Láthatóvá teszi a láthatatlant a Fővárosi Nagycirkusz audionarrációs programja

Képzeljük el a következő jelenetet: a Fővárosi Nagycirkuszban éppen véget ér a Holle anyó című előadás. A fények felkapcsolódnak, az artisták meghajolnak, a közönség tapsol. Számunkra azonban nem a nagy tömeg érdekes, hanem a nézőtéren helyet foglalók kis csoportja,

Kifejezetten ezért jött létre az intézmény audionarrációs programja, amelynek célja nem kevesebb, mint láthatóvá tenni a láthatatlant, vagyis teljes értékű cirkuszi élményt nyújtani a vak és gyengénlátó nézők számára.

A módszer nem egészen új jelenség, más műfajokban, így például a színházakban már korábban is alkalmazták, azonban a nonverbális előadó-művészeti ágaknál mindenképpen új jelenség. A program alapötlete Fekete Péter igazgatóhoz fűződik, aki a Békéscsabai Jókai Színházban szerzett tapasztalatait szerette volna felhasználni a cirkuszművészetben. Az FNC 2016-ban hirdette meg először audionarrációs előadásait, az induláskor még kísérletezés zajlott, eleinte színészek, dramaturgok és szakemberek közösen keresték a legideálisabb formát, a végeredmény pedig egy mostanra egyedülálló módszer lett, amely iránt már a világ minden tájáról érdeklődik a szakma.

Audionarrált előadás a Fővárosi Nagycirkuszban (Fotó/Forrás: Urbán Ádám / Fővárosi Nagycirkusz)

Nem felolvasás, közvetítés

A Fővárosi Nagycirkusz programjának egyik sajátos eleme, hogy az audionarrátorok nem előre megírt szöveggel dolgoznak. „A színháznak ebből a szempontból egy kicsit könnyebb dolga volt, mert ott adott a darab szövege, amit a narrátor kiegészít, például azzal: »Az ajtón most belép egy barna öltönyös úriember«, a többit pedig innentől átveszi a színész. Ez egy más helyzet, éppen ezért azt mondanám, hogy csak a gondolatot vettük át” – mutatott rá Vas Anna, az intézmény audionarrátora, aki saját módszerüket leginkább egy sportközvetítéshez hasonlítja.

A látássérült nézők az előadás során egy fülhallgatón keresztül hallgatják az FNC munkatársának kommentárját, míg a másik, szabadon hagyott fülükkel maguk is megtapasztalhatják a cirkusz sajátos atmoszféráját: a zenéket, az artisták hangját, a közönség tapsát.

A látássérült nézők az előadás során egy fülhallgatón keresztül hallgatják a Fővárosi Nagycirkusz munkatársának kommentárját (Fotó/Forrás: Urbán Ádám / Fővárosi Nagycirkusz)

Az audionarrátor feladata több mint puszta történetmesélés, az előadás teljes hangulatát kell átadnia. „Onnantól kezdve, hogy belép hozzánk egy vak néző, el kell érnünk, hogy átérezze a cirkusz varázslatos világát. Ennek megfelelően nemcsak a konkrét előadásról beszélek nekik, hanem kulisszatitkokat árulok el: elmesélem például, hogyan kommunikál egymással a manézs egyik felén lévő zenekar a másik oldalon lévő hangpulttal, hol helyezkedik el az artistát felemelő motor a térben, vagy éppen milyen kötelek lógnak le a kupolából” – mutatott rá arra, hogy az audionarrációnak köszönhetően a látássérült közönség jóval több információt kap egy előadás után, mint a nézőtér többi tagja.

„Az ő figyelmük sokkal élesebb, mint a miénk. Ha én arról beszélek, hogy a manézs felett, az ő jobb oldalukon van egy motor, akkor ők onnantól hallják annak a működését a produkció egésze alatt.

– mondta.

