Ki ne gúnyolódna például jóízűen azon, hogy a kritikában, műfajánál, „kifejezési formájánál" fogva az „egyéni megnyilatkozás" másodlagos, s maga a kritika „közelebb fekvő célok kitűzését követeli". S ezek a célok „szükségszerűen eltakarják a kritikusnak egyéni, személyes megnyilatkozásra irányuló törekvését, úgy, hogy az szinte csak az öntudat alatt él tovább, míg a közelebbi célok, az öntudat előterében állva, önmegtagadó alázatot és tárgyilagosságot parancsolnak arra, aki megvalósításukra törekedik". Úgy is mondhatnánk, hogy a kritika - Tóth intenciója szerint - nem a szubjektivitás nyílt terepe. A korszerű közfelfogás szerint azonban e szubjektív újságírói műfaj az élményirodalommal rokon, s nem az ásványtani közleményekkel. Jól nevelt kultúrafogyasztó ennek tudatában nem rökönyödik meg „a gránit üledékes kőzet" típusú (szintaktikailag korrekt, szemantikailag nonszensz) állításokon.

Valószínű azonban, hogy a legnagyobb röhej mégiscsak az alábbi kövületmondatot övezné: „A műbíráló munkája jellegénél fogva összekötő kapocs a művészet és a nagy közönség között". Kritikus és olvasója kéz a kézben horkan fel: nekem ne mondja meg senki, hogy mit hallottam (vagy mit kellett volna hallanom) a tegnapelőtti hangversenyen - egyfelől; ezt a felelősséget senki se próbálja rám tolni - másfelől. Szóval a kritikus és az olvasó közfelkiáltással kéri ki magának azt a feltételezést, hogy a kritikus intellektuális munkát végez, érveléssel, tárgyi tudással, tapasztalattal, logikával bíbelődik. Mindezt ugyanis felülírja az ízlés. Azzal pedig mit lehet kezdeni, hiszen tudjuk, hogy nem vitatkozunk róla, de gustibus non est disputandum. Az olvasó észre sem veszi, hogy ő húzza a rövidebbet.

A kritika közönségnevelő, ismeretterjesztő funkciójáról szó se essék - „a kritikának legfontosabb tárgyilagos célja a bírálandó műalkotás megismerése és ismertetése" -, mert Tóth írásának ez a gondolata csak a régiek mesés naivitásáról és műveletlenségéről árulkodik. Hol vagyunk mi már attól, hogy szót emeljünk Bach repertoárba emelése mellett? Ez a nagy zeneíró a rá jellemző ékesszólással megírta azt, amit ma már mindannyian tudunk: „aki csak egyetlenegy Bach-kantáta szépségébe belemerül, azt többet ismer meg a zeneköltészet megragadó varázsából, igazi lényegéből, mint aki a világ összes Piccaver-, Jeritza- és Friedman-koncertjeit végighallgatja". Pironkodjatok mai vastapsolók, hogy fogalmatok sincs Piccaver, Jeritza vagy Friedman művészetéről. (Fikciós adalék: amikor félhangosan ízlelgettem e neveket a Zeneakadémia férfi vécéjében, a hívatlan fültanú megkérdezte, hogy „ez valami Rejtő?".)

Most, hogy tisztáztuk, Tóth Aladár kérdésfeltevésének lehetetlenségét, korszerűtlenségét, valamint azt, hogy mai eszünkkel fel sem tudjuk fogni, miről beszél, valamint túl vagyunk azon, hogy saját kérdésünkre is adjunk valamiféle implicit - explicite modern, felvilágosult ember nem beszél - feleletet (Van-e a zenekritikának feladata? Nincs!), kérjük meg titkárnőnket, hogy rendszerezze a státuszokat táblázatba. Íme:

Kiegészítés a táblázathoz (1).
1925-ben, Tóth Aladár egy személyben látta el egy zenekritikus valamennyi feladatát. Elment a koncertre, az operába, meghallgatott mindent, régieket és moderneket, kottákat búvárolt, könyvtárban matatott, zongorázott (hegedült, orgonált, stb.), majd esszéisztikus igényű recenziókban méltatott vagy marasztalt el. S ha valaki megkérdezte, hogy miért csinálja így, hosszan sorolta példaképeit, Schumanntól, Hanslickon át Csáth Gézáig.

Mi, mai kritikusok, 2008-ban elmegyünk a koncertre (ha szeretjük az előadót vagy a művet), és írunk röviden, velősen, két-három jelzővel bűvészkedve. Vannak mániákus kollégák, akik csak historikus koncertekre járnak kritikusi szándékkal. Van, aki csak az operába megy el. Oda viszont járnak színikritikusok is, ők gyakran majszolnak a zenekritikus kenyeréből. Megjegyzem, nem bánkódom emiatt, csak ne kérnének mindig elnézést elmaradt zenei tanulmányaikért. Aztán van, aki elvszerűen és kötelességtudatból jár kortárs zenei hangversenyre. E mini-kommandó nem több 1-3 embernél. (Belegondolni is borzongató a százalékos romlásba, ha egyikőjük megbetegszik.) És hihetetlen, de néhányan képesek szerény tehetségüket kizárólag CD-recenzióknak szentelni, pedig ennél unalmasabb tevékenységet nehéz elképzelni. Szóval specializálódtunk, ám írásaink (a szövegtermelés) színvonala nem emelkedett, a kritika jelentősége nem nőtt. Fedeztünk fel például mostanában remekművet? Akár régit, akár újat? (Most azt az érvet, hogy a világ nem ilyen, nem engedjük használni.)

