Az Orlai Produkciós Iroda marketinggel remekül alátámasztott előadását, az Esőembert nyár óta játsszák töretlen sikerrel a Belvárosi Színház színpadán. A filmből színpadra adaptált előadás egy kicsit emlékeztet a házhozszállítós szusira: minőségi alapanyagból készült, könnyen fogyasztható porciókra osztott adagok, műanyag dobozban, házhozszállítva. A darab az első pillanattól fogva sikerprodukciónak készült. Ez sem többet, sem kevesebbet nem jelent annál, mint ami: este nyolc órai kezdéssel is erőlködés nélkül élvezhető, a színpadon ismert arcok egy valahonnan ismerősnek rémlő történetben. A darabot egy felvonásban adják elő, a történeten a filmhez képest mit sem változtattak, a nyelv, a díszlet, a zene, a koreorgráfia könnyen befogadható - és ezzel együtt kifejezetten szerethető.
A darab bőségesen adagol a közönség számára értékes poénokat: helyzetkomikumot és altáji vicceket - bámulatos, hogy a nézőközönség hosszú percekig tud felszabadultan röhögni bármilyen emésztésünkkel kapcsolatos poénon, vagy akármilyen, megfelelő pillanatban vagy ok nélkül elsütött trágár kifejezésen. Csak mellékesen: nem irigylem a mai rendezőket, színészeket, mivel az átütő tetszésnyilvánításhoz nem kell mást tenni, mint szellenteni egyet és ehhez megjegyzést fűzni - és a középkorú, decens úrasszonyok máris percekig dőlnek a visszatarthatatlan kacagástól.
Mindezeken túllépve az előadásnak tagadhatatlanul van mélyebb rétege is, amely Anger Zsolt szofisztikált rendezését dicséri. Annak ellenére, hogy egy közismert film alapján készült a forgatókönyv, nem törekszik azt majmolni parádés díszletekkel és nem próbálja Dustin-Hoffmannosítani a Raymondot alakító Kulka Jánost. Kimondott célja a történetet helytől, kortól függetlenül az üzenet szolgálatába állítani. A történetmesélés tiszta, a színészi játékot a maga letisztultságában hagyja érvényesülni. S mi az üzenet? Közhelyes, de elégszer ki nem mondható: kinek is vannak manapság tulajdonképpen problémái az érzelmei kezelésével? Ki nem tud szeretni, kötődni, ragaszkodni? Ki a ‘furcsa'? Hát persze, hogy mi, normálisak.
Színészi játékról beszélek, de talán nem titok, hogy ez Kulka Jánost jelenti. A darabban feltűnt még kétszer hat empatikus percre Garas Dezső és a bájos Cseh Judit is, de a színpadot valójában a két testvér töltötte be: Raymond és Charles, Kulka János és Nagy Ervin. A Charliet játszó Nagy Ervin játéka szórakoztató ugyan, de be kell ismerni, hogy a brillírozó Kulka mellett nem több, mint tisztességes. Azért ne legyünk igazságtalanok: őmellette korrektnek lenni dicsőséges színészi teljesítmény. És persze eltagadhatatlanul vannak a darabnak olyan szépen formált pillanatai is, amelyeket Nagy Ervin visz a hátán- de ez végső soron mégis Kulka jutalomjátéka. Az ember, aki ennyire vágyik a sikerre, a megértésre, az elismerésre ettől testreszabottabb szerepet aligha kaphatott volna.
Vannak a magyar színpadnak olyan megosztó szereplői, akiket hol felemel, hol mélybe taszít a média. Politikai meggyőződésük, közéleti hovatartozásuk, megánéletük miatt, kit-kit hol az ország egyik fele, hol a másik utál. Kulka János nem tartozik ezek közé. Őt szeretni kell, ez az élet rendje. Meglepődünk, ha egy rosszvérű rendező negatív szerepet oszt rá - de valami okból még ilyenkor is hajlik a néző minden színpadi rezdülésétől elolvadni. Sokszor az az érzésem támad, amikor játszani látom, hogy a magasságát is a darabhoz igazítja. Az Esőemberben picike, talán annyira pici, amilyennek még sohasem láttuk. Ezzel ellensúlyozza, hogy Raymondnak, az Esőembernak akkora szíve van, amekkorával élni már nem is emberi. Az autista szerepében lehámozza az emberről a felnőttek burkait és ott marad előttünk tisztán, sértetlenül: a gyermek.
Azért nagyszerű az alakítás, mert megérteti velünk, hogy egy autista ember világa sokkal kevésbé ismeretlen számunkra, mint hinnénk. Az autisták amiatt furcsák, mert egyszerűen nem tanulják meg felvenni azokat a szociális manírokat, amiket a neurotipikusak társas viselkedésnek neveznek - és ettől többnyire még csak rosszul sem érzik magukat. Zavarba ejtő, hogy sokszor milyen kézzelfogható a mindennapi ember életében is ez a kívülállás, ez a balerina-a-négyeshatoson érzés. Elég csak kimozdítani minket a komfortzónánkból és máris ott állunk csupasz lélekkel a moszkvatér közepén. Csakhogy nekünk nincsen sérelemfüzetünk, nincsenek megnyugtató napi rutinjaink és a fenébe is, kimondottan szorongató érzés Micimackónak lenni a Wall Streeten (a hasonlat Anger Zsolt rendezőtől származik). Számos ösztönös vágyunkat el kell fojtanunk, ha azt szeretnénk, hogy a kapcsolataink olajozottan menjenek. Nem nézhetjük meg például okával idegenek testének figyelemfelkeltő részleteit, bármilyen lenyűgöző is tud lenni például egy mutatóujj. Nem húzódhatunk el büntetlenül tolakodó utastársak mellől. Legfőképp pedig nem ordíthatunk akkor sem, ha valami megijeszt, zavarbaejt, vagy olyan elképesztően fáj belül, hogy szinte széttörünk. Az autista ember nem comme il faut. A történet tanúsága szerint viszont nem az a szeretet a legértékesebb, amit a kötelező körök lerovása után, készen csomagolva, műanyagból, menetrendszerint egymáshoz dobálunk, comme il faut.
Április 2. - Az autizmus világnapja
Esőember - Írta: Dan Gordon
Fordította: Zöldi Gergely
Oral Produkciós Iroda
Belvárosi Színház