Délutáni előadásról levén szó a Vígszínház padlása gyermeki zsivajtól volt hangos. Ez természetesnek hatott, hiszen a színdarab maga is "mese-félig musical": "Ég és Föld között" bárkit szívesen lát ez a hely, legyen az illető 9 vagy 99 éves.
A darab egy több térmélységet magába rejtő padláson és annak tetején játszódik, mely (díszlet: Fehér Mikós) sok egységből és textúrából épül fel: a látható részek kazettásan elválasztottak, háttérben ablak, két faajtó rejti magába a sufnit. A második felvonásban pedig az is kiderül, hogy ez a padlás bizony nagyon erős, sőt képes megemelkedni is egy kicsit. Persze ezen már meg sem lepődünk, hiszen ezen a padláson minden megtörténhet... Bolygószellemek lepik el, a Révészre várnak, aki egy gengszter alakját veszi fel...
Már az első percben magával ragad a mű hangulata: és tudom, hogy ennek nem az az oka, hogy egy ismert és nagyon népszerű darabról van szó, hanem mert ezen a padláson életre kelnek azok az értékek, melyekre a mai ember annyira nagyon szomjazik: szeretet, barátság, szerelem, tisztalelkűség. Megelevenedik a szép színház: egy pillanatra sem lesz didaktikus, nem érzem azt, hogy nekem most hatalmas eszméket kell befogadnom, átéreznem. Valami könnyedség kerít a hatalmába és teljesen átadom magam a darabnak...
Legtöbb esetben még az sem zavar, hogy néha azt érzem, hogy túl sokan vannak a színpadon és egymást kerülgetik vagy kitakarják egymást. Vagy, hogy bizonyos pontokon kissé teátrálissá válik a mű. Mert szükség van erre néha: igen, legyen emelkedett, magasztos, hasson meg. Végül is egy fantasztikus darabról beszélünk, miért ne lehetne néha színpadias? Miért ne lehetnének benne szabályos alakzatok? Vagy sematikus mozdulatok? Most kell ez ide, mert segítik az elmélyülést.
De nem csak a koreográfia, a szereplők is hozzájárulnak ahhoz, hogy egy kicsit mindannyian gyermekek legyünk a színpadon. Imádtam Lámpást, a zsörtölődő törpét, aki egy pillanatra sem felejtette el ráncolni a szemöldökét. Csőre Gábor nagyon megérezte a szerep lényegét: a törpe, akinek hatalmas szíve van, csak mélyen hordja - hiszen még a hintalóval is mély barátságot kötött. ("Lovacska, gyere már, naaaaa.") És ott van a süketnéma Meglökőt alakító Juhász István, aki egyszerűen fantasztikus: mind mozdulataiban, mind mimikájában tökéletesen alakítja a kicsit butuska, de hatalmas szívű bolygószellemet. De ki kell emelni a Mamókát játszó Igó Évát is, aki nemcsak a berozsdásodott Mamókát játssza nagyszerűen, hanem a karakter mélyén rejlő energikus nőt is: egészen elképesztő, amikor a nagymama, aki éppen arról panaszkodik, hogy mily nehéz a léte, hirtelen a színpad közepére kerül és egy rendkívüli tangóval kápráztat el minket. És még szilvás gombócot is készít mindenkinek.
A musical két szálat fest elénk: a gyerekeknek szóló mesebeli rész, amelyben a bolygószellemek a Révészre várnak, hiszen ő lesz az, aki elviszi őket arra a bolygóra, ahol a képek és az álmok vannak. A Révészt játszó Szemenyei János nagyon szimpatikusan tűnik fel ebben a szerepben: kissé szétszórt az a maszk, amit magára ölt; nem ismeri az emberi világot, minden újdonság a számára, mindenre rácsodálkozik, maga a megtestesült gyermeki lélek. A problémákat hihetetlen egyszerűséggel oldja meg vagy kerüli ki. Nagyon szórakoztató a tánc, melyet alkoholmámorban jár el. De nemcsak az ő, hanem a színpadon levő szereplők mozgása is nagyon könnyed, szinte kedvünk lenne bekapcsolódni.
A másik szálon, a szerelmi vonal élén áll Rádi, akinek lelke ugyan tiszta, mégis sok esetben a problémái visszarántják a földre. Szőcs Artur jól alakítja a kissé bolondos tudóst, azonban amikor felcsendülnek a Fényév távolság első hangjai, a véleményem kissé meginogni látszik. Úgy tűnik, mintha szétesne a karaktere, nem jelenik meg számomra az ember, aki ugyan sok esetben eldobná ezt a földi létet és szívesen menne másfelé, mégis itt van dolga, itt vannak álmai. Helyette egy olyan embert látok, aki megkeseredett, és akinek már az sem lenne jó, ha máshová mehetne. És sajnos akkor sem eléggé hangsúlyos a játéka, amikor rádöbben arra, hogy ő valójában szerelmes Sünibe. A nézőtéren nem érezzük, hogy valóban annyira hirtelen a rádöbbenés vagy mély a szerelem. Süni esetében viszont nagyon őszinte ez az érzés, és Tornyi Ildikó ezt pompásan tükrözi a számunkra. Szerettem a jelenetet, mikor felcsendült a Valaki hamisan énekel című dal: Süni a tetőn állva, bohócruhában hegedülve megmenti az egész csapatot. Szépen meg volt világítva és így nagyszerű kontraszt képződött jelmeze és a háttérben levő szürkés kémény között.
A fények minden esetben segítették, hogy bekerüljünk a műbe, hogy egy pillanatra mi is gyerekké váljunk. A nyitány csillagos ege, a szellemek kiszabadulásakor felbukkanó zöld füst, az Ég és Föld közötti átjárónál megnyílásakor megjelenő fehér sugaras fények mind-mind erősítették a fantasztikumot.
A legnagyobb csodát mégis a zeneszerzők és a dramaturg vitte véghez. A musical töretlen népszerűségnek örvend már évtizedek óta és ezért leginkább rokonszenves dallamainak tartozunk köszönettel. De ez még nem minden: a színpadon ezek a csodás alakok csak úgy árasztják magukból a szóvicceket. A közönség pedig derül...
Jó volt eltölteni egy kis időt ezen a padláson, ezen a helyen kicsit elszakadhattunk az Földtől és közelebb kerülhettünk az Éghez. Álomszerű, lebegő, édes dallamok hangzottak el ezen a padláson, ahol megvalósultak az álmok és egy pillanatra jelenvalóvá vált maga a Csoda. És hogy mi a tapasztalat? Ahogyan Sztevanovity Dusán fogalmazott: "A padlással csak azt szerettem volna elmondani, hogy a világból sohasem hiányzó T. Müllerek bármennyit pusztítanak, hazudnak, ármánykodnak; nem nyerhetnek. Addig nem, amíg vannak Mamókák, akár a valóságban, akár csak az emlékeinkben." Addig nem, amíg hiszünk a csodákban...
hírlevél
