Összeköt és feszültséget teremt – Dejcsics Konrád bencés szerzetes az Arcus Temporum csendjéről

Bátor választásnak tűnik, hogy a csend fogalma köré szervezik az idei programjaikat. Esetleg folytatják a tavalyi kibékülés-tematikát?

Valóban, a tavalyi kibékülés tematika sugallta a csend választását, és egy provokatív vonulat is fellelhető benne. Szerzetesközösségünk úgy gondolja, hogy a kibékülésnek van egyéni és társadalmi vetülete is. Sok olyan törésvonalat néven tudtunk nevezni, amelyek szétszabdalják a mai társadalmakat, a családi törésvonalaktól kezdve a bántalmazásokon át a művészetekig. Viszont nem tudtunk beszélni sem a politikai törésvonalakról, sem a klíma-témáról, sem olyan történelmi témákról, mint például az ügynökmúlt, vagy az egyház és a szocializmus kibeszéletlen fejezetei. Amikor szembesültünk azzal, hogy mindezekről nem lehetett beszélni, automatikusan felmerült az igény, hogy beszéljünk arról, miért nem lehetett ezekről beszélni: azaz beszéljünk a csendről.

Ez egy wittgenstein-i válasz?

Igen, de pozitív gondolattal. Szerzetesközösségünkben már egy éve arról beszélgetünk, honnan merítjük a saját lelki-spirituális fedezetünket. Érdekes játék, mert bizonyos lelki-testi gyakorlataink, az írás, olvasás, meditáció, természetjárás, futás, mindegyik a csenddel kapcsolatos.

Külön programokat indítottunk el arra, hogy mit teszünk a csendért a saját életünkben.

A kimondatlanság csendje mellett ez a tápláló igény erősítette meg, hogy idén a csend legyen a központi témája az egész kulturális-spirituális évadunknak, benne az Arcus Temporum fesztiválnak is.

Másrészt ott a csend társadalmi oldala, a kimondatlanságok, elhallgatások, tabuk vonala, ami szintén megjelenik majd a fesztiválon, pont a képzőművészet területén. Kerezsi Nemere installációja, a Rondo, Káin és Ábel történetének dombormű-rekonstrukciója. Egy pecséthengerre készült, ami végteleníti a jelentését. Az arborétum természetes közegében, a barokk pavilonban látható, tehát a csendből indulva jutunk el hozzá, de egyszer csak szembesülünk a némán, végtelenítve harcoló testvérpárral. A kibékülés-témához és a kimondatlan dolgokhoz is vissza tud kapcsolni ez a műalkotás.

Arcus Temporum művészeti fesztivál (Fotó/Forrás: Pannonhalmi Főapátság)

Miért olyan fontos a szerzetesközösség számára a kortárs kultúrában való jelenlét?

A Főapátság kulturális öröksége, hogy ezer éve rakódik ránk a mindenkori kortárs kultúra, amely nem pusztán műtárgyakban mutatkozik meg, de írott dokumentumokban is a levéltárunkban, vagy a könyvtárunkban. Pannonhalma nem tud kulissza lenni.

Az nem működik, hogy mi csak kulisszaként őrizzük a kultúra lenyomatait, de nem teszünk hozzá, nem lépünk velük interakcióba.

Eleve az örökség kötelez arra, hogy mindig a jelen felől tegyük meg a találkozást. Ez visszatérő élményem. Pannonhalmán mindig jelen volt a kortárs világ, jó látni ezt ezer év tükrében.

Hogyan tudná ezt szemléltetni?

Az építészettel például. 1224-ben az akkori legkortársabb ciszterci stílusban építették meg a templomot, ami akkor, a késő román, kora gót stílusban egy reformágazat volt. Vagy Mátyás király idején a kerengőt gótikus stílusban építik ugyan, de csinálnak hozzá két reneszánsz portát, reneszánsz ablakokat. A klasszicizmusban megépítik a könyvtárat és a tornyot, ami hoch-klasszicista, és a kedvencem, hogy pont a Bauhaus idején, 1938-ban épül az olasz gimnázium, és bevállalják azt, hogy nálunk Bauhaus lesz. Tehát

elődeink mindig a kortárs mellett döntöttek, és nem visszafelé merengtek, korábbi idealizált stílusok felé.

Közrejátszanak ebben az 1802 óta Pannonhalmán tanító szerzetesek is. Az iskola hagyománya révén eleven párbeszédben vagyunk az akadémiai kultúrával, ugyanakkor élénk párbeszédet folytatunk a társadalommal is, hiszen a diákokon és a családjaikon keresztül látjuk mi történik.

