Megtöltötték az érdeklődők az Magyar Művészeti Akadémia nemrégiben átadott, Andrássy úti épületének előadótermét, ahol L. Simon László kultúrpolitikus, országgyűlési képviselő és Inkei Péter kultúrakutató, a Budapesti Kulturális Obszervatórium igazgatója – mindketten volt kulturális államtitkárok – beszélgettek az állami kultúrafinanszírozás rendszeréről. Az Örökség Kultúrpolitikai Intézet szervezésében megvalósuló eseményre eredetileg Dr. Naszvadi Györgyöt, az MNB elnöki főtanácsadóját is várták volna, ám a közgazdász a beszélgetés napján lemondta részvételét.

A nagy érdeklődés nyilván annak is betudható volt, hogy a kormány néhány napja gyors döntéssel megszüntette a társasági adóból (tao) történő kultúratámogatási lehetőséget, a jelenleg tapasztalható bizonytalan légkörben pedig minden olyan egyeztetés fontos lehet, amely a témához kapcsolódik. A mostani beszélgetés – amelyen a közönség nem, kizárólag a moderátor, Takács Bence Ervin tehetett fel kérdéseket – csak érintőlegesen foglalkozott a kultúr-tao kérdésével, annak is inkább múltbéli hatásaival és problémás szabályozásával, a jövőről azonban itt sem tudhattunk meg konkrétumokat.

Beszélgetés az állami kultúrfinanszírozás rendszeréről (Fotó/Forrás: Örökség Kultúrpolitikai Intézet)

Inkei szerint a tao-rendszer egyik nagy hibája volt, hogy kiszorította a magán mecenatúra képviselőit a támogatók közül és elszemélytelenítette a támogatásokat, hiszen ezután az közvetlenül az államtól érkezett. „Az egész tulajdonképpen rendszeresített megvesztegetés, amin maga a megvesztegető nem nyer.”

L. Simon kiemelte, hogy azok a vállaltok, amelyek korábban jelentős összegekkel támogattak színházakat, táncegyütteseket, úgy gondolták, hogy a kultúr-tao révén a mecénási tevékenységüket már letudták, miközben ez a pénz valójában az államtól érkezett egy olyan keretből, amelyet adó formájában mindenképp be kellett fizetnie a vállalatoknak a költségvetésbe akkor is, ha nem ajánlották volna fel.

A volt államtitkár megjegyezte, hogy noha a tao-támogatás esetében teljesítménnyel kötötték össze az igényelhető támogatást, ami ösztönzőleg hathatott volna, valójában ezt sokan kijátszották, és miközben folyamatosan nőtt az igényelt tao-támogatás mértéke, valójában nem járult hozzá a minőségi produkciók gyarapodásához. Inkei Péter erre reflektálva hiányolta azt a kulturális politikát, amely ezt követte és észrevette volna – L. Simon szerint azonban ennek tudatában voltak, és több törvénymódosítási javaslattal is éltek, a legnagyobb gondot viszont az jelentette, hogy képtelenség volt a lehívott támogatás mögött álló több tízezer előadást ellenőrizni.

Néhány javaslat

L. Simon László felvetette, hogy részben az állam felelőssége, hogy előteremtse azt a jogszabályi környezetet, amely segíti a magán mecenatúra kialakulását és erősödését. „A tao-támogatási rendszer nem kedvezett ennek, az egy másik kérdés, hogy a kivezetése kedvezni fog-e ennek vagy sem” – tette hozzá. Azt is elmondta, hogy az előadó-művészeti szervezetek helyében nem a tao-t siratná, mivel „az a pénz nem fog elveszni”, hanem azon gondolkodna, miképpen érhető el a 27 százalékos ÁFA lecsökkentése 5 százalékra az előadó-művészeti produkciókra szóló jegyek és a múzeumi belépők esetében. Inkei ezt annyival egészítette ki, hogy amikor az ÁFA-tartalmat csökkentik, elég hamar visszamászik a költség.

Inkei Péter és L. Simon László a beszélgetésen (Fotó/Forrás: Örökség Kultúrpolitikai Intézet)

L. Simon szerint ugyancsak jó megoldás lenne, ha megszűntetnék az ingyenes belépőket a kultúra területén (például a múzeumokban), hiszen az már kiderült, hogy ennek révén nem növekedik a kultúrafogyasztók száma, az intézmények azonban lehetséges bevételektől esnek el, az ingyenes jegyek után pedig így is meg kell fizetniük az ÁFA-t.

Mi lesz veled, NKA?

L. Simon szerint drasztikusan megnőtt azoknak is a száma, akik a kultúrából akarnak megélni, ami valójában „kezelhetetlen” és a Nemzeti Kulturális Alapnál is gondot okoz a források elaprózódása miatt. „Ma ebben a formában, ilyen elaprózott támogatási összegek mellett az NKA-t tovább működtetni nem szabad.” Kiemelte, hogy a támogatásra fordítható – jelenleg 11 milliárd forint körüli – összeg hasznosulása nem szerencsés, a pályázók elégedettsége pedig alacsonyabb, mint az ő NKA elnökségi időszakában volt. „Nem kell félni a rendszer megváltoztatásától, csak jobb rendszert kell csinálni.”

Ekkor már számos jelenlévő – köztük több NKA-kollégiumi munkatárs – ingatta a fejét a nézőtéren, egyesek félhalkan kommetálva az elhangzottakat – valóban izgalmas lett volna, ha a beszélgetés végén a közönség is reagálhatott vagy kérdezhetett volna. Inkei Péter úgy véli, az NKA felett még nem járt el az idő, sőt más országokban, mint például Romániában vagy Lengyelországban erősödő támogatási forma. Azt azonban ő is elismerte, hogy a kiosztható összeg szétaprózódott, ennek okaként pedig az újonnan megjelent támogatási területeket (pl. könnyűzene) hozta fel.

Inkei Péter (Fotó/Forrás: Örökség Kultúrpolitikai Intézet)

Egy Monet, sok barát

A beszélgetés végén a polgárok kultúrafogyasztási szerepére terelődött a szó. L. Simon kiemelte, hogy míg bizonyos területek mutatóiban (mint például színház színházlátogatás) magasan verjük a környező országokat, addig más mutatókban nem vagyunk olyan jó, például keveset járunk múzeumba. Ennek okaként felhozta, hogy nem épült elég múzeum nálunk az utóbbi évtizedekben, valamint a hazai műtárgypolitikát is bírálta. „Az európai múzeumturizmus az osztrák-magyar határig tart. Innen elmegyünk Bécsbe megnézni a Monet-kiállítást, de onnan nem jönnek ide egy Monet és barátai-kiállításra a Szépművészeti Múzeumba, ahol van egy Monet és sok barát.”