Január 18.
Messzire utazom egy hétre, ezúttal nem a sztenderd olcsó járatok egyikével, hanem a British Airways-zel. Így alkalmam nyílik életemben először megcsodálni a Tegel nevű repülőteret, mely nagy meglepetésemre még a fapados Schönefeldnél is kisebb és kevésbé kiépített! Furcsa dolog, hogy a német fővárosban nincs egy jelentős reptér, de hát ez is nyilván azzal függ össze, hogy Németországban - kis hazánktól eltérően - több fontos város is van. A frankfurti és a müncheni mellett nyilván nincs szükség egy harmadik giga-reptérre. Azért furcsa ennek fényében a hatalmas Heathrow-n átszállni.
Január 25.
Berlin igazán kedvesen fogad hazaérkezésem alkalmából, nagyjából tíz fok van, se hó, se szél. Maradtam volna még, de jó érzés hazajönni.
Január 26.
A borzalmas jetlag ellenére is lelkesen sietek a Kaméliás hölgy első színpadi próbájára - az olvasóról a nyaralás miatt sajnos lemaradtam. A címszerepet a Németország-szerte sztárként elismert Sophie Rois játssza, a szerelmét, Armand Duvalt pedig egy fiatal tenor, Kai-Ingo Rudoph. A rendező Clemens Schönborn alapvetően filmrendező, ez a második színházi munkája egy lipcsei Medea után, mely szintén Sophie Rois-szal a főszerepben, szintén saját szövegváltozat alapján készült. A Kaméliás hölgyet eredetileg a kisszínpadra tervezték, de a dramaturg javaslatára végül Frank Castorf hozzájárult, hogy átkerüljön az előszínpadra, a nagy színházterembe.
Január 28.
A Deutsches Theaterben voltam ma, Roland Schimmelpfennig darabját (Peggy Pickit sieht das Gesicht Gottes) rendezte Martin Kusej. Schimmelpfenniget az Arab éjszaka kivételével nem igazán kedvelem, kicsit unalmasnak tartom, de azért mindig megpróbálkozom vele. Főleg, ha Kusej rendezi, akinek 2007-es zürichi Varázsfuvola-rendezése szívem egyik csücske (vezényel Nikolaus Harnoncourt). Az este szépen indul, kellemes az idő, kellemesen el lehet szívni egy cigarettet a színház előtti kis téren, meg hát olyan szép ez a kis színház - főleg a böhöm szocialista Volksbühne után. Mégis csalódást okoznak a továbbiak, a Schimmelpfennig-darab felszínes moralizálás a nyugati világ felelősségéről a sínylődő afrikai gyerekekkel szemben, a segítség lehetőségeiről, értékéről, satöbbi, mindezt a szokásos drámaírói technikával. És szóba kerülnek még a párkapcsolati nehézségek a középkorú pároknál, a gyerekvállalás-nem vállalás kérdése, megcsalás, unalom, színlelés, és hasonló életbevágó dolgok. Mintha valami Ibsen-darabot hallgatnék a 21. századból, nagy leleplezések, felismerések, kitörő őszinteség, részemről ásítás, mert hol van itt a titok, hol a játék, hol az izgalom? És sajnos a rendezés láttán sem kiáltok bravót, fehér, elöl-hátul nyitott téglatestben áll négy színész, illetve egy kis fekete törzsi baba meg egy szőke copfos nyugati Tomb Raider, a falon belül neoncsövek, kívüle semmi. Ebben a térben játszódik a másfél órás rágódás, mígnem egy ponton hátul lezuhan a zsinórpadlásról valami hihetetlen mennyiségú szemét, és megszólal a "We are the world, we are the children".
Itt egy kicsit felsóhajtok, hogy azért ez már mégiscsak szép gesztus, de sajnos - hiába voltam biztos benne - itt még nem ér véget az előadás, a szereplők a szeméttelepről visszemennek a neondobozba, hogy még negyedórát ismételgessék kínzó érzelmeiket. Nem igazán értem.
Február 1.
Schaubühne, Márton Dávid - avagy, ahogy itt építi karrierjét: David Marton - legújabb rendezése, az Odüsszeusz hazatérése Monteverdi azonos című operája nyomán. Marton eredetileg zenésznek tanult, 2004 óta rendez Németország-szerte. Mi, magyarok, onnan ismerhetjük, hogy 2009-ben ő rendezett
nagy sikerű előadást Esterházy Harmonia caelestis-éből a bécsi Burgtheaterben. Marton ahhoz a német rendező-hagyományhoz kapcsolódik, melyet Marthalerrel, Christoph Schlingensieffel, Sebastian Baumgartennel lehetne fémjelezni - vagyis alapvetően zenés színházat csinál, kiváltképp fontos szerepet játszik nála az operaműfaj. Én még ősszel láttam az előző premierjét a hamburgi Thalia Theaterben, a Poppea megkoronázását, szintén Monteverdi nyomán. A két előadás sokban hasonló, mindkettő bővelkedik bravúros színházi ötletekben, mindkettő lazán összefüggő jelenetek láncolata, mindkettőben mérsékelt a dramaturgiai kohézió. Az Odüsszeusz esetében - a sok humor mellett - van idő kicsengetni a szép akkordokat is, megvan az előadásnak a maga költészete, sokszor azt gondolom, rég láttam ilyen szép színházi pillanatot. Hiányolom viszont az előadásból a rendezői arányérzéket, a könyörtelen húzásokat, az erősebb dramaturgia igényét. Emellett gyengének érzem a választott szövegeket, és az előadás végére sem értem meg, mit akar Marton Odüsszeusztól. Azért ez kár. De még így is azt mondom, ezt az előadást az otthoni közönségnek is okvetlen látni kéne.
Február 7.
Még mindig sehogy sem halad a Kaméliás hölgy. Kicsit idegesít, hogy állandóan mindenkinek ott kell ülnie haptákban, a rendező meg hihetetlen arroganciával nem vesz tudomást senkiről, a próbaidő alatt írja újra a használhatatlan példányt, ötvenszer elismétli ugyanazt a koncepcióbeli alapelvet, színpadi próba esetén mindent öt másodpercenként húsz perces monológgal szakít félbe, satöbbi. Időközben az is kiderült számomra, hogy a színésznővel való szoros viszonyának köszönheti a felkérést, mivel Sophie Rois a társulat egyik legrégebbi, bizonyosan leghíresebb és legbefolyásosabb tagja. Ez így most pletykának hangzik, és az is bizonyos szinten, de talán érdekes, hogy a Volksbühnén így - is - lehet szerződéshez jutni. Tudnék még dühöngeni ezügyben, de inkább hallgatok. Folyt.köv.
Február 8.
A sejtjeinkbe ivódott nyugati imperializmus egyik bizonyítékával szembesültem ma riadtan. Több mint fél éve élek Kreuzberg és Neukölln negyedek határán, Berlin úgynevezett "török" városrészében. Aránylag gyakran fordultam meg bárokban, szórakozóhelyeken, kocsmákban - és ma jutott eszembe először, hogy az éjszakai életből mennyire hiányoznak török lakótársaink. Eddig még egyszer se tűnt fel ez a nappali/éjszakai üzemmódváltás. Szégyellem magam.
hírlevél
