Kiindulásképp maradjunk az idézett mondat első felénél. (A második feléről csak annyit, hogy szerintem három percre esettanulmányként igenis tud szórakoztató lenni a trashrealityk magát filozopternek vélő hőse. Tovább nem, mert az entellektüel erőlködés izzadtságszaga a képernyőn is átjön.) Ha nem is Alekoszt, de egy egész más típusú, feltételezem, a Trafóba egyébként ritkán járó közönséget vonz a Bacarobo, azaz a hülyerobot-verseny. Nem tudom, arra vonatkozó felmérés készült-e, hogy az erre ellátogatók később más produkcióra is vesznek-e jegyet, mindenesetre ezzel a kezdeményezéssel a kortárs gurmék és a ménsztrím popkultúra fogyasztói közötti távolság csökkenhet.

Londonban van egy hely, a neve - frappánsan - The Place. Körülbelül olyan, mint a Trafó, de ott az előadásoktól a rezidens társulaton át a kortástánc-iskoláig minden alapvetően a táncról szól. Idén novemberben velük működött együtt a Bloomberg. Igen, az a bizonyos Bloomberg, a hírügynökség, amelynek City-beli európai központjában 2002 óta rendeznek kiállításokat, performanszokat, ahol a Comma 40 nevű projekt keretében nemrég több, mint egy hétig táncosok mutatkoztak be az utcára néző, akváriumszerű térben, a kerengőben pedig táncfilmek mentek két plazmatévén. Nem az az érdekes, milyen minőségű volt ez a program - egyébként remek, mások mellett a Bloom! kollektívában is fellépő Solinas Moreno és Igor Urzelai jó négy órás improvizációjával -, hanem az, hogy a bizniszbe' dolgozó, jól szabott öltönyt vagy kosztümöt hordó, az ablakon be-benéző, ebédre szendvicset majszolók ifjú titánok és középkorú döntéshozók nagyjából hatvan százaléka ha nem is járt táncelőadáson, de Matthew Bourne, Akram Khan, Wayne McGregor nevét kapásból mondta. Nagyjából ilyen arányt mutatott a gazdasági, társadalmi egyenlőtlenség és a nagyvállalatok, különösen a pénzügyi szektor mohósága ellen békésen demonstráló Occupy London mozgalom sátortáborban végzett mini, mégis reprezentatívnak tekinthető közvélemény-kutatásom. És őszintén szólva nem lepődtem meg. Azok után, hogy néhány éve Bourne férfiakra koreografált Hattyúk tava-előadása ihlette a londoni luxusáruház, a Fortnum & Mason kirakatát, vagy hogy az említett urak reggeli-délelőtti csacsogós műsorban visszatérő vendégek... A popkultúra és az iszteblisment részei.

Nyilván nem egyik napról a másikra jutottak el ide, és nyilván más gazdasági és politikai erőtérről beszélünk, ha a csatorna túlpartjával példálózunk, viszont tanulnivalónk bőven lenne. Nem nagy dolgokról van szó. Programmagazin munkatársaként már azt is nagy előrelépésnek tekintenénk, ha nem plakát, nem egyetlen mondat vagy teljesen lila, se füle, se farka bekezdés - az is használhatatlan jpg-ben - érkezne, hanem egy normális színlap, egy valóban érdeklődést keltő szöveg, neadjisten izgalmas fotó az előadás kapcsán (műfajtól függetlenül). A ritka, mint a fehér holló, de épp ezért üdítő, teaser típusú kampányoknak, mint a Nemzeti Táncszínház jótékonysági akciója és születésnapi programsorozata kapcsán, feladó nélkül érkező Szamba csokinak meg fél pár balettcipőnek elképesztő módon tudunk örülni a szürke hétköznapokban. (Figyelem, a jövőben ne tessék ok nélkül teaserkedni, mert meg fogjuk unni!)

Tavaly írtunk arról, hogy a Dance UK szervezet arra kérte a tánccal foglalkozókat - hobbista táncórára járókat, tánctanárokat, profi táncosokat -, hogy e-mailben keressék meg választókerületük parlamenti képviselőjelöltjeit, és kérdezzék meg tőlük, győzelmük esetén hogyan támogatnák a táncot.  Konkrét eredményekről nem szól a fáma, de úgy tűnik, nem nyugszanak a brit táncosok: nemrég indult a kampány, on- és offline hirdetéseik főszereplői az ottani Szombat esti láz győztesétől a Királyi Balett balerinájáig a tánc széles spektrumát lefedik. A Dance UK tanácsot ad, lobbizik, hallatja a hangját. Kampányuk célja az, hogy minél szélesebb közönséghez eljuttassák a táncot, minél több tánc területén dolgozóval és átlagemberrel is megismertessék a szervezetet, hogy tagokat toborozzanak. És ez a hang hallatszik.