Varázslat testközelből

A program egyik legizgalmasabb része ugyanakkor nem az előadás alatt, hanem azt megelőzően zajlik, a látássérült közönség ugyanis egy órával a műsor előtt érkezik, és az FNC munkatársainak segítségével bejárhatják a manézst, ahol Vas Anna részletesen elmondja nekik, hogyan kell elképzelniük a teret, ahol a produkcióra sor kerül. „Körben leültetjük őket, és kifejezetten azt kérem, érintsék meg a pisznit, vagyis a manézs karéját fedő bársonyt, érezzék a talpuk alatt a semmihez sem fogható, ruganyos gumitalajt, képzeljék el a fejük felett lévő kupolát.” A látogatók ezt követően itt találkozhatnak az artistákkal, akik már jelmezben várják őket. Megfoghatják a hajukat, az izmaikat, hallhatják a hangjukat, kezükbe vehetik a rekviziteket, sőt simogathatnak lovat, kutyát, galambot – akadt olyan vendég is, aki itt találkozott először alpakával vagy egzotikus madarakkal.

Vas Anna rámutatott, hogy ez az artisták számára is felemelő érzés: „Átérzik, hogy különleges élményt adnak az embereknek. Amikor előadják a maguk nyolcperces számát a manézsban ezernégyszáz nézőnek, az más, mint amikor a saját bőrükön tapasztalják meg, milyen sokat jelent a közönségnek találkozni velük. Nagyon sok artistánk van, akik már maguk jelentkeznek a következő alkalomra, és saját ötletekkel állnak elő, mit hozzanak el a bejárásra. Őszintén élvezik ezeket a találkozásokat.”

A közönség az előadás előtt találkozhat az artistákkal is (Fotó/Forrás: Urbán Ádám / Fővárosi Nagycirkusz)

„Úristen! Sikerült!”

Vas Annával hamar egyetértünk abban, hogy audionarrátornak lenni egészen komplex feladatkör: értenie kell a történetmeséléshez, a legapróbb részletekig ismernie kell a cirkusz világát és az ott dolgozókat, valamint pszichológiai készségekre is szüksége van. „Az egyik vak néző egyszer azt mondta, mindegy, miről beszélek, csak beszéljek folyamatosan. Számomra ez nagyon fontos információ volt” – mesélte, hozzátéve, hogy

Mint mondta, az audionarráció legfontosabb eleme, hogy minden érzékszervre hasson: a hallásra, a tapintásra és a szaglásra. Utóbbi kapcsán megjegyezte, elengedhetetlen ahhoz, hogy egy látogató átérezze azt a varázslatot, amit a cirkuszművészet jelent. „A teljes élményhez hozzátartozik a popcorn, az állatok vagy épp az artisták kölnijének az illata – ez egy utánozhatatlan érzés” – fogalmazott Vas Anna, aki egyfajta negyedik érzékszervként tekint a lélekre. A jó audionarrátornak ugyanis nem csak elegendő tudásra és felkészültségre van szüksége, hanem megfelelő attitűdre is. „A vakok és gyengénlátók napi szinten megtapasztalják, hogy másképp bánnak velük. Épp ezért, amikor bejönnek hozzánk, nem szólok hozzájuk másképpen, mint egy látóhoz. Nem válogatom meg a szavaimat abban az értelemben, hogy sokat beszélek például a színekről – ők pontosan tudják, milyen a piros, a kék vagy a narancssárga. Nem félek előadás közben felkiáltani: »Látjátok?« Azt kell mondanom, hogy nagyon örülnek ennek” – magyarázta.

Vas Anna előadás közben (Fotó/Forrás: Urbán Ádám / Fővárosi Nagycirkusz)

Vas Anna szerint elengedhetetlen, hogy az audionarrátor maga is hatása alá kerüljön a látottaknak: „Az előadás teljes feszültségét próbálom meg átadni. Nem lehet érzelemmentesen beszélni, ha egy artista éppen a több méter magasan kifeszített dróton, három emberrel a vállán egyensúlyoz, és lassan, remegő léptekkel sétál keresztül rajta.

