„Figyeljetek, nem láttatok egy lányt, akit Kingának hívtak, frufruja van, és amúgy Skorpió a horoszkópja?”

„Mást nem tudsz róla?”

„Mást nem. De itt bóklászott az előbb és elveszítettem.”

„Ja. Hát amúgy a Skorpió elég veszélyes. Szóval ha megtalálod, vigyázz vele.”

A Bánkitó Fesztiválon vagyunk, egy olyan helyen, ahol csupa ilyesféle csudabeszélgetések zajlanak. A bandák százhúsz százalékon pörögnek, nincsenek unalmas mainstream-előadók, de rengeteg jó zene és apró program, beszélgetések, workshopok, reggeli jóga. Július 10-13.

Szerdán érkezünk, Rétságon szállunk át a bánki buszra. Illetve a másodikra, mert az elsőre nem férünk fel. Egy óra múlva jön a következő, addig iszunk egy sört az ottani talponállóban, tudva, hogy hosszú időre ez lesz az utolsó csapolt korsónk 350 forintért.

Love each otha' (Fotó/Forrás: Bánkitó Fesztivál)

Gyűlnek a fesztiválozók, hosszú sor a jegybeváltó pultnál. Figyeljetek ez egy két és fél órás sor, mondja egy tapasztaltnak tűnő szervező. Oké, akkor igyunk még egy sört, mondom Lilinek, és először foglaljuk el a sátorhelyet.

Este vissza, végre bejutunk a fesztivál területére. Van egy banda, pontosabban egy elég magányosnak tűnő gyerek, ő a Rock Band For Old Men. Engem meglehetősen lenyűgöz az esztétikája, amely a kanadai lo-fin és indie popon edződött, elegyült a Tumblr vizuális világával, hogy aztán felkerüljön a YouTube-ra. A fiú zenekarral játszik persze, így, az offline térben furcsa is azt a cuccot hallgatni, amit online bennszülöttnek tudnék nevezni. Az viszont egyenesen elvarázsol, hogy ez a fiú dadog, ha beszél, de tisztán, beszédhiba nélkül énekel. Bírom az ilyet. (Ja, és amúgy gitározik a Puma Dangerben, ami rögtön a következő koncert. Meglehetősen pocsékul szól, továbbállunk.)

Zenében mindenevő vagyok, aminek alapvetően megvannak a veszélyei. Liliben bízok, ő nem véletlenül koptatja a Zeneakadémia iskolapadjait és világot jelentő deszkáit, ha ő azt mondja valamire, hogy hagyjuk, akkor rögtön továbbállok. Amúgy, habár itt most se Mozart, se Beethoven, egész biztosan akad majd komoly – zenei – élmény is.

A magunk huszonöt évével ugyan egészen öregnek érezzük magunkat, de azért lazán tolunk egy táncot Katy Perry valamelyik számára, meg egy nyálas Coldplay-re is a Keret színpadnál. 2019-et írunk, és egy tizenegy éves Hot’N’Cold iszonyú retrónak számít. Körülnézünk, csupa tizennyolc évesekkel bulizunk.

„Figyelj, ezek először az anyjuk tabletjén hallgatták ezt a számot, mikor oviba vitték őket”, mondja Lili.

„Szóval ez nekik a Halász Judit?”

„Aha. Olyasmi.”

Techno a Compóban, nem sokáig, mert jobb ötletünk támad. Megyünk tovább, a fesztivál területének déli részén egy kijáratra akadunk. Az erdő fáira szelíd mintákat vetít egy reflektor, nagyon jól néz ki az egész.

„Ez már nem is a fesztivál területe. Mi csak úgy vagyunk itt. Azt mondták, oké, szóval idejöttünk. Mindent mi hoztunk, a hangfalakat, a keverőt, a világítást.”

Pár taggal ülünk a fák között a hegyoldalban plédeken, alattunk tíz méterre a felállított keverőpult. Valami chilles goa szól, úgy belassulunk, hogy én egy kockás pléden üldögélve összebarátkozom egy csigával, akit le is fotózok.

Bánkicsiga. (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

Ricsárgír és Platon Karatev után farkaséhesek vagyunk, szóval szerzünk egy méregdrága hamburgert, és befaljuk. Lilivel sörpadoknál üldögélünk, már elmúlt kilenc óra, amikor feltűnik Novai Gábor aka Novan, a Mörk billentyűse. Nagyon szeretem, amit csinál a bandában, szóval jól megölelgetem. Úgy ismerkedtünk meg Novannal, hogy írtam egy cikket a zenekarról, meg összefutottunk egy-kétszer koncerteken.

