Mi a fontosabb, egy jó kép vagy az emberi méltóság? – Kárpátalja egy magyar fotós lencséjén keresztül

Többször jártál már Kárpátalján, milyen világ bontakozott ki előtted, és miért tartod fontosnak mások elé tárni az ottélők mindennapjait?

2016-ban jártam Beregszászban először. Azzal a céllal mentem, hogy egy ház lakóiról készítsek riportot, akik meglehetősen nehéz körülmények között éltek már akkor is. A munka során megismerkedtem az ott élők többségével, legfőképp egy nagycsaláddal, ahol már akkor négy gyermek volt (most már öt van), és akiknek azonnali segítségre volt szükségük az édesanya, majd az édesapa kialakulóban lévő betegsége miatt. Kárpátalján már akkor is igen kritikus volt szerintem a helyzet, sokan éltek bőven a létminimum alatt, és azóta, ahogy én ezt meg tudom ítélni, a helyzet csak romlott. Mivel szorosabb kapcsolatba kerültem velük a látogatás során, a család nyitott lett arra, hogy gyűjtést szervezzünk, és szerencsére sokan segítettek, sok tartós élelmiszer gyűlt össze, és egy komolyabb összeg is, hogy Viktórián elvégezhessék a műtétet, ami mindenképp szükséges volt. Azóta ők már elköltöztek abból a házból, saját otthonuk van, jobb körülmények közt élnek, amit igazán jó volt látni most, hogy kint voltam ismét. Számomra is megnyugtató, hogy van például Kárpátalján olyan ismerős, akire számíthatok, aki ismeri a helyi viszonyokat, ilyen például még Egressy Miklós, a görögkatolikus lelkész Makkosjánosiban, a felesége, Éva, valamint a lányuk, Mariann, akiktől szintén sok segítséget, útbaigazítást kaptam.

Én úgy látom, hogy a határon túli magyar lakta részek közül Kárpátalja van a legsúlyosabb helyzetben,

és amellett, hogy persze ott is élnek jómódú emberek, az átlagos kereset vagy egy nyugdíj szinte semmire sem elég, és ezt a helyzetet a háborús szituáció csak tovább rontja, mert a boltok kiürültek, az adókat, a részleteket fizetni kell, és a kevés kis pénzükhöz is nehezen jutnak hozzá az emberek. Amikor bő három hete elkezdődött a háború, azonnal az jutott eszembe, hogy a legtöbben – teljesen érthető módon – a menekülőkre figyelnek majd, miközben az ott maradóknak is kell a segítség.

Mi a célod ezekkel a képekkel?

Láttatni szeretném ezeket az embereket, a helyzetüket, a sorsukat. Rövid kis interjúkat is készítettem velük, mert a szöveg még kifejezőbbé, érthetőbbé teszi a felvételeket, mélyebb betekintést nyújt ezeknek az embereknek az életébe. Dokumentarista fotósként ez a feladatom, és örülök, hogy sok jelzés érkezett; sokan megkerestek azzal, hogyan tudnának segíteni egyes családokon, vagy egy idős nénin, aki hiányt szenved sok mindenben, ami számunkra alapvető és természetes.

A háborús helyzet a mi generációnk számára, sőt még az eggyel idősebbek számára is ismeretlen, és így sokkhatású.

Úgy látom, sok ember szemét fölnyitotta, cselekvésre is ösztönzi őket az, hogy szembesülnek a menekülőkkel, illetve a folyamatosan érkező hírekkel, képekkel, felvételekkel.

A nyolcvanhat éves Irén portréja nagybégányi otthonában 2022. március 5-én. (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)

Hogyan fogadtak a kint élő magyarok, kialakultak személyes kapcsolatok?

Igen, a mostani látogatás alkalmával is sok embert ismertem meg, és nyilván az adományoknak nagyon örültek, tényleges segítség volt nekik. Szerencsére ismerőseim is hoztak ki több mint egy tonna tartós élelmiszert két nappal azt követően, hogy kiérkeztem, így már néhány nappal a háború kitörése után juttathattunk a Beregszász környéki befogadóhelyekre adományt, és persze egyes családoknak, egyedülálló időseknek is. Sokan félnek, tartanak ettől a helyzettől, és azóta már tudjuk, hogy folyamatosan terjeszkednek nyugat felé az ukrajnai területeken az összecsapások, szóval teljesen jogosan tartanak attól, akár a határ közelében élők is, hogy idővel a kárpátaljai térségben is lehetnek harcok. Találkoztam ott élő ukránokkal, magyarokkal, romákkal, és persze olyan menekültekkel is, akik Kijev környékéről érkeztek Kárpátaljára, s akik nem akarnak nyugatabbra menni, vissza akarnak térni a lakhelyükre, amint csak lehet.

Alapvetően nyitott volt mindenki felém, és azt hiszem, sokaknak szükségük is van arra, hogy beszélhessenek arról, ami velük történt, amiket láttak, a sok súlyos teherről, ami a lelküket nyomja.

Hogyan tudod elérni, hogy egy család befogadjon, megnyíljon és természetes maradjon a kamerád előtt?

Nyilván nem minden esetben megy ez pár perc alatt, de igyekszem alkalmazkodni, türelmesnek lenni, nem erőltetni semmit, és mivel van már tapasztalatom, hamar látni lehet, hogy ki mennyire nyitott, és adott esetben mit szabad és mit nem. Az, hogy érdeklődő vagyok, beszélgetünk, beszélnek magukról, mindig oldja a helyzetet, és számukra is, számomra is nagyon fontos az, hogy érezzük, teljesen egyenrangú félként vagyunk jelen. Azt hiszem, abban a helyzetben, ami Kárpátalján van, pláne jólesik a legtöbbeknek, ha valaki érdeklődő, és

engem a történetük is érdekel, nem csak az, hogy fényképet készítsek róluk.

