Plusz

Legendák újratöltve – újra kiadták a Doors, Prince és az a-ha korszakalkotó lemezeit

2019.12.22. 09:05
Ajánlom
Ha még mindig nem tudná, milyen kulturális termékkel lepje meg szeretteit karácsonyra, segítünk: három poptörténeti klasszikus is megjelent újra. Három, egymástól igencsak különböző előadó, illetve zenekar egy-egy lemezéről van szó. Egy egész biztosan közös bennük: mindegyik nagyszerű a maga módján.

The Doors: The Soft Parade

Ha van lemez, ami kilóg a Doors életművéből, akkor a The Soft Parade egészen biztosan az. Kifejezetten zavarbaejtő album ez: nem kifejezetten blues-os, nem annyira rockos, nem nagyon jazzes, és nem túlzottan pszichedelikus, vagy az addigiaknál sokkal keveset mutat ezekből. De akkor milyen? Hát, ööö, dallamos, nagyzenekaros, meg összevissza - és, nomen est omen, puha.

A zenekar egy évvel korábban, 1968-ban megjelent nagylemeze, a Waiting For The Sun nagy sikert aratott, ez lett a Doors egyetlen amerikai slágerlistavezető nagylemeze, miközben az album elhozta az áttörést Morrisonéknak Nagy-Britanniában is. A négy zenész ezért sietősen, már az előző nagylemez megjelenésével egy időben, stúdióba vonult. Pontosabban nem mind a négy, mert épp kvartett szellemi vezére, Morrison, kevéssé vette ki a részét a munkából. Inkább a költészettel és filmforgatókönyv-tervekkel töltötte az idején.

Nem is meglepő hát, hogy a lemez dalainak a felét nem ő írta, hanem Robbie Krieger gitáros.

És az sem meglepő, hogy a The Soft Parade könnyedebb és sokkal kevésbé összeszedett lett, mint a megelőző Doors-lemezek (persze azt is tegyük hozzá, hogy Morrisonban lakott belül egy Sinatra- és táncdaléneklés-rajongó, ez persze önmagában még nem indokolja a lemez szedett-vedettségét).

Néha csak kapkodjuk a fejünket. Ugyanazon a lemezen szerepel az albumzáró, nyolcperces címadó dal, amely önmagában álló külön darab, egy sokváltásos, számos zenei stíluson átívelő miniszvit, de ott az Easy Ride vicces countryja, a bluesos Wild Child, a fúvósokkal hizlalt, sinatrás Touch Me és az ugyancsak „táncdalfesztiválos” Tell All The People.

És a The Soft Parade még így is egy élvezetes, hallgatható lemez – ez a Doors zsenijét dicséri.


a-ha: Hunting High and Low

Az első és legfontosabb felismerés az a-ha most újra kiadott bemutatkozó lemezét hallgatva, hogy a 80-as évek első felében (és a másodikban is) ez volt a kommersz popzene, az a fajta könnyű könnyűzene, aminek a hallatán akkoriban egy úgynevezett komoly ember fanyalogva fordult el. Ezzel most nem azt szeretném állítani, hogy régen minden jobb volt, inkább csak arra gondolok, hogy néhány évtized alatt mennyit változik adott területeken a kulturális paradigma. Ez alól természetesen a popzene sem kivétel.

És milyen kicsit múlt, hogy a világ végül megismerte Morten Harketék nevét. Az a dal, ami végül sikerre vitte a nagylemezt is, és összességében az a-hát, kétszer elhasalt, mielőtt óriási sikert aratott volna. A Take On Me című szám először 1984 végén jelent meg, de még a zenekar szülőhazájában, Norvégiában is csak a slágerlista harmadik helyéig küzdötte fel magát, Nagy-Britanniában a kutya nem figyelt fel rá. A második nekifutás sem volt sokkal sikeresebb: az 1985 elején kiadott második változat sem ment nagyot, mígnem aztán a dalhoz új videoklip készült, melyet a korábban a többek közt Michael Jacksonnal és a Culture Clubbal dolgozó Steve Barron rendezett. Az emlékezetes, képregényes, animációs klip nyomán a dal végül berobbant Amerikában és 27 hetet töltött a Billboard lista élén, és ennek nyomán már Angliában is siker lett.

A Hunting High and Low persze nagyon nem egyenlő ezzel a dallal. Attól jó, hogy tele van kitűnő szerzeményekkel és összességében a nagyszerű dalszerzői teljesítmény diadala. És nem csak a kislemezdalok figyelemre méltók, a Take On Me mellett a Hunting High and Low, a Sun Always Shines On TV vagy a Train Of Thought, hanem az olyanok is, mint a Living a Boy’s Adventure Tale vagy az And You Tell Me.  

Meg azért, mert a látszólag a kor szintipopos sikerzsánerében megfürösztött zene szövetéből itt is, ott is kikandikál a norvég srácok árnyalt, klasszikus popérzékenysége, hangszerelési tehetsége és kreativitása, ami aztán a későbbi lemezeken – például a zenekar csúcsművén, a Scoundrel Days című következő nagylemezen - már ennél is sokkal differenciáltabban bomlik majd ki.

 

Prince: 1999

Prince bő tíz évig nem tudott hibázni, minden, amit 1980 és 1991, jó, 1992 között csinált szinte tökéletes, de legalábbis nagyin jó volt. A nagyszerű lemezek sorozat nem az 1982-ben megjelent, most újra kiadott 1999 című albummal, kezdődött, hanem az 1980-as Dirty Minddal, de az első igazán nagy dobás ez volt. Mármint a 1999.