Mörk (Fotó/Forrás: sinco / Mörk / Facebook)

A Mörknek a beállásától is odavagyok már, ez eddig Bánk legjobb koncertje. Már az első számok valamelyikében van egy olyan billentyűszóló, amiről nem is nekem, hanem Jack Kerouacnak kellene írnia. Novan kicsit tátott szájjal, megfeszült testtel gyúrja a szintit, ismerem ezt az arcot, ez az, amikor egy zenész tényleg mindent belead az impróba. Basszus, az Opusban vagy a BJC-ben se semmi ilyet játszani, de itt, egy rohanó fesztiválon megállítani a levegőt egy tizenhat ütemes jazzimpróval, na, az nagy dolog.

Reggelim a vacsorád

Napközben rövidfilmeket néztünk a polgármesteri hivatalban. A Reggelim a vacsorád (r. Pantyi Petra) két cukros csajról szól, afféle inzulinos Száll a kakukk fészkére, nagyon vagányul játszik benne Szőke Abigél, egy rebellis, rövidhajú lányt alakít. Őrület, de a vetítés közben rosszul lesz egy lány, és azon tanakodik az egész terem, hogy mentőt hívjunk-e, miközben a vásznon kórházi képsorok pörögnek. Lili szőlőcukrot ad neki, aztán megméri a vércukrát, leültetjük, vizet hozunk neki. „Te egészségügyis vagy?” „Nem, csak cukros”, felel Lili. Az majdnem ugyanaz. A lány jobban van, bizalmasan kikérdezzük, de állítja, hogy nem szedett be semmit, nem is néz ki úgy. A mentő később azt mondja, csak a nap szúrta meg egy kicsit.

Egyébként a feszttel párhuzamos Malter Filmfesztiválon vagyunk. Szombaton vetítenek utoljára, az egészet a momésok Entrópia című animációja (r. Buda Anna Flóra) zárja le – egy gyönyörű, pszichedelikus ihletésű alkotás, amelyben három nő sorsa térben, időben is összefonódik. Az egyikük erdei vadállat, a másik egy boltban él, a harmadik az elméjében. Kár, hogy ilyeneket nem nagyon látni a YouTube-on. (A film amúgy megjárta a Berlinálét is. Meg most már Bánkot is.) A jungi szelfintegráció és az acid kultúra, ez a recept öt évtizede jól működik.

A Malter végén lehetett szavazni a legjobbra. Nálam nem annyira jönnek be a plot twisten alapuló sztorik, mert nem mindig tudnak behúzni a világukba annyira, hogy a fordulat valóban hatásos legyen. Az Entrópiára szavazok, engem az vont be leginkább. (Gyürke Kata kolléganőm írt nálunk arról, hogy milyen a jó rövidfilm, érdemes elolvasni a cikkét.)

(A harmadik napon egy zsűri választott nyerteseket is. Dudás Balázs Két csíkja az harmadik, Szabó Szonja A Mentor című filmje a második, az első Füzes Dániel Szokásjoga.)

ezeket a kölyköket érdekli a fake news, az önkormányzati választások, a vallási és a szexuális tolerancia, a co-housing, a fenntarthatóság, a pszichológia, a nem-pártpolitika, a másságok és az azonosságok, a beszélgetések és az előadások között vannak itt buddhista, keresztény és zsidó témájúak is. A központi tematika a „BUBORÉK”, azaz hogy mindannyian buborékban élünk. De hát ezt mi tudjuk – már csak azért is, mert a generációs ellentétek, amelyek mindig is megvoltak, újra nagyon kiélesedtek az elmúlt években. Ez egy megosztott ország, de ez az a generáció, amelyik nem munkáért, kenyérért megy ki az utcára, tüntetni, hanem az elfogadásért, a jogállamiságért, valamilyen magasabb igazságért – amit ő legalábbis igaznak tart. Mert minek kéne a budai gyereknek a roma integráció miatt aggódnia? Vagy miért érdekelne hetero férfiként egy transznemű sorsa? Vagy a feminizmus.

