- Mi adja a Macbeth aktualitását a 21. század elején?

- A Macbeth azok közé a Verdi-operák közé tartozik, amelyek tökéletesen leválaszthatók a saját korukról. Olyan problémákat vet fel, amelyek időtlenek. A darab a hatalomról szól, arról, hogy a hatalomvágy mibe kényszeríti bele az embert, arról, hogy egy férfi és egy nő közötti kapcsolat milyen változásokon megy keresztül a hatalmi harc során, s hogy magát a kapcsolatot miként hatja át a hatalmi harc. Szól arról is, hogy az erősebb hogyan képes a gyengébbet olyan tettek véghezvitelére rávinni, amire önmagától nem volna képes, hogy mit jelent, amikor az ember a saját barátai - vagy akár kollégái - ellenében, az ő vállukra támaszkodva próbál magasabbra kerülni és fölébük kerekedni, s persze szól a végről is: hogy önmagán túllépve mindebbe miként pusztul bele az ember. Ezeket a kérdéseket nagyon sokrétűen közelíti meg a mű, hiszen egyszerre látjuk Macbeth szemszögéből az eseményeket - illetve az ő széthullását -, illetve annak a nőnek a teljes összeomlását, aki Macbeth mellett és fölött állva férjének számos tettéért is felelős. Verdinek számos olyan operája van, amelyek zenei szempontból ugyan csodálatosak, de a mai közönség számára sokkal nehezebb az azonosulás a drámai helyzettel. Ilyen például a Traviata, amelyben az alapproblémát az jelenti, hogy miként tudja férjhez adni egy apa a lányát, ha a fia együtt él egy nemkívánatos nőszeméllyel. Ha nem vázoljuk fel az adott kort a maga szigorú erkölcsi szabályrendszerével, akkor egy mai fiatal számára tökéletesen érthetetlen ez a szituáció. A Macbeth-történet ezzel szemben bármikor megtörténhetett: a kommunizmusban, a fasizmusban, vagy akár korábban. De ne menjünk ilyen messzire: azok az erkölcsi problémák, amelyeket a darab felvet, olyan hétköznapi helyeken is abszolút relevánsak, mint egy operaház.

- Zenei szempontból miért érdekes Verdi Macbethje?

- Azt gondolom, hogy Verdi számára Shakespeare kínálta a legideálisabb alapanyagot. Három nagy Shakespeare-operája van, a Macbeth, az Otello és a Lear király, amit nem írt meg, de mindig szeretett volna. És persze az életmű végén ott a Falstaff, amelynek a zsenialitása egészen más jellegű, mint a Macbethé vagy az Otellóé. Verdi a Macbethben valami olyasmire talált rá, amivel igazándiból csak évtizedekkel később az Otellóban foglalkozik újra. Valódi zenedrámáról van ugyanis szó mindkét mű esetében, még akkor is, ha a Macbethben számos olyan konvenció jelen van még, amely a 19. század első felének komoly operáira jellemző, például az áriák cavatina-cabaletta jellegű felépítése, a finálék és hasonlók. De a mű szinte törés nélküli folyamatossággal halad előre, rendkívül drámaian építkezik az elejétől a végéig, s ez egészen kivételesnek számított akkoriban. Verdi érezte, hogy ezt a történetet nem komponálhatja meg pusztán a korabeli hagyományok mentén. Nagyon érdekes, hogy a kottában Macbethnek szinte minden szava fölé külön ki van írva szavakkal, hogy az adott dallamot milyen kifejezéssel kell énekelni. Verdi számára nem volt elegendő a nagy bel canto hagyomány, amelyben az énekesek instrukciók nélkül is tudták, hogy mit hogyan énekeljenek. Számára itt a drámai kifejezés volt az elsődleges.

- Hogyan választotta ki az énekeseket?

A bemutatót még az Operaház előző vezetése tűzte ki, s amikor egyeztettünk a szereposztásról, én javasoltam, hogy Lukács Gyöngyi alakítsa a Ladyt és Alexandru Agache a címszerepet. Mindketten világklasszisnak számítanak a szerepükben, ők ketten ráadásul nem csak a színpadon társai egymásnak, és ez különleges erőt ad a produkciójuknak. És nemcsak zeneileg képesek tökéletesen megvalósítani a szólamukat, hanem a darab dramaturgiai szerkezetét és emberi tartalmát is tökéletesen értik. Fontosnak tartom megemlíteni a Macduff szerepében fellépő fiatal énekest, a koszovói albán Rame Lahajt, aki kivételesen tehetséges, sokat fogunk még róla hallani. Magyarországon valamiért zsigeri ellenérzés támad minden iránt, ami külföldi, pedig azt gondolom, hogy nagyon fontos az Operaház számára, hogy az Agachéhoz hasonló nemzetközi sztárokat - ha már úgy alakult, hogy itt élnek közöttük - bevonjuk a mindennapi munkába. De természetesen a társulat is remek énekesekből áll, a Banquót alakító Fried Péter például tökéletes partnere a királyi házaspárnak.

- A Macbeth fontos szerepet játszik az Ön pályafutásában. Mit jelent az Ön számára a darab?

Nagyon sokat köszönhetek a Macbethnek, nem tudok elég hálás lenni a darabnak. Vele indult a nemzetközi operakarmesteri karrierem. Kezdetben, szakmai életem első tíz évében, főként a szimfonikus repertoárral foglalkoztam, és a véletlennek köszönhetem, hogy 1995-ben Rómában éppen a Macbethtel debütálhattam. Szerencsés csillagzat alatt került színre az a produkció. Leo Nucci és Maria Guleghina énekelték a főszerepeket, az azóta elhunyt Josef Svoboda volt a díszlettervező, a rendező pedig Henning Brockhaus. A római premierre nem találtak karmestert, s megkérdezték, nem vállalnám-e el. Csodálatos előadás volt. Egy alkalommal a Piazza Navonán kávéztam, és megismerkedtem egy külföldi házaspárral, akik nem ismervén engem, felhívták a figyelmemet, hogy ha Rómában vagyok, egy dolgot semmiképpen ne hagyjak ki, az új Macbeth-előadást. Sok helyen vezényeltem aztán a művet, Buenos Airesben, Stuttgartban, Hamburgban. És fontosnak tartottam, hogy 2002-ben, abban az évadban, amikor a budapesti Operaház zeneigazgatójaként először mutathattam volna meg, hogy mit gondolok az operajátszásról, meghívjam a római Macbeth-előadást, ugyanazokkal a díszletekkel, jelmezekkel, rendezéssel. A sors úgy hozta, hogy végül a budapesti bemutatót nem élhettem meg zeneigazgatóként, mert közben eltávolítottak a színház éléről. De a sors fintora, hogy bár az előző vezetés kért fel erre a Macbethre, most ismét zeneigazgatóként vezényelhetem a művet. Rendkívül örömteli számomra, hogy ismét van Macbeth Budapesten, mert azt gondolom, hogy Verdi legizgalmasabb műveinek egyike.