Kiegészítés a táblázathoz (2).
Azt hiszem, hogy Kroó György volt az utolsó, aki ugyanazzal az univerzalizmussal művelte a zenekritikát, mint Tóth Aladár. Az ő kritikáit még érdemes is volt kötetekbe gyűjteni, az ő kritikáit még érdemes újra olvasnia a recepciótörténésznek.

Rémálom szcenárió, de egyszer a mi kritikusi ténykedésünk is recepciótörténészek martalékává válik. Mit fognak gondolni rólunk? És mit fog gondolni rólad, kedves zenét szerető, koncertre járó, de hivatalosan meg nem nyilvánuló közönségről? Szerintem elemi érdeked lenne, kedves közönség, hogy színvonalas kritikát kapjál, hogy kedvenc lapod megduplázza a zenekritikára szánt felületét, s hogy ne hetente, hanem hét-három naponta olvass zenéről, okos és szép* írásokat. (*Az írásszépségre egy imperatívusz erejéig térjünk majd vissza!) Az internethasználó közönség (közösség) már ma is úgy tesz, mintha igénye volna erre, de egyelőre csak szavakon lovagol és hozzászólásaival nem tudta megcáfolni a PISA-jelentésekben olvasható szövegértési mutatóinkat.

A zenekritikai céhmesterek és iparosok túlnyomó többsége, túlnyomórészt csak manufakturális részfeladatokat lát el, érthető, hogy nem foglalkozik „úgy általában" a szakmájával. Éppen ezért, nem is gondol felőle túl sokat. Hogy ő valami „összekötő kapocs" lenne „a művészet és a nagy közönség között"? Hogy „központi helyzete hivatást jelent s hogy azt betölthesse, újabb célokat kell munkássága elé kitűznie"? Hogy bárkit meg kellene tanítania a „művészi formák szimbolikus hieroglif írására"? Nos, mindezt nem gondolja.

Tudom, hogy Tóth Aladár zenefirkász kortársai sem voltak jobban nálunk. Sőt, épp olyanok voltak, mint mi. Hajdan volt cinkosaink kritikai működését így ütlegeli a délceg Tóth: „nem fedezett fel semmit, nem propagált semmit a magyar zenekultúra érdekében; hagyta operaházunkat lezülleni, filharmóniánk törekvéseit elkorcsosodni, szolgája volt a társadalmi viszonyoknak s gyáva hízelgő macskája azoknak a művészeknek, akiknek társadalmi összeköttetések a megérdemeltnél nagyobb tekintély és hírnevet szereztek. Felelőtlenség, lelkiismeretlenség és nemtörődömség jellemzi a mai zenei sajtót, ha nem is egyes komolyabb képviselőiben, de kétség kívül a maga összességében". (Amit Tóth közbeszúrt, bátran húzzuk át, nehogy valaki magára vegye.)

És amikor egy pillanatra egyedül maradunk konyhában, végignézünk a benyomott parafás, félüvegnyi vörösborokon, a kimart belű rozscipókon, toporgunk a ragacsos és hideg műkőlapon, amikor nem kell végre okosan befeszíteni a szájsarki izmokat, bevillan, hogy Tóthnak igaza volt, van megfogalmazható feladata a zenekritikának, van dolga, azaz hivatása a zenekritikusnak. Nem kell, hogy rászolgáljunk a parazita, az ingyenjegyre ácsingózó, a könnyelmű fráter és a semmit sem kockáztató linkóci jelzőkre. Hogy fakadna ki a gondolkodásra rest zsurnaliszta! - már megint igaza volt, Tóth Aladár nevezetes cikke ma tényleg aktuálisabb, mint valaha.

Ragadjuk meg e gyászos hajnali pillanatot egy jó kis fogadkozásra. Túl fogunk lépni a műélvező tevékenységén és intuitív élményeinket a műalkotás konkrét tényeivel harmonizáljuk. Nem megúszásra játszunk, egy harcos ideológus jelmezét is felöltjük az újdonság érdekében, és vállaljuk a leegyszerűsítést: „a mai konzervatív zene legkitűnőbbjei is epigonok; egy nagy múlt halvány másolatai". Nem riadunk meg a súlyos szavaktól, a lövészárkos metaforáktól, felkészülünk a nagy küzdelemre, melynek „harcterét", főbb vonalakban egy szelíd, forradalmi-konzervatív, Mozart nagy barátja, Tóth Aladár, több mint nyolc évtizede rajzolt meg, amikor a Nyugat kibővülő zenekritikai rovatához nagy reményeket fűzve így fogalmazta meg credóját: „a meggyőződéses, meg nem alkuvó kritikussal mindig együtt halad a nagyközönség".

Tényleg. Mindig volt néhány meggyőződéses, akivel együtt haladt...

Zárszó: Kritikában ne udvaroljunk tinédzser zongoristáknak, s ne is vegyük feleségül! Ne szerkesszünk lexikont és ne legyünk Operaház igazgatók! Az így felszabaduló rengeteg időben tanuljunk! Hagyjunk időt szép szavak keresésére, hiszen Hoffmann örökösei is vagyunk.

 (2008)