Ez egy fiatal fesztivál (Fotó/Forrás: Bánkitó Fesztivál)

Itt viszont ezek a dolgok egészen természetesek – és van valami a fesztivál atmoszférájában annak a tudatosságnak, amiről a civil programok is szólnak. Például meglep, hogy mennyivel kulturáltabban buliznak, mint mondjuk mi hat-hét évvel ezelőtt, ennyi idősen. Semmi bokorba rókázás, nem találunk kiütött arcokat az árokban, és a négy nap alatt nem akart veszélyes kábítószereket tarhálni tőlem senki.

Ezeknek a kölyköknél nem menő huszonhét évesen meghalni, pedig naponta jönnek a hírek arról, hogy amúgy a Föld nevű bolygó lehet, meg sem várja, hogy ők a változókorba érjenek.

I am Soyuz – ez az egyszemélyes banda neve, egy ukulelés, bendzsós, looperes multiinstrumentalista lány. Soyuz tündéri forma, idén jelent meg az első nagylemeze. Ő maga egy vándorló valaki, főként Svédországban él, de itt is kicsit, valamint járt Afrikában orvosként. A dalai közben sztorikat mesél – például Afrikáról, ahol egy gonosz varázsló megátkozta, mert vért vett tőle.

„Azóta néha vannak borús napjaim”, magyarázkodik, „olyankor szoktam ilyen szomorú dalokat írni.”

És belekezd egy szomorú dalba. Az óceán legmagányosabb cetjéről szól, aki olyan frekvenciákon bocsátja ki a szerelmi dalát, ami nem esik egyetlen más cet hallótartományába sem.

Meghallgatunk egy beszélgetést két transznemű között – szintén civil program a polgiban. Emma születéskori biológiai neme férfi, most nőként, operáció után él tovább. Amikor először meg akarta változtatni a nemét és a nevét, az ügyintéző kedvességére volt bízva. Nem volt ezt tiltó jogszabály, de megengedő sem. A nemváltoztató műtét után egy csapat orvoshallgató tódult be a kórházi szobájába. A nővér fölé hajolt, és megkérdezte, hogy bejöhetnek-e, és Emma hiába tiltakozott. „Harminc ember előbb látta a vaginámat, mint én magam.”

Tószínpad (Fotó/Forrás: Bánkitó Fesztivál)

Aztán Mulató Aztékok a Tószínpadon, a látvány egyébként festői. Persze elnyomják a Bartók Béla című számukat is, amely a címmel ellentétben amúgy nem a kedvenc magyar zeneszerzőmnek szóló tiszteletadás, hanem buddhista rezgésű rapszöveg. „Bartók Béla changed my life, Kodály Zoltán changed my life, Weöres Sándor changed my life, Máté Péter changed my life” – szól a refrén. Hogy mi a dal lényege? Elmondom. Amikor kicsit rám omlanak a hétköznapok, leülök, és felsorolom a körülöttem lévő tárgyakat, a napok történéseit, a kedves ismerőseimet, akikkel dumáltam – és hozzáteszem, hogy changed my life. Jó kis zen gyakorlat.

Minden nap vannak színházi programok – erről a fesztivál előtt Schnabel Zitával beszélgettünk. Cigány magyar Gergye koreográfiájával, Császi Ádám rendezésében. „Cigányútra mentem” – szól benne egy ének. A tünetegyüttesben a Tünet Együttes mindenhez odabiggyeszti, hogy #önirónia, és így beszélnek egy független művészi csoport pengeél-táncáról. (Erről az előadásról Szász Emese kolléganőm írt.)

„Ah, a rövidnadrágot felejtsd el”, intett előtte Schnabel Zita, mert nagyon hideg lesz az erdő mellett, ahol az előadás lesz, de nem tudtam megfogadni a tanácsát, végigültem az egészet egy szál sortban. A közönség zseblámpával világítja az előadást, mindig azt, amit érdekesnek találunk. A Mítosz Manufaktúra úgy jött létre, hogy négy fiatal tehetséges rendező, Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel, Pass Andrea és Szenteczki Zita összedugta a fejét, és összegyúrtak néhány mesét – A brémai muzsikusokat, A kiskakas gyémánt félkrajcárját, egyéb keleti történeteket, valamint a Szun Vu Kung lázadását. Ebben az előadásban a kisember (a kiskakas az elrabolt félkrajcárral) magatehetetlenségétől eljut addig a felismerésig, hogy magatehetetlenségünkben felszabadulhatunk. (Jól összefoglaltam, mi? Elnézést. Sose engedjétek, hogy újságírók megmondják, mi miről szól!) A Szun Vu Kung-történetnek mint tanmesének célja a szatori, a szabadulásélmény. Hiszen arról szól, hogy nem ugorhatunk ki Buddha tenyeréből, akárhogy is próbálkozunk.

