The Opera Cooks (Fotó/Forrás: Opera Rifko Verlag)
A kiadvány szerzőinek, Evelyn Rillének és Johannes Ifkovitsnak az is a céljai között szerepelt, hogy a könyv valóban funkcionálhasson szakácskönyvként, ezért a legváltozatosabb ételek fordulnak elő benne – még ha néhány énekes be is vallja, hogy az általa közölt recept azért mégsem a kedvenc étele, egy jó steaket szívesebben készít el. Így viszont előételek, levesek, tészták, zöldséges, halas és húsos főételek, valamint desszertek gazdag listájából válogathatunk (talán az utóbbi kategória a legkevésbé változatos, bár Annette Dasch sárgabarackkal és Mozart-golyóval (!) töltött gombócát a következő barackszezonban biztosan kipróbáljuk). Az összeállítás legfőbb különlegessége, hogy
a 28 különböző országot képviselő énekesek gyakran saját nemzeti konyhájukból válogattak, így a könyvet végiglapozva valóságos gasztroutazáson érezhetjük magunkat.
A grúz hacsapuritól (Anita Rachvelishvili receptje) a borscs litván változatán (Asmik Grigorian választása), a távol-keleti különlegességeken és a mexikói tengeri herkenytyűkön át a svéd ribizlitortáig (Nina Stemme specialitása) bőségesen találunk helyi finomságokat.
Ebből a sokféleségből is következik, hogy a legtöbb étel nem abba a kategóriába sorolható, amit egy gyors és olcsó vacsorának otthon összeütünk. A hozzávalók között előfordulnak különleges, nehezebben beszerezhetők, még ha ezek egy része ki is váltható valamilyen helyi alternatívával, erre néha maguk a receptek adnak ötletet. A kötetnek ugyanakkor jelentős pozitívuma, hogy a legtöbb étel elkészítése nem annyira bonyolult, érezhető a leírásokon, hogy nem profi szakácsok indultak ki a saját főzési rutinjukból, hanem ilyen szempontból átlagemberek receptjeit olvashatjuk. Néhány meghökkentő kreációval előálló énekes azért bevallja, hogy érdeklődik a konyhaművészet iránt, és előszeretettel kísérletezik a hétköznapi ételkészítési szokásokon túlmutató ízkombinációkkal és technikákkal.
Sonya Yoncheva receptje (Fotó/Forrás: Opera Rifko Verlag)
Az sem csalódhat, aki a könyvet a benne szereplő sztárok miatt veszi meg. Minden művész két oldalpárt kapott, egy a receptnek jut, egy pedig a bemutatkozásnak.
Itt szerepelnek a késsel/spagettivel/serpenyővel/csirkével/fél disznóval pózolós, articsókával súlyzózós és hasonló fotók, egy rövid életrajz,
valamint egy részletesebb szöveg az illetőnek a konyhához való kapcsolatáról. Megtudhatjuk, hogy Pavol Bresliknek legidősebb gyerekként hamar be kellett segítenie a konyhában, míg Klaus Florian Vogt felnőttként tanult meg főzni, odahaza négy lánytestvér mellett a tűzhely közelébe se jutott. Többen vallanak arról, hogy a világot járva is szeretik, ha tudják, mi kerül a tányérjukra, ezért igyekeznek olyan szállást keresni, ahol van lehetőségünk főzni. Ha az embernek a teste a hangszere, fontos, hogy odafigyeljen az egészségére, egy cékla-mangó carpaccio kapcsán például megtudjuk, hogy Adrian Eröd ilyen megfontolásból nem sűrűn fogyaszt állati eredetű ételeket.
Valamennyi énekes kapott egy csokorra való kérdést az étkezési és egyéb szokásairól, például szoktak-e nassolni, mit tartanak mindig a hűtőjükben, de azt is elárulják, mi a mottójuk, illetve kivel költenének el szívesen egy vacsorát.
Sokáig gumicukrot vittem az öltözőmbe, csak sajnos meg is ettem őket
– vallja be némi bűntudattal Jonas Kaufmann, azóta azonban a valamivel egészségesebb kekszre váltott. Szóba kerülnek a nem annyira kedvelt ételek, illetve azok, amelyeket az énekesek nem kóstolnának meg (itt leggyakrabban a belsőségeket említik, és az állatok egyéb, ritkán fogyasztott testrészeit). De természetesen a kedvenceket is emlegetik, a már évek óta vegán Lisette Oropesa például beismeri, hogy legszívesebben pizzát fogyaszt, még ha növényi sajt- és húspótlókat is használ feltétnek. Egy kicsit belepillanthatunk az énekesek családi életébe, nemcsak azáltal, hogy többen megemlítik a rokonok főzési szokásait vagy éppen az eltérő nemzetiségű házastársak által megismertetett ételeket, hanem a kötetet záró „így készült” rész igen szórakoztató fotóin keresztül.
