Liszt édesapjának doborjáni házában egy Joseph Dohnal-pianoforte állt - ennek a billentyűit érintették először a később világhírnévre szert tett ujjak. Ez a hangszer nem maradt fenn, ám egy hozzá hasonló ma is látható a szülőházban kialakított múzeumban. A csodagyermek szinte Párizsba érkezének pillanatától az Erard zongorakészítő cég támogatását élvezte, s később is szívesen játszott Erard-hangszereken (ma úgy mondanánk: az Erard szponzorálta, cserébe a cég arcaként népszerűsítette a terméket). Persze egyáltalán nem mindig jutott elsőosztályú zongorákhoz. Vándorévei során Liszt általában azon a hangszeren játszott, amit épp az adott koncerthelyszínen talált. Nagy-Britanniában tett útjai során megesett, hogy a vidéki kisvároskák báltermeiben csupán kiszuperált pianinók jutottak neki, melyek nemritkán megadták magukat Liszt a klaviatúrán vadul föl-alá rohanó ujjainak és energikus pedálkezelésének. Clara Schumann nem véletlenül nevezte gúnyosan zongoratörőnek Lisztet, hiszen több kínos, hangszergyilkolással végződő történetet is feljegyeztek róla. A legkellemetlenebb história ráadásul nem valami félreeső városkában, hanem a császári Bécsben esett meg vele 1846-ban. A beszámolók szerint régi vetélytársa, Sigismund Thalberg zongoráját - éppenséggel egy Erard gyártmányú hangszert - kérte kölcsön az alkalomra, ám Weber Konzertstückje Liszt előadásában soknak bizonyult a zongorának. Bár az is lehet, hogy csak Liszt volt kirobbanó formában, hiszen ugyanezen a koncerten másik két Graf márkájú zongora húrjait is elszakította parafrázisai és transzcendens etüdei előadása közben.
Nem csoda, hogy 1844/45-ös spanyol-portugál koncertkorútjára úgy döntött, hogy magával visz egy zongorát. Ez a hangszer a marseille-i zongorakészítő, Boisselot hangszere volt. Ahogy a párizsi Erard-családhoz, Boisselot-ékhoz is régi szálak fűzték: Czernynek dedikált op. 1. Tizenkét etűdjét az idősebb Boisselot adta ki 1826-ban. Ezt a hangszert az ibériai turné befejeztével a portugál királynőnek ajándékozták, ma a lisszaboni hangszermúzeumban található. Utazó virtuóz éveinek egyik utolsó nyilvános koncertsorozatára, 1847-es odesszai fellépéseire azonban nem vitt magával hangszert (erdélyi-orosz-török turnéjának előző állomásán, Konstantinápolyban egy párizsból küldetett Erard-zongorán játszott, amit az utolsó hangverseny után helyben értékesítettek). Ezúttal ismét Boisselot-ékra esett a választása, s ettől a zongorától már nem vált meg. Odesszából maga után vitette a hangszert Carolyne de Sayn-Wittgenstein hercegné woronicei birtokára, ahol első közös napjaikat töltötték. Innen egyenesen Weimarba utazott Liszt, s a Boisselot-zongora - Carolyne hercegnéhez hasonlóan - elválaszthatatlan társa maradt weimari korszakában. A hangszer az Altenburg Kék szobájában állt, s az 1848-1861-es évek szinte minden jelentős művét ezen a zongorán komponálta. Xavier Boisselot-nak így írt róla évtizedek múltával: „Jóllehet billentyűi szinte ki vannak vájva, annyit hancúroztak rajtuk a múlt, a jelen és a jövő zenéi, de sosem engedném meg, hogy kicseréljék, s elhatároztam, hogy napjaim végeztéig megtartom, mint kedvenc segítőtársamat a munkámban."
A kalandos sorsú Boisselot-zongora replikáját a weimari Klassik Stiftung megbízásából a világ legjobb fortepiano-építője, Paul McNulty készítette el (képünkön). A Klassik Stiftung Weimar meggyőződése szerint a 19. században komponált zongoradarabok korhű megszólaltatása csakis replikák segítségével lehetséges, hiszen Liszt és kortársai nem százéves múzeumi tárgyakon, hanem vadonatúj hangszereken komponáltak és koncerteztek. Ám a mai vadonatúj hangszerek nyilvánvalóan különböznek az akkor legmodernebbnek számító zongoráknál. A probléma azonban McNulty szerint az, hogy a mégoly kiváló állapotban megőrzött korabeli hangszerek mai hangzása alapján aligha lehet pontosan következtetni arra, miként szóltak egykor. A lenyűgöző látványt nyújtó, hibátlan működésű és hangú - egy év korlátlan garanciával 147.000 eurót, azaz közel 40 millió forintot érő - replikát július 26-án Viviana Sofronitsky zongoraművésznő a londoni Wigmore Hall-ban mutatja be (a McNulty által készített Stein, Walter, Graf és Pleyer-másolatok társaságában). McNulty szerint - aki Nicolaus Harnoncourt, Paul Badura-Skoda és a Glyndebourne Festival számára is készített már korhű replikákat - ez az 1846-os hangszer egyfajta átmenet a korábbi évtizedek sérülékeny, finom zongorái és a bő tíz évvel később bemutatott robosztus, és korábban elképzelhetetlen hangú Steinway koncertzongoráktól.
Bár úgy tűnik, Magyarországon hasonló projekt megvalósításához még egy Liszt Év sem elég, nem kell szégyenkezzünk Liszt Budapesten őrzött hangszerei miatt. Az egykor Liszt által elnökölt Zeneakadémia keretein belül működő Liszt Múzeum, illetőleg a Nemzeti Múzeum gyűjteményében található Liszt számos hangszere. Budapesten látható Beethoven egykori Broadwood-zongorája, mely Weimarban a kalandos történetű Boisselot-hangszer mellett állt, továbbá két Chickering-zongora is. Az amerikai gyár 1847-es párizsi világkiállításon aranyérmet nyert hangszerét maga a cégalapító vitte Rómába Lisztnek, ahonnét Carolyne hercegné közvetítésével előbb Augusz Antal báró szekszárdi birtokára, majd már Liszt halála után a pesti Zeneakadémiára került. A Chickering cég 1880-ban egyébként egy második, még nagyobb, még pompásabb hangú hangszert is ajándékozott Lisztnek, de ezt már eleve Pestre küldette akadémiai mesterkurzusai számára, amelyeken egyébként leggyakrabban a bécsi Bösendorfer cég hangszereit használták. Ezek közül szintén fennmaradt egy példány - többek között ennek a zongorának a hangja is hallható azon - a Hungaroton zeneáruházában meghallgatható és megvásárolható - lemezen, amelyen Jandó Jenő szólaltatja meg a muzeális hangszereket. Tény és való, a mégoly kiváló állapotban megőrzött korabeli hangszerek mai hangzása alapján aligha lehet pontosan következtetni arra, miként szóltak egykor.
hírlevél
