Aki a szilveszteri tévénézést választja, azzal a megnyugtató érzéssel teheti, hogy az óévbúcsúztató-újévköszöntő este Lajtán innen és túl így vagy úgy, ám tulajdonképpen ugyanazt a borzalmas ízléstelenséget kínálja: míg nálunk a közszolgálati adók viccesek akarnak lenni, és még mindig magyarnótáznak, - random példákat véve - az oroszok Kató néni kabaréjának szintjén mozognak, a német adókon meg André Rieu-től DJ Ötziig terjed a paletta. (Nagyobb ország, nagyobb ízléstelenség.) A Nemzet Televíziója azonban szembemenve minden lealacsonyodó trenddel magaskultúrát kínál.
21:30 Kezdenek kihúnyni a szolnoki Szigligeti Színház nézőterén a fények. Rácz Mártont mutatják a zenekari árokból. Strauss Einzugsmarschával indítanak, a tánckar valami negédes, komolyan vehetetlen tincitánci-szerű koreográfiát ad elő, a kórust meg olyannyira nem érteni, mit énekel, hogy meg a nyelvet se sikerül beazonosítanom. Kemény óráknak nézünk elébe, az a gyanúm.
"Jó estét, nagyvilág, jó estét, Európa, jó estét, Magyarország!" - köszönt Balázs Péter, majd a három a magyar igazság, egy a ráadás bölcsességet osztja meg a nézőkkel. (Mi lesz vajon a jövő évi poén? Gimme five?) 2009-ből idézi magát, amikor azt mondta, „a friss szél kisöpri a hordalékot". S bizony, jött a "friss szél" és a minden fülkék forradalma, ebben a "történelemformáló esztendő"-ben. Nincs is más, mint nemzeti imádságunk gondolataival kérni a mindenhatót, továbbá "magára büszke nemzetet, jó szórakozást" kívánni. Köszönjük szépen.
Arra döntöttem, megkímélek mindenkit attól, hogy a 9060 karakter hosszúságú, produkciónkénti kommentárt idemásoljam, mert nem az a lényeg, hogy ki mennyire meghatottan - vagy a dalszövegtől, vagy saját magától - lépett színpadra, ki volt az, aki úgy túljátszotta a szerepét, hogy a róla adott közelik egészen ijesztőek voltak, és kik voltak azok, akik kb. annyi érzelmet sugároztak, mint amennyivel a halak úszkálnak karácsony előtt a Tesco pultjában. Sokkal érdekesebb, kiről, kinek és milyen képet akar sugározni ez az este.
A műsorban opera, operett, musical, könnyűzene, vers egyaránt elhangzott. Becsülettel feliratozták az egyes produkciók előadóit - aki most nem tanulta meg a helyi és a vendég színészek nevét, soha nem is fogja -, a szerzőket is megtudtuk, sőt a dalszöveg fordítóját is, az viszont rendre lemaradt, hogy a dal, ária, kettős stb. melyik műből származik. (Ha jól számoltam, két esetben viszont épp fordítva, csak az opera címe jelent meg. Bajban lesznek szegény Kívánságkosár-nézők, ha nekik épp ezek a szép számok tetszettek!) Offenbach, Kálmán, Sondheim, Webber, Verdi, Mozart, Lerch és Demjén egyaránt az esztrád része volt, melyben zárványként szerepelt a Magyar hiszekegy - dörgő hangon, szívre tett jobb, esküvésre emelt bal kézzel -, a Székely himnusz - nem kevés vendéglátós felhanggal -, a - fáradt turista módjára szavalt - Huszt, Máté Péter Hazámja és egy János vitéz-egyveleg.
A zárvány szót itt a szerkesztésbeli logikai bukfenc szinonimájaként használom. Lehet ugyanis olyan nemzettudat-erősítő műsort csinálni, hogy a plazmatévéből kifolyik a hazaszeretet - ebben az esetben szinte elértük ennek a határát -, de akkor a nagyvilág, sőt még Európa sem számít célközönségnek. A magyar szerzők operettjeiből citált részletek passzolhatnak is akár ebbe a koncepcióba - csak ne helyzetszerűen adják elő a dalokat, ugyanis nincs annyi idő, hogy szituáció alakuljon ki -; az eredeti nyelven énekelt operarészletekkel azonban nem tudunk mit kezdeni. Különösen azért nem, mert ott sincsen szerkesztési elv: a Szabadság-kettőstől a La ci darem la manóig, Leoncavallótól a Manon Lescaut-ig leng erre és arra - némi képzavarral - az eklektika skálája (ha már: hol van Erkel?!); a musicalek esetében pedig vagy vállalják fel a magyar darabok népszerűsítését, vagy énekeljék eredeti nyelven a dalokat.
Ha az operaénekes hölgyek nem kapnak alapértelmezetten (?) színes ruhát, 150 percig - mínusz szünet - azt hittük volna, hogy egy temetni jöttünk, nem dicsérni. Képzeljék el a Csók a jelszavunk-at meg a Bukjel szoknyát csupa feketébe öltözött színésznőtől... Bár elképzelhető, hogy csak "nemzeti imádságaink" hurráoptimistának a legnagyobb jóindulattal sem mondható hangulatához akarta a tervező a színpadképet passzintani. Ehhez pedig valóban tökéletesen illenek az inkább a nemzeti romantika, mint a korszerű színjátszás szellemében készült díszletfüggönyök.
A műsor bár hosszú, mégis pörög, művész bejön-művész előad-művész kimegy, a kamera tudja, mit kell mutatni, a Szolnoki Szimfonikusok korrektül teljesítenek. A tánckar végig negédesen mórikálja magát, az énekkar színpadképi kiegészítő szerepét betölti és a koreográfiai utasításokat - jobbról bal lábra áthelyezni a súlypontot - is végrehajtja.
22:50. Balázs Péter ismét színpadon. Mindenkivel koccint, majd előad egy vőfélyversnek is beillő rímfaragványt, melynek utolsó két sora: "Gyújtsunk rá hát együtt ünnepi nótánkra,/kedves mindnyájuknak boldog új évet kívánva". A zárásképp felhangzó Kell egy színház című dal Galambos Zoltán, Turcsán András és Meskó Zsolt szerzeménye. A Google szerint az azonos című musicalt az Újpest Színházban játszották. Szégyen, de nem ismertem. Eközben a képernyő alján folyik a stáblista.
23:53. A dalnak vége, egy pillanatnyi szünet, a stáblista is megáll. Jön az obligát Szózat, amit feketében, akár egy 1848/49-es honvédözvegy ad elő Molnár Nikolett. "A sírt, hol nemzet sűlyed el..." Hát akkor nézzünk bizakodva a jövőbe. (Istenem, Örkénynek mennyi témát adna ez a világ!) Dramaturgiai feloldásképp egy Strauss-Romhányi-opusz, és folytatódik a stáblista.
Éjféli slusszpoén: harangszó és Himnusz. Vágóképként Rácz Márton a zenekari árokból, majd a nagytotál, a színpadon piros-fehér-zöld, határozottan pártkongresszusos függönyomlás. Balázs Péter kíván. Nem kell a boldog, elég a túlélhető új év.
Éjfélre Gerard Piqué, Cesc Fabregas és Carles Puyol befejezi egymás ugratását a Twitteren - másnap munka, azaz edzés van -, éjféltől meg EU-elnök Magyarország. A szolnoki színpadi árkot keretező kálákkal, gerberákkal mi történik január 1-jén? És megjön-e reggelre a mi virágos kedvünk, vagy vár a cintányéros, cudar világ?
hírlevél