A képre kattintva galéria nyílik
…és a gyakorlat
Egy szakácskönyvet mégsem csak nézegetni szokás – még ha annak is megvan a maga élvezeti értéke –, nekifogtam tehát néhány receptnek, hogy kiderüljön, mennyire használható a kötet eredeti funkciójának megfelelően. A választás praktikus okok miatt három egyszerűbb és egy bonyolultabb ételre esett, szintén gyakorlatias okból néhány nehezebben elérhető hozzávalót, például egy olasz szalonnafélét itthoni változatra cseréltem, és ráadásul arra a merészségre is vetemedtem, hogy az egyik receptben található extrém csípős szószt az ablakomban termő chilipaprikával helyettesítsem. Ennyi lazaságot alighanem a legtöbb hobbiszakács megenged magának, úgyhogy a kapott eredményeket relevánsnak tekinthetjük.
Markus Werba és a bucatini all’amatriciana (Fotó/Forrás: Johannes Ifkovits / Opera Rifko Verlag)
Markus Werba mindössze négy hozzávalóból álló olasz tésztaétele, a bucatini all’amatriciana receptjét kissé szkeptikusan fogadtam, főleg, hogy néhány oldallal korábban Aleksandra Kurzak is nagyon hasonló ételt ajánl, de abban például fűszerek is szerepelnek (ebből is látszik, hogy az olasz konyha más nemzetiségű művészek számára is vonzó, habár mindkét érintett házastársa kötődik az országhoz). Természetesen az olasz tésztaételek egyszerűségükben nagyszerűek, és egy örvendetesen gyors és egyszerű elkészítési folyamat után
kiderült, hogy a kellemesen ropogósra pirított szalonna, a zamatos paradicsomszósz és persze a páratlanul gazdag aromájú parmezán önmagában is élvezetet okoz
– habár be kell vallanom, hogy osztozom az énekesnek a sajtféle iránti rajongásában, ami nyilván befolyásoló tényező.
Christopher Maltman is egzotikusabb tájakra kalandozott, és ahelyett, hogy a kevésbé népszerű brit konyhából választott volna, egy közel-keleti ételt, a saksukát készítette el. A lecsószerű fogás sűrű fűszeres paradicsomszószában egész tojások főttek, aki tehát kedveli az ilyesfajta könnyű, zöldséges ételeket, valószínűleg szívesen választja ezt a receptet. Ugyanakkor hat tojással valószínűleg nem lakik jól a leírásban feltüntetett négy-hat személy, érdemes tehát a menübe valamilyen laktatóbb ételt is bekalkulálni. Nem így Matthew Polenzani (helyesebben a tenorista édesanyjának) chilis babja esetében, ami nem csupán ízletes volt, de a köretként ajánlott tortillachipsszel teljes értékű fő fogásnak bizonyult.
A negyedik kipróbált recept Simon Keenlyside halpitéje volt, még ha magyarul ez a név elég félrevezető is, inkább valamiféle rakottasként írhatnánk le a sajtos burgonyapüré alatt sülő, leginkább halból, rákból és tejes öntetből álló egyveleget. Ehhez a kombinációhoz talán furcsának hat, hogy karikázott keménytojás is kerül az ételbe, ám nemcsak az ínycsiklandozó ízkombináció miatt bizonyult kiválónak a választás, de így a főétel és a rá halmozott krumpli mint köret aránya éppen megfelelő volt, könnyű, de laktató egytálétel készült el. Habár ez a kifejezés csak átvitt értelemben használható, a fogás ugyanis igen sok előkészületet, előfőzést és piszkos edényt igényel.
Különlegessége miatt amúgy sem érdemes hétköznapi alkalomra szánni, érdemes akkor belefogni, amikor nem probléma, ha az elkészítés több energiabefektetéssel jár.
Egy énekest természetesen nem a főzőtudománya alapján ítélünk meg, ebben valószínűleg még a leglelkesebb gasztrorajongók is egyetértenek. Ugyanakkor a legtöbben azt is szeretik látni, hogy kedvenceik is emberek, akik néha fura szokásokkal rendelkeznek, vagy éppen meglepő az ízlésük. A zene pedig az étkezéshez hasonlóan fizikai élvezetet okoz, érthető tehát, ha valakihez mindkét művészeti ág közel áll. Miért ne ismerhetnénk meg alaposabban a kiváló művészeket egy csokornyi remek recepten keresztül?
Fejléckép: Jonas Kaufmann a Die Oper kocht szakácskönyvben (fotó: Johannes Ifkovits / Opera Rifko Verlag)
hírlevél
