benzinkútnál. Hernádi egy félmondatával megnevettette a kutasokat, ő pedig arra gondolt, hogy micsoda nagy dolog, hogy egy ilyen művésznő fáradtan, előadás után is, pár egyszerű gesztussal örömet tud okozni embereknek.
Nyáry Krisztián esetében a véletlen hozta a sikert. A Facebookon kezdett el posztolni írók magánéletéről, és váratlan módon az irodalomtörténetnek ez az újszerű megközelítése hihetetlen népszerű lett. Ugyanakkor Nyáry azt is elmondta, hogy ma nagyon fontos, hogy az írók tartsák az olvasóikkal a kapcsolatot. De a brandépítés nem újkeletű dolog. Elmondása szerint ebből a szempontból
Petőfi Sándor volt az egyik legtudatosabb brandépítő a magyar irodalomban, aki olyan legendákat gyártott a saját személye köré, amelyeket máig elhiszünk.
De hiába építenek fel egy személyiséget, hírességet a szakemberek, ha az nem önazonos, akkor mit sem ér. Még csak kedvesnek sem kell lenni, ahogy ezt Michel Houellebecq példája mutatja, akit goromba figuraként ismer a világ, de amikor leül vele négyszemközt beszélgetni az ember, akkor a világ egyik legkedvesebb emberének bizonyul. „Nem lehet mondani, hogy egyik figura sem ő” – tette hozzá.
Szikszai Rémusz a kultúra terének szűküléséről, szűkösségéről adott számot, amikor megjegyezte, hogy ma Budapesten a színházak minden este egymással küzdenek ugyanazokért a nézőkért. Bár ő maga rémesen menedzseli önmagát, nem is tudja, hogy van-e Wikipédia oldala, tisztában van vele, hogy fontos lenne egy rendezői brand kialakítása. „Ha felkérnek egy rendezésre, mindig azt kérdezem a színháznál, hogy sikert akarnak, vagy pedig kísérletezést.” Mert az utóbbi – bár inspirálóbb és nagyobb a művészi tétje –, kockázatos is lehet.
Rónai Egon a beszélgetés végén a politikai helyzet kapcsán kérdezte a résztvevőket. Hernádi Judit úgy érzi a szólás szabadsága alapvető emberi igény. Szikszai Rémusz nem szereti a nyíltan politizáló darabokat, szerinte ez csak különleges forradalmi pillanatokban képzelhető el. Molnár Barbara kitért arra, hogy a politikai helyzettől függetlenül továbbra is pezsgő kulturális élet jellemzi az országot.
A Fideliónak pedig az a feladata, hogy azt mutassa meg mindebből, ami jó, említésre méltó.
A beszámoló a Mindennapkönyv írása alapján készült.
hírlevél