Itthon a független szcéna nem (sem) képes átlépni az ingerküszöböt, nem veszi komolyan a politika. (Sőt mintha magukat sem nagyon vennék komolyan: a tavalyi évadot nyitó Andrássy úti rendezvényen elég kevesen sétáltak hátrafelé Oktogonig. Nesze neked, összefogás.) Azt, hogy a VI-os kategória a döntéshozók számára egy nagy nulla, mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy egyetlen független összejövetelen vagy elvonás miatt érintett színház sajtótájékoztatóján sem képviseltette magát a minisztérium, a főváros, az NKA vagy bármilyen döntéshozó testület. A kérdések és a problémák így maradtak a pusztába kiáltott szó hatékonyságával egyenértékűek. Poénnak poén felolvasni a kérdéseket, kitenni a meghívottak névtábláját, cinikusan felolvasni a nekik szóló nyílt levelet, de kellene egy következő lépés is.

(Mint ahogyan tiszteletet érdemelnek az értelmes célú, fontos demonstrációk, de ha már színházi emberek veszik kezükbe a szervezést, legalább a szakmájuk, a teatralitás ne hiányozzon már az eseményről. A normális hangnemet a színházi/as/ság egyáltalán nem zárja ki, karizmatikus színpadi jelenlét híján azonban bármelyik csodálatos rendező, koreográfus, kritikus, tervező, zeneszerző stb. bármilyen okos mondata tökéletesen erőtlennek és érdektelennek hat.)

Ezért tudok egyetérteni a Trafóról szóló konferencián - amit civil kezdeményezés hozott létre - felszólaló építész-urbanistával, Szemerey Samuval, aki a perspektivikus gondolkodást, a tervezést hiányolja a területről, amelynek szereplői hajlamosak egyértelműen a politikai rendszerre áttolni a problémákat. Végre el kéne felejteni ezt az alanyi jogon járó(nak hitt) támogatási felfogást is, mert ma már az senkinek se jár egy ilyen rendszerben magától - és most teljesen mindegy, hogy ez jó vagy rossz, mert ez van -, még akkor sem, ha már ismert névről van szó.  Egy ilyen állami rendszertől a kőszínházi és a független struktúrában is teljesen felesleges elvárni, hogy eltartson. És szintén teljesen mindegy, hogy azért nem, mert kizárólag politikai megbízhatóság mentén osztódik szét a pénz, vagy azért, mert nem jut mindenkire. Azokat viszont egyáltalán ne tartsa el, akik a megmérettetésre, a versenyre nem hajlandóak, és/vagy minőséget nem produkálnak, a vonal alatt vannak. De azokat se tartsa el, ahol egyértelműen szórakoztatóipari produktumok jönnek létre bármilyen hozzáadott érték nélkül. Ők gründoljanak maguknak máshonnan támogatást.

Kezdeményeket látni, a teljesség igénye nélkül: ott a Jövőtánc, az ESZME vagy az L1 fesztiválja, a FÜGE létrejötte, és lehet bízni a Független Előadó-művészeti Szövetségben. De nem ártana, ha eredeti megoldásokkal, az üzleti életből vett inspirációval - lásd a magyar kreatív tudásipart - a függetlenek valóban meg tudnák teremteni maguknak a szabad alkotás feltételrendszerét. Két asztalt simán össze lehet tolni a romkocsmákban, és a vulgárbalos világmegváltás - a kifejezést és az érzékletes képet Szemerey Samutól utólagos engedelmével lenyúlva - sörei után nyugodtan át lehet térni a földhözragadtabb, praktikusabb, pragmatikusabb gondolatokra.

Opcionálisan el lehet olvasni Norman Lebrecht cikkét is a témában, illetve érdemes - tényleg csak az íze miatt - beleolvasni a libanoni The Daily Starban megjelent írásba. Magyarul: nem gondolom, hogy a spanyolviaszt kellene feltalálni, ha van egy ötlet, abból nyugodtan lehet inspirálódni, a jogdíjak határain belül (vagy inkább kívül) azt nyugodtan el lehet lopni. Mondjuk mibe kerülne csinálni jövőre egy ilyen minimusicalt magyarul, és elkezdeni vele kopogtatni a plázák megfelelő ajtajain?