A film amellett, hogy a legszenvtelenebb módon célozza meg a néző szimpátiáját, egy számomra különösen érdekes és régóta latolgatott kérdést is felvetett. A történet lényegében a hányattatott sorsú Piaf életének drámai csomópontjait fűzi fel egy láncra. A rendező azt sugallja, hogy az énekesnő életútját a sors szülte véletlenek és a kérlelhetetlen tragédiák kényszerpályája jelölte ki. A súlyosabbnál súlyosabb emberi tragédiák a pokol egyre mélyebb bugyraiba taszítják őt, miközben egyre lehengerlőbb előadóművésszé válik. Piafot egyszerre tartja életben a művészete, és hal bele minden egyes dalába, saját maga legmélyéről szakítva fel azokat.

Ezek szerint a művész alkotóereje tragédiákból születik. Én személy szerint szeretem azt hinni, hogy az alkotás tüze csak abból a feneketlen mélységű és végzetes örvényből tör elő, ami a lélek legelemibb fájdalmából táplálkozik – és akik emellett melegednek, törvény szerint bele is halnak a szenvedélyükbe.

De vajon van-e választása annak, aki művészi elhívatást kapott? Sokszor jó volna azt hinni, hogy az élet végtelen választások láncolata, és hiába ízleli meg valaki az alkotás tömény abszintját, éppúgy ki lehet lépni a művészet végzetes köréből, mint ahogyan egy rossz házasságból távozik az ember.

Tegyük fel, hogy ez a választási lehetőség létezik. Ha leszámítjuk a megélhetés és az elismertség kérdését, és megmaradunk pusztán a morális kérdés szintjén, vajon eldöntheti-e a művész, hogy akar-e író, balett-táncos vagy chanson-énekes lenni? Ha valaki egyszer elhivatottá válik egy művészi pálya iránt, vajon valóban szabad akaratában áll-e eldönteni, hogy életben tartja-e a művészet tüzét? Azt hiszem, hogy ha elvben meg is volna ez a választás, akinek megadatott a fekete örvényből magához térni, és nem vágyott vissza, újra és újra az önbecsapásban élt. Fennmarad mégis a kérdés: vajon kényszerűen bele is kell-e halni a művésznek a pályájába? Vagy vannak művészközemberek?

Írta: Polonkai Éva