Erre a kérdésre persze inkább azok az emberek tudnának igazán jól válaszolni, akikkel találkoztam.

Mit tapasztaltál a mostani látogatásod során, hogy élik meg a háború jelenlétét a helyiek?

Kárpátalján nincsenek még harcok, de a nem oly távoli Lviv (Lemberg), illetve Ivano-Frankivszk városát már bombázták az oroszok. Jártam egy családnál, ahol a tizenkilenc éves családfenntartót novemberben vitték el katonának, és tudomásom szerint az utóbb említett városban tartózkodott a bombázáskor, szóval a Kárpátalján élőknek is van bőven köze a háború borzalmaihoz, sok család egy-egy férfitagját is konkrétan érinti ez a rettenet. A bizonytalanság iszonyatos dolog, és a határhoz közeli területeken bőven élnek olyanok, akik nem akarnak eljönni, akik ott élték le az eddigi életüket, és nem szívesen hagynák el az otthonukat, ami teljesen érthető. Amikor legutóbb visszaindultam, Beregszászban már légiriadó volt, és a család, akiknél laktam, összepakolt, hogy ha kell, azonnal indulhassanak Magyarország felé. Ez jól érzékelteti szerintem, hogy milyen idegőrlő a helyzet.

Magyarországról érkezett adományok szétválogatása Makkosjánosiban 2022. március 4-én. (Fotó/Forrás: Szöllősi Mátyás)

Kivárnak még vagy sokan döntenek az elmenekülés mellett? Vagy ez a családok szétszakadását is jelentené a férfiak itthonmaradása miatt?

Sokan eljöttek, de ahogy említettem, vannak, akik kivárnak a végsőkig. Nyilván olyanokról van szó, akik idősek vagy például betegek, de persze akadnak nagycsaládok is, akik a négy-öt gyermekkel nem tudnak, nem mernek útra kelni. Sok olyan kijevi, mariupoli vagy Irpinyből származó menekülttel találkoztam, akik, amint csak lehet, vissza akarnak menni, hogy újrakezdjék, fölépítsék a romokból az otthonukat, és folytassák az életüket ott, ahol eddig éltek. Igen, a fiatal férfiak helyzete speciális, hiszen nagyon sokan hadkötelesek, és nyilván vannak, akik bujkálnak, vannak, akik már a legelején elhagyták az országot, és vannak olyanok Kárpátalján, akik nem mozdulnak:

akik tudják, hogy bármikor elvihetik őket a frontra.

Ez valóban a család szétszakadásával járhat. Március elején magam is vittem Beregszász környékéről olyan fiatal anyát a két gyermekével a határra, akinek a férje valahol a fronton van. Ők például már szétszakadtak, és ez itt történik, a szomszédos országban, 2022-ben.

Amikor az ember krízishelyzetben fotózik, s valami drámai dolog kerül a kamerája elé, gyakran felmerül benne a dilemma, hogy letegye a gépet és valamilyen módon beavatkozzon, segítsen?

Igen, egyértelműen felmerül, és szerintem sokan meg is teszik ezt. A háborús szituáció nyilván a legszélsőségesebb, ahol a fotós maga is rendkívüli kockázatot vállal, több újságíró és fotós halt meg az ukrajnai harcokban. Én nem fotóztam a háborús övezetben, de sok olyan szituációban voltam, ahol idővel már inkább az foglalkoztatott, hogy miként lehetne segíteni az embereken, akik ott állnak velem szemben, és igencsak embert próbáló körülmények közt vannak/élnek. Nagyon érdekes és kettős dolog ez, mert nyilván ha az ember olyanokat láttat, akik nyomorban élnek, mindig kap megjegyzéseket, hogy miért fotózta le őket, de például ez a kárpátaljai helyzet – az ott készült képeimre érkezett sok reakció – megerősített abban, hogy sokan, ha ilyesmivel szembesülnek, segíteni akarnak, szóval hogy a láttatásnak van egyértelmű pozitív hatása. Sokan megkerestek, és azért is térhettem vissza még március folyamán, mert újabb adománycsomag gyűlt össze, amit eljuttathattunk olyanoknak, akiknek ott kint nagy szükségük van a segítségre.

Melyek voltak azok a pillanatok, amelyeket sohasem tudtál megörökíteni, de beleégtek az emlékezetedbe?

Ahogy említettem, a harci helyzetben való dokumentálás a legkritikusabb, de azt hiszen, más olyan helyzet is van, amikor az ember nem készít felvételt, ez akár egy budapesti utcasarkon is könnyen előfordulhat, elő is fordult velem sokszor. Számomra jó néhányszor eljött az a pont – említhetném Erdélyt, Kárpátalját vagy épp Oroszországot is, ahol az Urálban fotóztam több alkalommal –, amikor már azt éreztem, én is csak elvennék azzal, ha fényképet készítenék; amikor egy szituációban már nem az számított, hogy egy erős képet örökítsek meg, hanem egyértelműen az, hogy annak az embernek megmaradjon a méltósága. Tényleg nehéz dolog ez, és sokan azt gondolják, hogy ez nem okoz gondot azoknak, akik fényképeznek, hogy nekik nem szólal meg a lelkiismeretük, pedig szerintem ez a legtöbbek esetében egyáltalán nem így van.