Plusz

Legendák újratöltve – újra kiadták a Doors, Prince és az a-ha korszakalkotó lemezeit

2019.12.22. 09:05
Ajánlom
Ha még mindig nem tudná, milyen kulturális termékkel lepje meg szeretteit karácsonyra, segítünk: három poptörténeti klasszikus is megjelent újra. Három, egymástól igencsak különböző előadó, illetve zenekar egy-egy lemezéről van szó. Egy egész biztosan közös bennük: mindegyik nagyszerű a maga módján.

The Doors: The Soft Parade

Ha van lemez, ami kilóg a Doors életművéből, akkor a The Soft Parade egészen biztosan az. Kifejezetten zavarbaejtő album ez: nem kifejezetten blues-os, nem annyira rockos, nem nagyon jazzes, és nem túlzottan pszichedelikus, vagy az addigiaknál sokkal keveset mutat ezekből. De akkor milyen? Hát, ööö, dallamos, nagyzenekaros, meg összevissza - és, nomen est omen, puha.

A zenekar egy évvel korábban, 1968-ban megjelent nagylemeze, a Waiting For The Sun nagy sikert aratott, ez lett a Doors egyetlen amerikai slágerlistavezető nagylemeze, miközben az album elhozta az áttörést Morrisonéknak Nagy-Britanniában is. A négy zenész ezért sietősen, már az előző nagylemez megjelenésével egy időben, stúdióba vonult. Pontosabban nem mind a négy, mert épp kvartett szellemi vezére, Morrison, kevéssé vette ki a részét a munkából. Inkább a költészettel és filmforgatókönyv-tervekkel töltötte az idején.

Nem is meglepő hát, hogy a lemez dalainak a felét nem ő írta, hanem Robbie Krieger gitáros.

És az sem meglepő, hogy a The Soft Parade könnyedebb és sokkal kevésbé összeszedett lett, mint a megelőző Doors-lemezek (persze azt is tegyük hozzá, hogy Morrisonban lakott belül egy Sinatra- és táncdaléneklés-rajongó, ez persze önmagában még nem indokolja a lemez szedett-vedettségét).

Néha csak kapkodjuk a fejünket. Ugyanazon a lemezen szerepel az albumzáró, nyolcperces címadó dal, amely önmagában álló külön darab, egy sokváltásos, számos zenei stíluson átívelő miniszvit, de ott az Easy Ride vicces countryja, a bluesos Wild Child, a fúvósokkal hizlalt, sinatrás Touch Me és az ugyancsak „táncdalfesztiválos” Tell All The People.

És a The Soft Parade még így is egy élvezetes, hallgatható lemez – ez a Doors zsenijét dicséri.


a-ha: Hunting High and Low

Az első és legfontosabb felismerés az a-ha most újra kiadott bemutatkozó lemezét hallgatva, hogy a 80-as évek első felében (és a másodikban is) ez volt a kommersz popzene, az a fajta könnyű könnyűzene, aminek a hallatán akkoriban egy úgynevezett komoly ember fanyalogva fordult el. Ezzel most nem azt szeretném állítani, hogy régen minden jobb volt, inkább csak arra gondolok, hogy néhány évtized alatt mennyit változik adott területeken a kulturális paradigma. Ez alól természetesen a popzene sem kivétel.

És milyen kicsit múlt, hogy a világ végül megismerte Morten Harketék nevét. Az a dal, ami végül sikerre vitte a nagylemezt is, és összességében az a-hát, kétszer elhasalt, mielőtt óriási sikert aratott volna. A Take On Me című szám először 1984 végén jelent meg, de még a zenekar szülőhazájában, Norvégiában is csak a slágerlista harmadik helyéig küzdötte fel magát, Nagy-Britanniában a kutya nem figyelt fel rá. A második nekifutás sem volt sokkal sikeresebb: az 1985 elején kiadott második változat sem ment nagyot, mígnem aztán a dalhoz új videoklip készült, melyet a korábban a többek közt Michael Jacksonnal és a Culture Clubbal dolgozó Steve Barron rendezett. Az emlékezetes, képregényes, animációs klip nyomán a dal végül berobbant Amerikában és 27 hetet töltött a Billboard lista élén, és ennek nyomán már Angliában is siker lett.