– és igen, az én tenyeremnek is izzadnia kell a mutatvány végére, hogy a nézők érezzék, engem is kirázott a hideg, hiszen a fellépőink minden alkalommal a testi épségüket kockáztatják. Ezt csak akkor lehet teljességében átadni, ha odaképzelem saját magamat is az artista helyébe. Épp ezért szívesen használok hangfestő szavakat, néha felhördülök, vagy kiszakad belőlem egy halk jaj, mert az a nézőket is rabul ejti. És éppen emiatt lesz óriási a katarzis, amikor a mutatvány végén nemcsak ezernégyszáz ember tör ki tapsban, hanem én is felkiáltok: »Úristen! Sikerült!«

A legcsodálatosabb pillanat

A program ereje tehát a valódi élményekben mérhető – erről árulkodik az a történet, amivel a cikket indítottuk. Mint Vas Anett elmesélte, számára is szívszorító volt látni, hogy több látássérült megkönnyezett egy előadást. „A Holle anyó alaptörténete egyébként is nagyon izgalmas, és Fekete Péter rendezésében sikerült még szebbé varázsolni. Az ő verziója az útkeresésről szólt elsősorban. Fantasztikus előadás volt karácsony környékén, a finálé felemelő és megható volt, sikerült úgy átadnom, hogy többen megkönnyezték.

Mindig is ez volt a cél: hogy megindítsuk a közönséget, és olyan élményeket adjunk, amit soha nem fognak elfelejteni. Ezért csináljuk.”

Kitért rá, az FNC számára fontos a látogatók visszajelzése. Vas Anna az előadás után személyesen is elbeszélget a résztvevőkkel, arra kérve őket, mondják el, milyen tapasztalataik voltak, hol lehetne esetleg javítani az előadáson. Emellett pedig az intézmény munkatársai később egy űrlapot is kiküldenek, ahol a látogatók szintén kifejthetik a véleményüket.

Mint mondta, a program sikerét jelzi, hogy az ország számos részéről érkeznek hozzájuk, valamint vannak visszatérő csoportok is. A jövőbeli terveik közt szerepel, hogy az iskolás korosztályt is bevonják, jelenleg ugyanis főként felnőttek járnak hozzájuk. Korábban már kísérleteztek fiatalabb közönséggel is, a tapasztalatuk szerint őket valamivel nehezebb megszólítani. „Nem arról van szó, hogy kevésbé élveznék, hanem ugyanúgy, ahogy a látó emberek esetében, az ő életükben is jelentős szerepet játszanak a digitális eszközök, amivel nehéz felvenni a versenyt” – mondta, hozzátéve, hogy a Fővárosi Nagycirkusznak egy több év alatt kidolgozott, mára már nagyon komolynak mondható audionarrációs módszertana van, amit verbális és nonverbális előadó-művészeti ágak is tudnak használni, hasznosítani.

Vas Anna szerint a módszerük leginkább egy sportközvetítéshez hasonlítható (Fotó/Forrás: Urbán Ádám / Fővárosi Nagycirkusz)

Hogy a kezdeményezés valóban egyedülálló, mi sem bizonyítja jobban, hogy Európában az FNC az egyetlen cirkusz, amely hasonló szolgáltatást nyújt. A programot 2024-ben a Pekingi Nemzetközi Előadóművészeti Világkiállításon, a világ vezető előadóművészeti intézményei, produkciós cégei, színházai és művészeti ügynökségei előtt mutathatták be, valamint számos országból érkeznek hozzájuk szakemberek, hogy személyesen is megismerjék módszertanukat. Emellett meghívást kaptak az ELTE májusi Művészetpedagógia Konferenciájára is, hogy mutassák be a projektet.

A Fővárosi Nagycirkusz audionarrációs programja tehát nemcsak egy szolgáltatás, hanem szemlélet is: a kultúra mindenkié. Ékes bizonyítéka annak, hogy egy előadás akkor válik igazán teljessé, ha nemcsak látni lehet – hanem átélni is.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Vas Anna előadás közben (Fotó/Forrás: Urbán Ádám / FNC)