Mítosz Manufaktúra (Fotó/Forrás: Nagy Gergő / Bánkitó Fesztivál)

A Mítosz Manufaktúra egyik jelenetében a hatalmasok kijelentik, hogy a polgárok védelmében figyelik csupán meg az embereket. Aztán fejbecsapnak valakit egy bunkóval, kiterül. „Ezt jól megfigyelted!”, mondja egyik hatalmas. Az előadás színészi gárdája fiatal, de ragyogó névsort alkot: Barna Lilla, Hajduk Károly, Egger Géza, Kárpáti Pál, Kurta Niké, Lengyel Benjámin, Pető Kata, Piti Emőke, Terhes Sándor, Tóth Zsófi, Vilmányi Benett.

Lényeg, ami lényeg: mítoszmanufaktúra changed my life.

A cult leader micimackós matricákkal (Fotó/Forrás: Bánkitó Fesztivál)

– jelenti ki egy fickó magabiztosan a másik asztalnál. Ez már a következő reggel az alsópetényi kempingben, ami egyébként kilenc kilométerre van a fesztiváltól. (Az első napon kábé másfél óra alatt le is sétáltuk a távot, és a dolog felért nekünk, városba szakadt egykori falusi gyerekeknek egy erdőterápiával.) Ezzel együtt, akárhogy is hirdette magát a Bánkitó környezetkímélő fesztiválként, többet is lehetett volna tenni a no-waste fesztiválozás érdekében. A kempingben például nem volt szelektív hulladékgyűjtés, sőt az eldobható műanyag nélküli kávézást sem lehetett megoldani.

A fesztiválon viszont szerencsére az ételt papírban adták, a sört, fröccsöt repohárban (300 forintért megvehető, tartós műanyagpohárban). Viszont a helyi vendéglátósok úgy szórták egyszeri műanyagban a menüket, mintha nem lenne holnap. (A fesztiválozók pedig úgy fogyasztották, hogy nekik nem is lesz.) Kicsit én is megszegtem a „műanyagmentes július”-t, pedig a legnagyobb igyekezetet beleadtam, hogy ne. Az biztos, hogy lehetne még tenni a no-waste fesztiválozás érdekében, de valljuk be, ez egyébként jórészt a fesztiválozókon múlik. (Nyugat-Európában egyre több feszt nem termel szemetet, lehetne tőlük tanulni.)

Amúgy jó volt Alsópetényben kempingezni, mert itt legfeljebb a szomszéd sátorból átszűrődő horkolást hallottam éjszaka, és mondjuk nem a techno színpad hajnalig tartó veretését. Ráadásul egyik éjjel tökegyedül a koromsötétben megkerültem a tavat. Cser-tó changed my life.

Carson Coma (Fotó/Forrás: Bánkitó Fesztivál)

Társasjátékot játszunk LMBTQ+ témakörben. A játékban csak mérsékelt a sikerem. Mondom is előre, hogy nem vagyok olyan művelt a témában, de amúgy mindenkit elfogadok. Az egyik megoldás Gobbi Hilda, arra én jövök rá. Klasszikus műveltség.

A Carson Coma játszik a Tószínpadon, Lilivel twisztelni próbálunk egy Korda György-coverre. Egész jól megy. Ők egy olyan zenekar, akik szintén idén kezdtek el futni igazán, nagyon kiskölykök, biztos halálba táncoltatnák a közönségüket, de csak negyven percük van rá. Tombol bennük a hatvanas évek iránti rajongás, beat, twist, rock'n'roll. Szőnyeg nincs, de felcsavarjuk.

Este sor kerül a fesztivál legpolitikaibb koncertjére. (Konzervnevetés.)

Ezt Dé:Nash rímeli, a legszórakoztatóbb rapper, akit a jelen politikai állapotok kitermeltek. Nem is véletlen, hogy Dénes tarol, milliószor streamelték már a Turult a Youtube-on. Olyan dolgokról rappel, mint a felcsúti kisvasút, Schmuck Andor vagy a spájzban lévő oroszok.