A Hunting High and Low persze nagyon nem egyenlő ezzel a dallal. Attól jó, hogy tele van kitűnő szerzeményekkel és összességében a nagyszerű dalszerzői teljesítmény diadala. És nem csak a kislemezdalok figyelemre méltók, a Take On Me mellett a Hunting High and Low, a Sun Always Shines On TV vagy a Train Of Thought, hanem az olyanok is, mint a Living a Boy’s Adventure Tale vagy az And You Tell Me.  

Meg azért, mert a látszólag a kor szintipopos sikerzsánerében megfürösztött zene szövetéből itt is, ott is kikandikál a norvég srácok árnyalt, klasszikus popérzékenysége, hangszerelési tehetsége és kreativitása, ami aztán a későbbi lemezeken – például a zenekar csúcsművén, a Scoundrel Days című következő nagylemezen - már ennél is sokkal differenciáltabban bomlik majd ki.

 

Prince: 1999

Prince bő tíz évig nem tudott hibázni, minden, amit 1980 és 1991, jó, 1992 között csinált szinte tökéletes, de legalábbis nagyin jó volt. A nagyszerű lemezek sorozat nem az 1982-ben megjelent, most újra kiadott 1999 című albummal, kezdődött, hanem az 1980-as Dirty Minddal, de az első igazán nagy dobás ez volt. Mármint a 1999.

A futurista cím nem csak egyszerű bombaszt, ez tényleg a jövőbe mutató lemez: Prince mutáns funkja valóban legalább akkor művészi vállalás, mint a sok tekintetben rokonlelkűnek vagy párhuzamosnak nevezhető, sok tekintetben meg teljesen másfelől érkező, másképpen keretezhető, kulturálisan és szociológiailag teljesen máshová tartozó Talking Heads pár évvel korábban megjelent lemezei, a Fear Of Music és a Remain In Light.

Prince szintetizátoros, dobgépes, űrfunkos hangzása tulajdonképpen megelőzte a korát, ahogyan az is, ahogy egyszerre tudott popos és artisztikus, altesti és elgondolkodtató lenni.

Ha már emlegettünk egy párhuzamos, vagy párhuzamba állítható előadót, most jöjjön egy másik: David Bowie. Prince előtt nem sokan tudták vagy akarták úgy (és olyan zavarba ejtően) keverni az artisztikumot és a kommersz megközelítést. És ha már Bowie, az angol popsztár a hetvenes évek közepén, az 1975-ös Young Americanszel és az 1976-os Station to Stationnel úgy nyúlt a funkhoz, ahogy szinte senki más.

Ahogy azokkal a lemezekkel a fehér-angolszász Bowie olyan zavarbaejtő kontextusba tudta magát pakolni, hogy fellépett például az amerikai feketék legnépszerűbb és bőrszín tekintetében addig gyakorlatilag teljesen exkluzív műsorában, a Soul Trainben, addig Prince ugyancsak határokat lépett át, hiszen a 1999 albummal nyitott a rockos és new wave-es fehér közönség felé.

Végül, de nem utolsó sorban ez volt az a lemez – tele slágerekkel egyébként: 1999, Little Red Corvette, Let’s Pretend We’re Married -, amelyik kikövezte az utat Prince talán legnagyobb kommerciális- és közönségsikere, a két év múlva megjelenő Purple Rain felé.