És van itt egy európai nézőpont is: Pannonhalma mindig az európai, de akár a világ-szintű bencés hálózat kiemelt tagjának számított. Mindig meglep, hogy a nyugati monostorokban mennyire jegyzik Pannonhalmát. Tudnak rólunk, mi pedig látjuk mi történik tőlünk nyugatabbra.

Egyszerűen tágabb a horizontunk, jelképesen a monostorunk is egy hegyen áll.

A mi szerzetesközösségünknek arra van szüksége, hogy a kortárs kultúrával, vagy a képzőművészet, irodalom képviselőivel és azokkal, akik ezt a kultúrát befogadják, párbeszédben legyen.

Arcus Temporum művészeti fesztivál (Fotó/Forrás: Pannonhalmi Főapátság)

Egy kicsit talán elitista a szemléletük, a szó jó értelmében?

Azt szoktuk mondani, hogy az Isten tisztelete eleve kultúrát, minőséget teremt. Ha elitista lenne, akkor kizáró lenne, de nem akar az lenni. Inkább azt mondanám, hogy a pannonhalmi kultúra bevonó, befogadó jellegű szeretne lenne. A lelkipásztorkodásunkban, az oktatásunkban azokat is hívnunk kell, akik nem biztos, hogy beszélik a kortárs kultúra nyelvét. Ám a magaskultúra sem maradhat ki a dialógusunkból.

Mire számítsanak a fesztivál látogatói?

Pannonhalma legfontosabb vonása a közösségben való gondolkodás. Bár fesztiválnak hívjuk, itt egy nagyon családias dologról van szó: a legnagyobb kapacitású termünk a koncertterem, ahová legfeljebb háromszázan férnek be. A monostor sem igazi fesztiválhelyszín, a könyvtár néha nagyon felmelegszik és vizet kell osztanunk a nézőknek. De aki bevállalja ezt a fajta kényelmetlenséget, az egy élő kolostorban fesztiválozhat.

Pannonhalma emberléptékű. Itt a legtermészetesebb módon szólítjuk meg egymást.

Ott bóklásznak a művészek a várfalon, az ebédlőben egymás mellett ül a kritikus, a zenész, az irodalmár, a szerzetes, a segítő, és pillanatok alatt olyan emberekkel kerülhetünk párbeszédbe, akikkel máshol nincs lehetőség ilyen kötetlen módon találkozni.

Arcus Temporum művészeti fesztivál (Fotó/Forrás: Pannonhalmi Főapátság)

Nyitott házzá válik ilyenkor a Főapátság?

Az erős közösségi tapasztalat sok határt lebont, és a monostor egyébként zárt terei, a bazilika, a könyvtár, az ebédlő és a szerzetesközösség maga is megnyílik.

Aki ide eljön, kiteszi magát annak, hogy ő is leereszti a védőbástyáit.

Ugyanez történik a csendben is, vagy a mindennapos meditációban a fesztivál során. Amikor az ember azt gondolja, hogy kiüresítette magát és lecsendesedtek a gondolatai, elhalkult a folyamatos belső monológja, akkor hirtelen a legmélyebbre zárt énje kezd előjönni – ez félelmetes élmény is lehet. Mondhatnánk akár, hogy ez a maszkok levetésének a fesztiválja, van ebben a meghatározásban igazság.

Izgalmas az is, hogy a kolostorban laknak a fellépők,

az udvaron sétálva hallhatjuk, ahogy Klenyán Csaba gyakorol, vagy szembejön velünk Gidon Kremer, elsétál mellettünk Gőz László vagy Perényi Miklós, hátán a csellójával.

Tovább erősíti a családias hangulatot, hogy a fesztivál segítői zömében jelenlegi vagy volt pannonhalmi bencés diákok, és az ő barátaik, barátnőik, családtagjaik. Keller András és Rácz Zoltán 2016 óta visszatérő vendégeink, és rögzült a zene, képzőművészet, irodalom és spiritualitás visszatérő szerkezete is.

Arcus Temporum művészeti fesztivál (Fotó/Forrás: Pannonhalmi Főapátság)

Mit jelent pontosan a fesztivál neve, az Arcus Temporum?

Ez egy latin kifejezés, időíveket jelent. Mi alkottuk meg, mert így ez a kifejezés önmagában az ókorban nem létezett, tehát egy kortárs, metaforikus szóösszetétel. Kifejezi a posztmodern nézőpontot, hiszen a latin nyelv eszközeivel hoz létre egy olyan fogalmat, amely a mai ember számára érthető csak. Visszatekint a múltba, hagyja magát inspirálni általa, de mindezt kortárs környezetben teszi. Vagy éppen fordítva, egymás mellé helyezi a klasszikus és kortárs alkotást, és a közöttük levő feszültségmezőbe ereszkedik bele. Végeredményben összeköt és feszültséget teremt.