Merthogy ez az a generáció, akik amúgy kezdődő kamaszkoruktól egyetlen politikai hatalom alatt élnek egy olyan rendszerben, ami csak elvileg politikai váltógazdálkodás. Én magam tizenhat volt a 2010-es fülkefor idején, a körülöttem lévő arcok jó része meg még alsós általánosban. Ezért hát makacsok, nehezen irányíthatók, és élesen átlátnak az előző nemzedékek hazugságain. Amikor Dé:Nash koncertjén tucatnyian üvöltik, hogy „hajrá, Fidesz”, senkinek nem kell rákérdeznie, hogy ez ugye vicc. Mindenki tudja, hogy az. Dé:Nash egy paródiarapper, aki NER-barát szövegeket ír, úgy mutat fricskát az állampropagandának, hogy Soros György megölésére és táltos-ceremóniákra szólít fel. „Nézzél szét a házad táján, amíg a szem ellát migránsok, melegekből is parán sok, mecsetek, melegek, genderes szemetek, nem lehet eléggé tolni a szekeret” – darálja a V4 Krú című számában.

Henri Gonzalez a Fran Palermóból (Fotó/Forrás: Bánkitó Fesztivál)

A fesztivál lezárása nekünk a Fran Palermo és Middlemist Red közös koncertje. Pont előtte, odafelé menet rosszul léptem és kificamítottam a bokám, a sötétben egy fűvel benőtt gödörbe léptem. Ez persze korántsem akadályozott abban, hogy őrült eszelős mozdulatokkal végigtáncoljam az estét. Lilivel annyira beleéltük magunkat, hogy a jövő évi Lábán Rudolf-díjat is kioszthattuk volna egymás között. Megnyugodtunk, hogy bármilyen öregek is vagyunk ezen a fesztiválon így, harminc felé félúton, azért még le tudjuk táncolni a tiniket is. (A Middlemist Rednek még mindig nincs jobb száma a Multicolored Drive-nál, nagyon élveztem az egészet.)

Middlemist Red (Fotó/Forrás: Bánkitó Fesztivál)

Utána kidőlünk egy chillezős sátor előtt, végső fáradtságunkban halandzsázunk egy assakaraka pumbeket. Nem, ez nem egy afrikai eredetű lágydrog neve, hanem a Mörk egyik száma. Lényege a halandzsa, nem kell mindig jelenteni valamit.

Amúgy Bánkitón érdemes ráflesselni a kölykök öltözködésére. A milleniál divatban érdekes, mennyivel kevesebbet áldoz ez a divathullám a szexusnak. Szemben azzal, ami kábé a hetvenes évek óta kisebb-nagyobb hévvel megy, ezek a gyerekek nem azért öltözködnek, hogy megdugják őket, hanem hogy jól érezzék magukat. Nők férfinadrágban, ballonkabátban, bő pólókban. Fiúk apró bajuszkákkal, idióta keretes szemüvegben, halászsapkában, kisgatyában. Olyan némelyik, mint ahogy Raoul Duke tizennyolc évesen festhetett. Ez egy olyan divat, amiben húszévesként felöltözhetsz nyolc és ötvennyolc évesnek is, mindkettő tökéletesen felismerhetően millenial fashion. Ezek olyan ruhák, amikben nem akarnak két lábon járó hirdetési felületek lenni. Ha adidas, akkor nagyobb valószínűséggel anya vagy apa tinikori gönce. Vagy turkálták valahol. Igazi objet trouvé.

... a zene pedig jó. (Fotó/Forrás: Bánkitó Fesztivál)

Vasárnap még szaunáztunk egy kicsit a sátorban, aztán elindultunk Vác felé haza. Fáj a ficamodott bokám, de totál megérte – changed my life. Fesztiválozni komolyan fárasztó dolog, mondják, én viszont épp csak belejöttem. Feltöltött, hogy sok zöldet láttam magam körül, és megvallom, szeretek úgy fesztiválozni, hogy három-négy számomra kedves programra – koncertre, előadásra – tartogatom magam egy-nap. Így például nagyjából kihagytam a Csepella Olivérrel az élén támadó Csaknekedkislányt, és Bánk jófej polgármesterét, Ivanics Andrást sem láttam, pedig improvizációs színházi előadásban szerepelt – menő! –, azt kifejezetten bántam, hogy a színházi előadásokra nehéz volt bejutni (mire átértem Petényből, többnyire elfogytak a délelőtt szétosztott jegyek) – ezeket akár online is lehetne helyet foglalni.

Jó volt Bánkra menni így a felnőttkor után két perccel. Egy csomó ütős groove maradt a fülemben, egy csomó okos és szép embert láttam, akik évről évre okosabban fesztiváloznak. Sokkal több ilyen kölyök kéne ebbe az országba.