 

Fejléckép: Prince (fotó: Michael Putland / Getty Images Hungary)

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Klasszikus

„Csak egy közös ügy létezik” – Beszélgetés Dinyés Dániellel

Dinyés Dániel egész életében különösen figyelt arra, hogy művésztársait lehetőségeihez képest segítse. Ennek hitelességét erősíti, hogy ő maga nem is szívesen beszél róla. Nemes gesztusairól kizárólag szűk környezete és az érintettek tudnak. 2022-ben a zeneszerző-karmester veheti át az Art is Business Fidelio-díját, amellyel azokat az alkotókat ismerik el, akik saját erejükből, ellenszolgáltatás nélkül támogatják a művészeti szektort.
Klasszikus

Szerb győzelem, magyar második hely a Bartók Világversenyen

A 24 éves Veljko Nenadić kapta az első díjat a 2022-ben komponistáknak meghirdetett megmérettetés gálaestjén, műve szerepel majd a jövő évi, hegedűsöknek szóló forduló választható darabjai között is. A második díjat Thomas Kornél kapta.
Klasszikus

Andrés Orozco-Estrada lép fel a Budapesti Fesztiválzenekarral

A zeneirodalom egyik legnépszerűbb zongoraversenye és szimfóniája, valamint egy varázslatos nyitány is felcsendül a Budapesti Fesztiválzenekar és a kolumbiai sztárkarmester, Andrés Orozco-Estrada decemberi koncertjein.
Vizuál

„Mindig rólunk van szó” – Hegedűs D. Géza a Néprajzi Múzeum kiállításáról

Európa egyik legkorszerűbb múzeumépülete, az idén felavatott Néprajzi Múzeum első, időszaki kiállítása a Megérkeztünk című tárlat. A legelső, 19. századi gyűjtésektől a legújabb szerzeményekig Hegedűs D. Géza színművész „kalauzolja” a látogatókat audio idegenvezetés formájában.
Plusz

Elhunyt Irene Cara, a Flashdance Oscar-díjas énekes-dalszerzője

63 éves korában elhunyt Irene Cara, a Flashdance című film Oscar-díjas énekes-dalszerzője – számolt be róla a BBC News.Az amerikai színésznő és énekesnő az 1980-ban bemutatott Fame című film főcímdalával is sikert aratott, de sokan ismerték meg a Flashdance című produkció dalszerző-énekeseként is.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Plusz hír

„Mert hát a zenélésnél semmi sem jobb” – Presser Gábor a Sportarénában ad koncertet

Presser Gábor újra a Papp László Budapest Sportarénában lép fel: a dalszerző, billentyűs, énekes 2023. szeptember 30-án Még 1 koncert címmel ad műsort – közölte a szervező Encore Production.
Plusz hír

Elhunyt Irene Cara, a Flashdance Oscar-díjas énekes-dalszerzője

63 éves korában elhunyt Irene Cara, a Flashdance című film Oscar-díjas énekes-dalszerzője – számolt be róla a BBC News.Az amerikai színésznő és énekesnő az 1980-ban bemutatott Fame című film főcímdalával is sikert aratott, de sokan ismerték meg a Flashdance című produkció dalszerző-énekeseként is.
Plusz ajánló

Hangolódjunk közösen! – Adventi programajánló a család minden tagjának

A gazdag kulturális programkínálatának köszönhetően a várakozás örömét, korosztálytól függetlenül, sokféleképpen megélhetjük az adventi időszakban: legyen az bábelőadás, koncert, múzeumpedagógiai foglalkozás vagy gyerektáncház. Mutatunk pár tippet, amely kihagyhatatlannak ígérkezik idén decemberben.
Plusz ajánló

Decemberben két alkalommal is online pályázati tájékoztatókat tart a Kreatív Európa Iroda

December 5-én az Európai irodalmi művek forgalma, december 12-én pedig az Európai együttműködési projektek 2023-as pályázati felhívásairól tart online tájékoztatót a Kreatív Európa Iroda. Az eseményre várnak mindenkit, aki többet szeretne megtudni a pályázás menetéről és azok részleteiről.
Plusz hír

Dinyés Dániel kapja az Art is Business Fidelio-díját

Idén negyedik alkalommal adják át az Art is Business Díjakat azon vállalati és kulturális szereplőknek, akik az elmúlt időszakban jó példával jártak elől. A Fidelio – Kulturális mecénás elismerés idei nyertese: Dinyés Dániel karmester, zeneszerző, a Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetője.