Az olimpiai dalok története egészen az újkori játékok kezdetéig nyúlik vissza, amikor is 1896-ban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felkérte Görögország mai napig egyik leghíresebb zeneszerzőjét, Szpiridon Szamaraszt, hogy komponáljon egy, az esemény rangjához méltó kórusművet. Bár Szamarasz alkotása akkor és ott sikert aratott, közel fél évszázadot kellett várnia arra, hogy hivatalosan is az olimpiák himnuszává váljék.

A köztes évtizedek alatt tradícióvá nőtte ki magát, hogy négyévente újabb és újabb himnuszokkal jelentkezzenek a szervező országok. Így történhetett meg az is, hogy az 1936-os berlini olimpia himnuszát az a Richard Strauss írta, akiről köztudott volt, hogy megveti és lenézi a sportokat. A vállalás hátterében legalább annyira lehetett ott Strauss kényes viszonya a náci párttal (a zeneszerző fogadott lánya és unokái zsidó származásúak voltak), mint a munkáért járó közel tízezer márkás honorárium.  A darab librettójának megírására olyan prominens személyiségek jelentkeztek be, mint a Nobel-díjas Gerhart Hauptman, vagy a Német Költők Akadémiájának elnöke, Wilhelm von Sholz, akinek Szigfrid hőstetteiből írt szövegét még az akkori német vezetés is túlságosan nacionalistának találta.

Hasonlóan komplikált körülmények között született meg az 1952-es helsinki nyári olimpia indulója is. A finn Aarre Merikanto ugyan már 1939-ben elnyerte a jogot, hogy a következő évi ötkarikás játékok hivatalos zeneszerzője legyen, az akkor elmaradt finn olimpia zeneszerzője valamivel több mint egy évtizedre hoppon maradt. Tíz évvel később, mikor újra lehetősége nyílt műve bemutatására, nem találta meg a háború okozta felfordulásban elkallódott partitúráját. Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy a mű az utolsó pillanatban mégis előkerült. 

1958-ban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság végül úgy döntött, hogy Szpiridon Szamarosz művét teszi meg az elkövetkező játékok hivatalos himnuszává, amely aztán 1960-ban rögtön két ízben is debütálhatott: előbb a téli játékokon az amerikai Squaw Valley-ben, majd Rómában.

Egy újabb kor himnuszai: Barcelona, Survival

A hivatalossá emelt himnusz megjelenésével az ötkarikás játékok zenetörténete azonban korántsem zárult le. Elég, ha csak a Star Wars és a Harry Potter filmek zeneszerzőjeként is hírnevet szerzett John Williamsre gondolunk: ha Szamaroszé az olimpiák Himnusza, akkor Williams 1984-es, Los Angelesi-i játékokhoz komponált fanfárja a Szózat. Williams munkája mára vitathatatlanul összenőtt a sporteseménnyel, alkotásának nívóját jól jelzi, hogy egy évvel később munkájáért elnyerte a legjobb instrumentális alkotásnak kijáró Grammy-díjat, napjainkban pedig a gyűjtők akár hatszáz dollárt is hajlandóak áldozni az album korabeli eredetijéért.

Williams könnyedén befogadható, elsősorban mégis a komolyzene felől közelítő kompozícióival még további négy alkalommal járult hozzá az olimpiai játékokhoz, s eközben fokozatosan vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a popkultúra is szeretné kivenni a részét az eseményből.  Az európai diszkó koronázatlan királyának, Girgio Morodernek, és egy még ma is partyképes Koreanának slágere után ezen a téren is megszületett az első mérföldkő: 1992-ben, Barcelonában.

Freddie Mercury első ízben a nyolcvanas évek végén vetette fel, hogy szívesen dolgozna együtt a katalán operaénekesnővel, Montserrat Caballéval, egymás iránti kölcsönös rajongásuknak köszönhetően pedig viszonylag gyorsan, már 1988-ban kiadhatták közös albumukat, a Barcelonát.  A lemez megjelenésekor nem keltett különösebb visszhangot, inkább övezte értetlenség, mintsem hangos siker. A címadó dal már csak egy évvel Mercury halála után válhatott valódi slágerré, amikor 1992-ben a barcelonai olimpia hivatalos dalává választották. A mai napig ez minden idők legismertebb ötkarikás dala.

Az utóbbi egy évtized olimpiai daltermésének tendenciáit jól jelzi, hogy míg 2006-ban a torinói téli játékokon Andrea Bocell iBecause we believe c. dala vált az esemény hivatalos indulójává, addig négy évvel később a gyakorlatilag azonos című, I believe c. szerzemény töltötte be ugyanezt a szerepet. A leginkább az Eurovíziós slágerdömping irányába történő elmozdulásban valódi ellenpontot Björk 2004-es, mind hangzásában, mind megvalósításában pszichedelikus Oceaniája tudott nyújtani, illetve a Muse 2012-es londoni indulója. A brit trió Survival c. száma egyidejűleg volt képes kivívni a sportrajongók és a zenekritikusok ellenszenvét, miközben egyesítette magában az olimpiai slágergyár teljes receptkönyvét: a monumentális nagyzenekari hangszerelést, stíluseklektikát, a feszes ritmikát és a győzelmet tematizáló dalszöveget. Más kérdés, hogy a zenekar diszkográfiájának ismeretében mindez inkább értékelhető stílusparódiaként, mintsem komolyan vehető mérföldkőként.

Szocsi zenéje a Pussy Riot után

A nyitott füllel járóknak 2014-ben is meglesz minden oka arra, hogy az olimpiai játékok lezárultával örökre elfelejtsék Danielle Bradbery My day című, Voice győztes dalát. Szocsinak már a kezdete előtt volt zenei híre, hiszen az orosz LMBT mozgalommal szoros kapcsolatot ápoló Pussy Riot zenekar tagjait a téli olimpia kapcsán szabadon engedték a börtönből, ahová egy orosz templomban tartott perfomance-ért és a Szűzanya, zavard el Putyint! című dal előadásáért kerültek. Ha tehát valamiért mégis emlékezni fogunk Szocsi zenei termésére, az inkább annak lesz köszönhető, hogy egyazon stadionban lépett fel az LMBT mozgalmat szintén aktívan támogató t.A.T.u, a Putyin-közeli karmester Gargijev, és az ő felfedezettje, mindig kiváló Anna Netrebko.