Gyászol Argentina, gyászol Nápoly, és világszerte gyászolnak Diego Armando Maradona rajongói. November 25-én, hatvanéves korában elhunyt a 20. század futball-legendája. Emlékére az argentin elnök, Alberto Fernández háromnapos gyászt rendelt el az országban, a tévériporterek élő adásban sírták el magukat, klubvárosa, Nápoly pedig így üzent: „Jobban szeretünk, mint saját gyermekeinket”.
Kilenc mentőkocsi érkezett a holtan talált futballistához, aki minden valószínűség szerint szívroham áldozata lett Tigre külvárosában, Buenos Airestől északra.
„Elveszítettem egy barátot és elveszített egy legendát – kommentálta Pelé. – Remélem, egy nap a mennyben focizhatunk együtt.”
„El Diego” sosem felejtett megmozdulása marad a pillanat, amikor az 1986-os, Anglia elleni világbajnoki negyeddöntőn fejeshez felugorva kézzel ütötte be a labdát Peter Shilton kapujába. Négy perccel később pedig újabb gólt lőtt – akkor már szabályosan. Az angolok sosem talán sosem bocsátják meg. „Egy kicsit Maradona feje és egy kicsit az Isten keze szerezte” – kommentálta később Maradona a kezes gólt.
Az Anglia elleni győzelem szimbolikus volt, s innen nézve talán az is jobban érthető, miért volt olyan bátor Maradona a szabálytalan gólt Istennek tulajdonítani.
A húszas években Argentina népességrobbanáson esett át és identitását kereste. A futball olyan terület volt, amely egybekötheti a megosztott országot. Csakhogy míg a briteknél nagy, füves pályákon fejlődött a foci, a szegénység által sújtott dél-amerikai országban a kölykök a gettók szűk utcáin, illetve az állattartásra szánt szűk udvarokban, a potrerókban rúgták először a bőrt. Ördögien ügyesen kellett cselezni, keménynek kellett lenni. Itt alapozták meg azt a játékstílust, ami aztán a brazilok és az argentinok révén elkápráztatta a világot. Egy újságíró a húszas években már megálmodta, milyen lesz az argentin focista, aki megváltja a világot – vagy legalábbis országukat: piszkos arcú, térde horzsolásokkal teli, bozontos hajú. Efféle romantikus kép élt sok szurkolóban is.
Amikor Maradona színre lépett, sokan a prófécia beteljesülését látták benne, és ő maga is előszeretettel erősítette ezt a képet.
Feketefejű – „cabecita negra” –, így nevezte magát. Hírnevén nem csorbított alkohol- és kokainbotrányainak sora. Nem volt olyan hosszú karrierje, mint Lionel Messinek, négy kiváló éve volt, küzdelmek és balsikerek is tarkították pályáját. Mégis, messiási figurává vált. A műpéniszt, amivel a drogtesztet próbálta megúszni, ellopták a Buenos Aires-i múzeumból, ahol őrizték. Ugyanitt templomot emeltek a tiszteletére.
Számos dal szól róla, több albumot kitennének. A leghíresebb talán Rodrigo Bueno slágere, a La mano de dios, amely természetesen a hírhedt gólra utal. A szöveg a futballista életéről, felemelkedéséről szól. Az a felvétel, amelyen maga Maradona énekli a dalt, szerepel Emir Kusturica 2008-as dokumentumfilmjében is. Ezzel emlékezünk rá.
Descanse en paz, Diego!
hírlevél
