A terem megtelt, telve van dallamra vágyó többgenerációs közönséggel. Míg be nem lép, a szavak hangja cseng a fülben, majd ahogy halványulnak a nézőtéri fények, azzal arányosan lágyulnak el az emberi neszek. És ekkor belép az üresen álló zongora elé, s a közönség megelőlegezett és egyben üdvözlő tapssal fogadja a Liszt- és Kossuth-díjas művészt.

Helyet foglal. Egy emberként lélegzünk, míg le nem üti az első hangot. Mert onnantól kezdve, ahogy életbe lép a zongora a hangok leütése által, onnantól vagyunk újra saját magunk. Mindenki külön-külön kezd tapasztalni.

Vásáry Tamás, a pianista. Általa ülök egy órán át ugyanabban a testhelyzetben. Mozdulni sem tudok, mert ámulatba ejt szenvedélyének játéka a zongoránál: mintha kergetné valami az ujjait, aztán simogatja, érinti, óvatosan tapintja, majd eszementen megrázza addig, míg szét nem zilálja a billentyűket. Dallamokkal emberi tulajdonságokat, emberi öleléseket és pofonokat érzékeltet. Kotta nélkül játszik ritmusokba csomagolt önzőséget, festői hullámokat, festészetben megszokott kompozíciókat, elmosódott mozgást, bizonytalan lépéseket.

A darabok között szerényen, lassan kisétál fogadni a tapsvihart, majd mint fürge kisgyermek, szinte szökken vissza a játszóteréhez. Pajkosan játszik tovább, megdicséri, majd megbünteti, elítéli s feloldozza. Később cirógatja, csiklandozza, majd hátba támadja.

Megnyugtat, s azzal a lendülettel haragra is kelt. A végletekkel játszadozik, mint aki a határait feszegeti, s ezzel meg tanulja tapasztalni saját világát is.

Kérdőre von, megijeszt és megrettent, majd sarokba szorít, táncba hív és félretol. Táncba hívja párját, majd félretolja zongoráját. Ezelőtt, még hatalmas tapsra eszmélek. Én is próbálom összecsapni két tenyerem, de képtelen vagyok. A lenyűgözés teljében úsznak szemeim, s érzem tapsra lettem képtelen.

S megjelenik a második részben a hangok által már táncba hívott másik fél is: előttünk Tunyogi Henriett. Mellette José Tirado.

Tunyogi minden dallamot előhív, megjelenít a testével. A női váltakozó szerepek és érzelmi töltések, a csábítás és a szűziesség megjelenése a vörös és fehér tüllben, az eltáncolt, gyönyörűen felépített koreográfia minden lépése rásimul a 'félretolt' zongora hangjára.

Tartása, megjelenése kiegészíti Tirado táncát, egymás elkezdett mozdulatát fejezik be. Ismerkednek, ráismernek egymás tulajdonságaira, a feszes karok úgy ölelik egymást, mint réglátott szeretők. Továbbmennek, továbbtáncolnak a közös buktatókig, próbára teszik egymást, bizalmatlanul bíznak egymásban. Tunyogi az árva, ártatlan, tisztaság megjelenítője az egyik percben, majd a bűnre kacsint, az ördöggel cimborál. Ellentétes alakokat ölt és mindegyikben csodát táncol.

Az este szavak nélküli. Nincs más, csak dallam és tánc. Viszont ott van benne minden, mi hang és kiáltás.

Nietsche állítása jut eszembe a Budapesti Tavaszi Fesztivál programjával kapcsolatban: „a művészet nem az, hogy tudunk-e rendezni egy ünnepet, hanem, hogy találunk-e olyanokat, akik örülnek neki."

Fantasztikus a programsorozat több éve, de amivel megtöltik, és ahogyan azt előadják és megérintik, megsimogatják vele a nézők megfoghatatlan részét, az a gyönyörű. A lelkem köszöni...

Vásáry Tamás (zongora) és Tunyogi Henriett (tánc) Liszt-estje 

2011. március 23. 19:00 Művészetek Palotája - Fesztivál Színház

Budapesti Tavaszi Fesztivál 2011

Km.: José Tirado (tánc)
Kor.: Renato Paroni

Liszt-Wagner: Isolda szerelmi halála
Liszt: Transcriptions d'aprés Rossini, S 553; h-moll szonáta
Liszt-Schumann: Widmung
Liszt-Chopin: Mädchens Wunsch
Liszt-Mendelssohn: Szentivánéji álom