A futurista cím nem csak egyszerű bombaszt, ez tényleg a jövőbe mutató lemez: Prince mutáns funkja valóban legalább akkor művészi vállalás, mint a sok tekintetben rokonlelkűnek vagy párhuzamosnak nevezhető, sok tekintetben meg teljesen másfelől érkező, másképpen keretezhető, kulturálisan és szociológiailag teljesen máshová tartozó Talking Heads pár évvel korábban megjelent lemezei, a Fear Of Music és a Remain In Light.

Prince szintetizátoros, dobgépes, űrfunkos hangzása tulajdonképpen megelőzte a korát, ahogyan az is, ahogy egyszerre tudott popos és artisztikus, altesti és elgondolkodtató lenni.

Ha már emlegettünk egy párhuzamos, vagy párhuzamba állítható előadót, most jöjjön egy másik: David Bowie. Prince előtt nem sokan tudták vagy akarták úgy (és olyan zavarba ejtően) keverni az artisztikumot és a kommersz megközelítést. És ha már Bowie, az angol popsztár a hetvenes évek közepén, az 1975-ös Young Americanszel és az 1976-os Station to Stationnel úgy nyúlt a funkhoz, ahogy szinte senki más.

Ahogy azokkal a lemezekkel a fehér-angolszász Bowie olyan zavarbaejtő kontextusba tudta magát pakolni, hogy fellépett például az amerikai feketék legnépszerűbb és bőrszín tekintetében addig gyakorlatilag teljesen exkluzív műsorában, a Soul Trainben, addig Prince ugyancsak határokat lépett át, hiszen a 1999 albummal nyitott a rockos és new wave-es fehér közönség felé.

Végül, de nem utolsó sorban ez volt az a lemez – tele slágerekkel egyébként: 1999, Little Red Corvette, Let’s Pretend We’re Married -, amelyik kikövezte az utat Prince talán legnagyobb kommerciális- és közönségsikere, a két év múlva megjelenő Purple Rain felé.

 

Fejléckép: Prince (fotó: Michael Putland / Getty Images Hungary)

Programkereső

Legnépszerűbb

Vizuál

A mádi Rákóczi-kúriában Erhardt Gábor építésszel

A Partitúra zempléni adásában a stáb ellátogatott a mádi Rákóczi-kúriába, lenyűgözve sétáltak az évszázados falak között. Az épület átalakításának és bővítésének tervezőjét, Erhardt Gábort Tokaj-hegyalja építészeti hagyományairól kérdeztük.
Könyv

A magyar oktatás MacGyverei – a kötelező olvasmányok

A jövő nemzedék sorsa mindössze attól függ, hogy Gárdonyit, Szabó Magdát vagy Agatha Christie-t adnak a kezébe? Arató Lászlóval, a Magyartanárok Egyesületének elnökével - a NAT-módosítás részleteinek hiányában - a jelenlegi szabályozást vizsgáltuk meg, hogy jobban értsük, mi is lehetne a változások előremutató iránya.
Jazz/World

Ki mondta, hogy egy nő nem trombitálhat jazzt?

Új albumán bátor nők előtt tiszteleg Yazz Ahmed, aki trombitásként és nőként maga is ritka jelenség. Meghallgattuk a Polyhymnia című lemezt.
Plusz

75 éve szabadult fel a pesti gettó 

A pesti gettó felszabadításának 75. évfordulója alkalmából tartottak megemlékezést vasárnap Budapesten, a Dohány utcai zsinagógában, majd koszorút helyeztek el a zsinagóga falánál állított emléktáblánál.
Vizuál

Az 1917 a legjobb film az amerikai producerek szerint

Sam Mendes első világháborús eposza, az 1917 című film kapta meg az Amerikai Producerek Céhének (PGA) díját a mozikban forgalmazott filmek mezőnyében szombaton Los Angelesben.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Plusz ornitológia

A madarak énekeit is lekottázzák 

A madarak képesek új dallamok megtanulására, és énekük divatszerűen változhat - mondta Garamszegi László Zsolt, az MTA, Ökológiai és Botanikai Kutató Intézet igazgatója az M1 vasárnapi műsorában.
Plusz megemlékezés

75 éve szabadult fel a pesti gettó 

A pesti gettó felszabadításának 75. évfordulója alkalmából tartottak megemlékezést vasárnap Budapesten, a Dohány utcai zsinagógában, majd koszorút helyeztek el a zsinagóga falánál állított emléktáblánál.
Plusz ajánló

Családi délelőtt - Táncrendkészítő workshop

Nagyon régre nyúlik vissza a Pesti Vigadó bál-története, lassan 190 éve zajlanak ilyen díszes események a házban. Ebben az évben a gyerekeket sem hagyjuk ki belőle, sőt alkotni és felfedezni hívunk minden kis érdeklődőt!
Plusz hír

Kutyáknak, macskáknak, de még a hörcsögöknek is készített lejátszási listákat a Spotify

A svéd vállalat szerint a podcastok egyebek között megnyugtató zenét, "dicsérő szavakat" és színészek által felmondott történeteket kínálnak az otthon hagyott kedvenceknek, hogy enyhítse a gazdáik távollétében esetlegesen érzett stresszt.
Plusz mti

Velence nem viccel, számolni fogják, hány turista van a városban

Velence el akarja kerülni, hogy a világhírű karnevál idején túl sok turista zsúfolódjon össze a városban, ezért kamerák segítségével számolják őket a fontosabb helyeken.